2012. január hónap bejegyzései

Lánczos Vera: Éretlenek – avagy az LMP identitása

[justify]float:left;margin-right: 5pxAz LMP a kongresszusán úgy döntött, hogy nem szövetkezik más parlamenti pártokkal és nem vesz részt az Ellenzéki Kerekasztal munkájában. Önállóan készül a soron következő parlamenti választásra is, mert az Országgyűlés jelenlegi pártjai között nem találnak olyan partnert, amellyel a ciklus hátralévő részében a „rendszeresen egyeztetett ellenzéki együttműködésnek értelme lenne”.

Hogy mit jelentenek ezek a mondatok, arra később térek vissza, most előbb néhány szót arról, miként viszonyul ehhez a hazai sajtó: Az LMP elutasította az „összeborulást”; az LMP „érthető” módon fél attól hogy „alávesse” magát más pártok elképzeléseinek; az LMP félti az önállóságát stb., stb.[/justify]
[justify]Mi van e megfogalmazások mögött? Egy demokráciadeficites politikai kultúra, amelyet plasztikusan jelenítenek meg ezek a szavak. Azt fejezik ki, hogy nemcsak a pártok, de a sajtó és a közvélemény sem érti, hogyan működnek a mai európai demokráciák. Úgy tűnik, nem értik, hogy az a kooperáción, az érdekegyeztetésen, a megállapodásokon és a megállapodások érdekében vállalt kompromisszumokon alapul. Egyetlen korlát van, illetve egyetlen minimális feltétele van mindennek, az, hogy a demokratikus rend keretei közt kell maradni. Az jelöli ki a határokat.

Akik úgy gondolják, hogy tárgyalni, egyeztetni összeborulást jelent, azok az értelmes párbeszédet tagadják. Akik szerint kompromisszumot kötni, megegyezni az önfeladással azonos, azok az egyenrangú kapcsolatokban, a felek egymás iránti tiszteletének lehetőségében nem hisznek, és összekeverik az identitást azzal a kérdéssel, hogy ki-kivel nem áll szóba. Holott azt, hogy ki kivel áll szóba, csak az döntheti el, hogy ki mit képvisel. Ha biztosak és következetesek vagyunk abban, amit képviselünk, akkor nem vagyunk „ledarálhatók”. Abban, hogy ki mit képvisel, lehetnek prioritások, amelyek érdekében össze lehet fogni, s az is egy feladat, hogy a választókkal ezt majd világosan megértessük. Elég baj az, hogy Magyarországon mindez a közvélemény nagyobb részének még nem evidencia, de még nagyobb baj, hogy hosszú ideig nem is lesz az, ha a sajtó ezeket a sztereotípiákat sulykolja.

Most nézzük az alapkérdést! Adott a Fidesz által önkényesen átalakított politikai rendszer, amely az LMP szerint is tűrhetetlen. Adott egy olyan választójogi törvény, amelyet a Fidesz önkényesen módosított úgy, hogy a következő választáson vele szemben csak ellenzéki szövetségben lehet eredményesen fellépni. És adott az LMP kongresszusa, ahol az is elhangzott, hogy az Országgyűlés jelenlegi pártjai között nem találnak olyan partnert, amellyel a ciklus hátralévő részében a „rendszeresen egyeztetett ellenzéki együttműködésnek értelme lenne”.

Fussunk neki még egyszer: ha egy antidemokratikus rendszert le akarunk váltani, ha tisztában vagyunk azzal, hogy milyenek az országgyűlési választás peremfeltételei, akkor hogyan értékelhető az olyan célkitűzés, amely kizárja az együttműködés lehetőségét más demokratikus pártokkal? Mit üzen az, ha ezt értelmetlennek nevezzük?

Sőt, nem egyszerűen a választási szövetség elutasításáról van szó, hanem arról, hogy a civilek által létrehozandó Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásaiban sem hajlandók részt venni, és a ciklus idején a rendszeres egyeztetést is elutasítják. Nyilvánvaló, hogy annak a pártnak, amelyik ezt mondja, nem minden mást megelőző célja a jelenlegi rezsim leváltása a következő választáson, legalábbis egyelőre nem. A párt, amelyik ezt mondja, vagy gyengének érzi magát az identitásában, mert azt még az egyenrangú felekkel való beszélgetés is veszélyezteti, vagy arra kényszerül, hogy megindokolja, miért zárja ki magát a demokratikus rend helyreállítása érdekében kezdeményezett együttműködésből, amelyben demokratikus pártok is részt vesznek. Mivel ezt nehéz lenne megokolni, az LMP vezetői nem is teszik meg. Nem hajlandók világos határvonalat húzni a demokrácián innen és túl állók közé, mert akkor nem lehetne középen maradni ebben a kérdésben.

Ha valami, akkor ez súlyos identitásprobléma..


Azzal, hogy az LMP a programját olyan civil szervezetekkel, parlamenten kívüli pártokkal és mozgalmakkal kívánja csak megvitatni, amelyek maguk is „tiszta lappal” rendelkeznek (értsd, nem voltak még kormányon), egybemossa a demokrácia iránti elkötelezettség kérdését a kormányzati filozófiák vagy a pártrivalizálás kérdéseivel. Teszi mindezt azért, mert ezt jelenleg előnyösebbnek véli: felülne egy hangulatra, miközben éppenséggel egy rossz és antidemokratikus hagyományt folytat – a racionális párbeszéd elutasítását – , amelyet a Fidesz honosított meg, s amely megágyazott a jelenlegi, hazugságra épülő, antidemokratikus rezsimnek. A konszenzuskeresés elutasítása ilyen maszatolt ürüggyel nagyon illeszkedik abba a politikai kultúrába, amelyről fentebb beszéltünk.

Demokratikus pártoknak programjukkal és következetességükkel kellene világossá tenni az identitásukat, ha van nekik egyáltalán, nem pedig kirekesztéssel, stigmagyártással helyettesíteni, főleg nem olyan horderejű ügyek rovására, mint az ország demokratikus rendjének helyreállítása.[/justify]
(galamus.hu)

Megyesi Gusztáv: Pártsemleges feleség

[justify]float:left;margin-right: 5pxAzt mondja Márton Attila Hajdú-Bihar megyei országgyűlési képviselő, hogy ha a Népszabadságban a lap munkatársa vele és a feleségével kapcsolatban Kósa Lajossal és nejével merészel példálózni, perelni fog. A Népszabadság újságírója egészen pontosan azt a kérdést tette föl a képviselőnek, hogy mit szólna, ha a tervezett debreceni futballstadion építésének PR-feladatait Kósa Lajos országgyűlési képviselő feleségének cége végezné el. A Márton képviselőhöz tartozó egyik településen, Derecskén ugyanis EU-pénzből nagy ívű, többmilliárdos csatornázási programot hajtanak végre, s „a csatornaépítés kommunikációs feladatait bruttó 15,6 millió forintért az a hajdúszoboszlói székhelyű Clarbis Kft. látja el, amelynek ügyvezetője nem más, mint Márton Attila felesége, Mártonné Tóth Ildikó debreceni újságíró, a cívisvárosban sokak által »narancstévének« hívott Debrecen Televízió hírigazgatója.”[/justify]
[justify]Ilyen még csakugyan nem volt. Olyan eset naponta előfordul, hogy képviselők azt mondják az újságírónak, hogy ha írni merészel a témáról, akkor beperlik, de úgy, hogy a gatyája is rámegy neki meg a lapjának is, és akkor még örülhet, hogy megúszta, mert vannak más, kevésbé értelmiségi profilú eljárások is. Olyan azonban, hogy pusztán egy hasonlatért fenyegetőzik perrel egy képviselő, merőben új. Most nem számítva azt az esetet, hogy Márton képviselő annyira gyűlöli Kósa Lajost a feleségével és a debreceni futballal együtt, hogy már önmagában az összehasonlítást is kifejezetten becsületsértőnek tartja, észre kell venni, hogy immáron megindult a harc a feleségek jogaiért is, a kormánypárti erők esélyegyenlőséget követelnek asszonyaiknak. Márton képviselő felesége ugyan már miért ne bontakoztathatná ki országosan ismert és bizonyított tehetségét a férje által politikailag menedzselt beruházás propagálásában, tehetnénk fel a kérdést, mert valljuk meg, tényleg elég visszás volna egy működő demokráciában, ha a feleség a férje miatt kerülne hátrányba az élet bármely területén.


A jegygyűrű fogjai

A napokban nem kisebb helyen, mint az Európai Parlamentben Szájer képviselő borult ki azon, hogy a fejére olvasták felesége kinevezését az újonnan létrehozott Országos Bírói Hivatal élére, egyszersmind kétségbe vonva a magyarországi bírói függetlenséget, különös tekintettel arra, hogy a képviselő felesége ráadásul még a miniszterelnök régi barátja is. „A személyem nem kell, hogy akadályozza a feleségem előmenetelét” – mondta Szájer képviselő, s csakugyan: egyetlen EP-képviselőnek nem jutott eszébe, hogy esetleg Szájer képviselő felesége is épp annyira nélkülözhetetlen a magyar bíróságok élén, vagy inkább fölött, mint Szájer képviselő az Európai Parlamentben. Amit azért jegyzünk meg, mert bizonyos nemzetközi normák szerint ilyenkor a házaspár valamelyik tagja a társa javára vissza szokott lépni, vagy az összeférhetőség érdekében lemond erről-arról a tisztségéről. Az igazság kedvéért hozzátesszük, hogy Szájer képviselő a felesége kinevezése után pár nappal lemondott minden pártbéli funkciójáról, így tehát már ha akarná, se befolyásolhatná feleségét egy-egy konkrét döntésben, más oldalról nézve ma a kormánypárttól egyetlen vezető beosztású országos személy sem áll távolabb, mint Szájer képviselő felesége (vagy tán csak Polt Péter legfőbb ügyész), mint ahogyan Szájer József is el van válva a bírói hatalmi ágtól, ám az Unió ezt nem akarja észrevenni.

Azért érthetetlen ez a helyzet, mert egy annyira családcentrikus alaptörvényben, mint a miénk, igazán konkrétan lehetne benne a feleségek védelme is. Sőt, el tudnánk képzelni, hogy bizonyos asszonyok becsületét személyre szólóan védené az alkotmány, továbbá biztosítaná a tendernyeréshez s a különféle bizniszekhez való jogukat, arról nem is szólva, hogy már a preambulumban illene rögzíteni: magyar választópolgárt bárminemű összefüggésben Kósa Lajossal összehasonlítani súlyos becsületsértés és ízlésficam.[/justify]
(ÉLET ÉS IRODALOM)

Mese a Rezervátumból

[justify]float:left;margin-right: 5pxVolt egyszer, hol nem volt, az Üveghegyen túl, a Narancsligeteken innen, egy nagy-nagy rezervátum, tele indiánokkal. Dakoták voltak. Néhányan döglött lovon érkeztek és volt náluk egy-egy közmondás. Belőlük lettek a vezetők. A törzsfőnök egyik látomása egy feszített víztükör volt, ezért az Ússz Oda nevet kapta a többiektől. Helyettese egy szorgalmas, de adottságokban kevésbé áldott indián lett, aki elég sok bajt okozott az évek során, így a nép a Kárt Teszel nevet adta neki.

Megszállottan dolgoztak a meghirdetett szlogenjük alapján: „Manitu, Rezervátum, Sógorkomajóbarát!” Furmányos logikával úgy vélték, ha jót tesznek maguknak és barátaiknak, és mindezért Manitu sem küld villámokat rájuk, akkor a Rezervátum már annyira nem is érdekes. A Rezervátumban egyre több pletyka terjedt ügyes-bajos dolgaikról, de más nem történt. Meg is kapta a Következmények Nélküli Rezervátum megtisztelő címet.[/justify]

[justify]Pedig volt ügy, nem is kevés. Annyi volt csak bennük a közös, hogy Ússz Oda és Kárt Teszel körei jól jártak, a Rezervátum meg egyre rosszabbul. Manitu 2009-edik évének végén Kárt Teszelnek látomása volt. A Rezervátum egyik gazdag indiánja felajánlott rengeteg disznóhúst, szabad felhasználásra. Kárt Teszel meglátta benne a lehetőséget és lendületbe jött. Ilyenkor a Törzsfőnöki Wigwam dakotáinak gyomra mindig összeszorult.

Elkezdett szerződéseket kötni, pedig erre akkor épp nem volt jogosítványa. Kitalálta, hogy párnapos közétkeztetést szervez a Rezervátum nélkülöző dakotáinak. Mit tesz Manitu, az egyik közeli családtagja – aki nem mellesleg egy wigwamhoz szállító élelmezési indián volt – főszerepet kapott az eseményen. Viszont neki nem volt elegendő eszköze a feladat végrehajtásához, így Kárt Teszel kölcsönkért egy hordozható tábori konyhát. Vadonatújat, csilivilit, és sorszámozottat. Aki kölcsönadta, az szintén az indiánétkeztetésben volt érdekelt, viszont nem volt jártas a névmisztikában. Nem tudta, hogy a Kárt Teszel név miért is ragadt emberünkre.

Volt tehát hús dögivel, volt már elég üst is, helyet is talált az akciónak, éhes indiánban meg főleg nem volt hiány. Annyira nem, hogy a már hosszú évek óta működő Dakotakonyha Wigwamot is bezárták erre a pár napra, mondván: egyenek itt, ezen a rendezvényen. Logikus lépés volt, bár logikával még nem lakott jól senki. Márpedig itt előfordult, hogy nem jutott már étel a legelesettebbeknek.

Az akciót Ússz Oda hihetetlenül sikeresnek minősítette. Ez volt az egyik fő erénye: gátlástalanul tudott belehazudni a dakoták szemébe. Minden visszakerült a helyére, amikor kiderült, hogy a tábori konyhából hiányoznak üstök. Mint főorganizátort, Kárt Teszelt keresték meg a problémával, aki rögtön tudta, hogy a hiányzó két üst a Dakotakonyha Wigwamban van. A csilivili, vadonatúj üstök helyett azonban ütött-kopott, festett, más sorszámmal rendelkező üstök kerültek elő. Kárt Teszel tanácstalanul széttárta kezeit és szemrebbenés nélkül rákente a dolgot az egyik középvezető dakotára.

Emberére akadt. Nyilatkozatok sora készült, amik alapján megállapítható volt, hogy Kárt Teszel, avagy közeli családtagja lehet csak a hunyó a dologban. Mindez hivatalosan is bekerült a Törzsfőnöki Wigwamba, ahol iktatták is, majd egyszer csak szőrén-szálán eltűnt. Ússz Oda nem akart már ezzel foglalkozni, volt neki egyéb baja is, hisz közeledett a törzsfőnök-választás, neki pedig már fogytán volt a hitele az övéi között is. A károsult is úgy gondolta kis idő múlva, hogy neki fontosabb a Rezervátum közétkeztetési piaca, mint az a néhány fránya üst. Így a rendért és közbiztonságért felelős dakota sem érezte magát illetékesnek. Az ügy elült.

Rövidesen választások jöttek a Rezervátumban. A törzsfőnök új nevet kapott. Ússz El otthagyta a Törzsfőnöki Wigwamot, de Kárt Teszel megmaradt pozíciójában, és azóta is végzi nevéhez méltó tevékenységét. Itt a vége, fuss el véle…[/justify]
DJ

Békemenet

[justify]float:left;margin-right: 5pxRitkán lát az ember az épp aktuális kormány melletti tömegdemonstrációt. Főleg akkor, ha annak óriási többsége van a parlamentben, és még a közvélemény-kutatásokban is vezet. Most ezt is megértük. Hatalmas tömeg masírozott Budapesten, és ha Rákay Philip nem az m1 műsorstruktúrájával lett volna elfoglalva, akkor talán még kétmilliós is lett volna. Így az egyik szónok csak egymilliót látott, ami valljuk be: kishitűség a javából. Olvasom, hallgatom a fanyalgókat: buszokkal szállították a tömeget, fizettek nekik azért, hogy felvonuljanak, a közszolgák felé erős elvárás volt a részvétel, stb.

Mit számít? Voltak több tízezren, talán még százezren is. A Fidesznek még ma is van nagyjából 1,5 millió szimpatizánsa a felmérések szerint. Ebből igazán kitelik ez a tömeg. A kérdés nem az, hogy mennyien voltak, hanem az, hogy miért is kellett ez a tömegdemonstráció?[/justify]

[justify]A mai magyar közéletben mind a baloldalon, mind a jobboldalon tömegek vannak, akik ha esik, ha fúj, akkor is oda szavaznak, ahová a szívük, hitük húz. Talán a jobboldalon nagyobb ez a tömeg, hiszen Orbán Viktor a politikáját már hosszú évek óta az érzelmekre építi, míg a baloldali szavazók nagy része erre nem vevő, a racionalitás nagyobb szerepet játszik döntésükben. Elég csak a baloldalinak mondott sajtót megfigyelni: amikor az övéik voltak hatalmon, akkor is nagy elánnal kritizálták (egyébként sokszor jogosan) az egyes lépéseket. Ilyet elvétve tapasztalni a jobboldalon.

Az Orbán-kormány elmúlt bő másfél éve nem egy sikertörténet. Ezt kevesen tagadják még odaát is. Kap is érte elég kritikát itthon és külföldön is. Talán itt az egyik lényeges elem. A magyarok túléltek már sok mindent: tatárt, törököt, Habsburgot, szovjetet – és most megint támadás alatt állunk a külföld részéről. Össze kell fogni! Ugye milyen egyszerű és jól érthető? Ne foglalkozzunk az okokkal, ne keresgéljük magunkban a hibának még csíráját se, csak zárjunk össze, mert megint támadnak bennünket. A fideszes kommunikáció erre épül, és láthatjuk: még mindig működik.

Bármennyire is így van ez, mégsem hiszem, hogy ez tízezres tömegeket mozgatna ki spontán az utcára. Tagadhatják, de nyilvánvaló: a kormány, a Fidesz, pénzt, energiát nem kímélve szervezte meg a Békemenetet, demonstrálva, hogy mekkora tömeg áll mögötte. A kérdés azonban megmaradt: minek, kinek?
A politikájuktól elforduló, havonta néhány százalékkal növekvő tömeget ez nem befolyásolja. Eddig is azért fordítottak hátat nekik, mert a saját kis életükben tapasztalják, hogy nem mennek jól a dolgok. Akkor a külföldnek szól az erődemonstráció? Az EU tisztában van vele, hogy a Fidesz hatalma stabil ma is. Ezen nem változtat, hogy mennyien demonstrálnak mellette az utcán. Ahogyan azon sem, hogy az EU veszélyben érez nálunk egy sor olyan alapelvet, amelyek mentén megalakult és működik. Ezen sem változtat az, ha akár kétmillióan is békemenetelnek a kormány mellett.

Az egész arra volt jó, hogy néhány napig uralja a médiát, de legalábbis addig, amíg Schmitt Pál kisdoktorijáról kiderül, hogy a maradék 8 saját oldalt is úgy másolta magától…[/justify]
DJ

Bauer Tamás fóruma Veszprémben

[justify]float:left;margin-right: 5pxKatanics Sándor, a DK veszprémi szervezetének szervezője köszöntötte a rendezvényen megjelenteket, és a meghívott előadót: Bauer Tamást. Bauer Tamás közgazdász, volt SZDSZ-es politikus, jelenleg a Demokratikus Koalíció (DK) egyik alelnöke.

Bauer Tamás előadásban két dologról beszélt. A gazdaságpolitika mellett a főtéma a DK volt. Pontosabban az, hogy miként alakulhatott ki az, hogy olyanok találtak egymásra a DK-ban, akik előtte nem voltak egy politikai véleményen? A dolog ugyanis nem magától értetődő, meg kell érteni, hogy mi történt hazánkban 2010 áprilisában-májusában.[/justify]

[justify]Első lépésben azt kell tisztázni, hogy mit jelent az európaiság? Mik azok az európai értékek? Európa egy hagyomány-rendszer. Öt fontos hagyományt (konszenzust) kell végiggondolnunk, amelyek egyesítik a különböző demokratikus erőket.

Az egyik a jogállami konszenzus. A II. világháború traumája volt az, ami arra késztette Európa demokratikus pártjait, hogy lefektessék: a jogállam, a hatalmi ágak elválasztása egy olyan alapelv, amitől nem térünk el akkor sem, ha a különböző politikai irányzatok képviselő sok-sok részletben késhegyig menő vitákat folytatnak. Az államot és a politikai berendezkedést úgy kell kialakítani, hogy ne legyen diktatúra. Aki épp hatalmon van, annak bármekkora is a támogatása, számolnia kell azzal, hogy tőle független igazságszolgáltatás, szabad sajtó, újabban alkotmánybíróságok, ombudsmanok és független önkormányzatok vannak.

A másik az emberjogi konszenzus. Vannak az állam, a közösség érdekei. de ugyanakkor van a polgár, a magánszemély autonómiája is. A magánszemély alapjogai nem függhetnek az államtól. Pl. szólásszabadság, gyülekezési szabadság, lekiismereti- és vallásszabadság, az emberi méltósághoz való jog. Ezt rögzíti az Emberi Jogok Nyilatkozata, amelyet a modern európai államok magukévá tettek. De ide tartozik még a bűnözők kezelése is. Európa az utóbbi időszakban arra törekszik, hogy a büntetettek emberi jogai is erősödjenek: egyre rövidebb szabadságvesztések legyenek, ne legyen halálbüntetés. A szexuális orientáció szabadsága szintén egy emberjogi kérdés Európában. Ez egy európai tendencia.

A harmadik konszenzus a magántulajdonon alapuló piacgazdaság konszenzusa, ami azt jelenti, hogy sikeres, eredményes gazdaság csak a magántulajdonon alapuló piacgazdaságban lehetséges.

A negyedik a szociális konszenzus. Az államnak a piacgazdaság ellenére a szegényeket, a kiszolgáltatottakat védenie kell, biztosítani kell az elemi létbiztonságot mindenkinek. Erre szolgál egy állami beavatkozás-rendszer: a társadalom- és nyugdíjbiztosítás, a különféle támogatások, segélyek rendszere. A szimpla piacgazdaságot Európában felváltotta a szociális piacgazdaság.

Az ötödik a külpolitikai konszenzus. Európa lakói hozzászoktak ahhoz, hogy a szomszédos országok lakóira ne idegenként tekintsenek. Ezt erősíti a munkavállalás, a tanulás lehetősége másik országban, de még a tömeges turizmus is.

1989-ben a volt szocialista országok átvették, magukévá tették ezeket a konszenzusokat. 2010-ben ezeket a konszenzusokat a Fidesz felszámolta. Megszűnt a hatalmi ágak elválasztása, a kinevezések egy hatalmi centrum kezébe kerültek. Ezzel megszűnt a demokratikus jogállam. Az emberjogi konszenzus is megkérdőjeleződik, pl. ahogy a hajléktalanokkal bánik a kormány, ahogyan növelik a büntetési tételeket. A piacgazdaság alapja a magántulajdon tisztelete, így ez is megkérdőjeleződik a MAL Zrt. ügyétől kezdve a magánnyugdíj-pénztárakban lévő magántulajdon bezsebelésétől a szektorális különadókon át a pécsi vízmű ügyéig. A munkanélküli ellátás lényegében megszüntetése, a korengedményes nyugdíjak visszamenőleges megszüntetése, a gyógyszerellátás átalakítása, stb. a szociális konszenzus felrúgását jelenti. De nem marad ki a sorból az ötödik, a külpolitikai konszenzus sem. A Fidesz lényegében hidegháborút visel Európával.

Ezért azoknak a konzervatívoknak, szociáldemokratáknak, liberálisoknak és zöldeknek, akik olyannak képzeli magukat, mint európai társaik – nekik feladatuk, hogy ezeket az állapotokat helyreállítsák. Ezért vannak együtt a Demokratikus Koalícióban is, de ezért szeretnének összefogni más demokratikus pártokkal, szervezetekkel is.

Mindezeken túl azt a kérdést is fel kell tenni, hogy vajon jobban élnek-e ma a magyarok, mint akár csak néhány éve is? Igaza van-e a Fidesznek, hogy egy teljesen új gazdaságpolitikát kell csinálni? Jól tette-e, hogy „kipaterolta” a Valutaalapot, hogy ellenséges a multikkal? A 2010-es választások előtt az emberek nagyon elégedetlenek voltak, hiszen akkor már 5 éve nem emelkedett az életszínvonal.

A magyar gazdaságpolitikával valami baj tényleg volt, hiszen a '90-es évek elején még vezető ország voltunk a régióban, 2010-re már majdnem sereghajtók lettünk. A gazdaságpolitikának három fő eleme volt: először felszámoltuk a tervgazdaságot. Ebben ugyanazt az utat jártuk be, mint szomszédaink. A másik elem az integráció volt: a magyar gazdaság szerves részévé vált az európai gazdaságnak. A harmadik fontos elem az államháztartás-politika.

Amíg az első kettőben ugyanazt az utat jártuk, mint szomszédaink – sőt, a legjobbak voltunk, addig ebben a harmadik elemben csődöt mondtunk. Az Antall-kormány utolsó 2 éve, az első Orbán-kormány utolsó 2 éve, a Medgyessy-kormány 2 éve és egy kicsit az első Gyurcsány-kormány is az az időszak volt az elmúlt 20 évben, amikor hol csak türelmetlenségből, hol pedig választási megfontolásokból, de többet költött az állam, mint amennyit lehetett volna. 2006-tól 2010-ig azért nem növekedett a gazdaság, mert megszorítások kellettek az előző kormányok (2000-től) pazarló intézkedései miatt, no meg bejött a világgazdasági válság is.

A második Orbán-kormány hatalomra jutásakor azt mondta, hogy az első kettő elemet is újra kell gondolni. A harmadik elem, az államháztartási hiány csökkentése érdekében tettek ugyan lépéseket, de ezek látszat-lépések voltak. Az egyik oldalon csökkentették az SZJA-t (igaz csak a magas jövedelműeknek), ennek forrásaként bevezették a bankadót, a szektorális különadókat, és államosították a magánnyugdíj-pénztárakat. Ennek az lett a következménye, hogy a magyar gazdaság iránti befektetői bizalom rettenetesen leromlott. Emiatt meggyengült a forint is. Így hiába csökkentették valutában az államadósságot, az forintban magasabb, mint korábban. Az Orbán-féle gazdaságpolitika miatt, ma az ország jobban függ másoktól, mint előtte, és nem tudja finanszírozni magát. Ezzel a második Orbán-kormány első két éve is a jövőfelélő időszakok közé került. Ezek után pedig mindig kemény megszorítások jönnek. Most is.

A kiút nem a megszorítás, hanem az, hogy növekedés legyen. Ennek fő eszköze pedig nem az adócsökkentés, ahogy azt a Fidesz gondolja. A növekedés fő feltétele, hogy legyen újra beruházás Magyarországon. Ehhez az ország nemzetközi elfogadottságát kell helyreállítani.

A bevezető előadás után a fórum következett, melyen a feltett kérdésekre válaszolt Bauer Tamás. Most a kérdések nélkül, a válaszokban megfogalmazott fontosabb mondanivalókat foglaljuk össze:

A társadalomnak tanulnia kell. Egyrészt azt, hogy ne hagyja magát bolonddá tenni. Ez folyik másfél évtizede Magyarországon. Németországban volt egy felmérés, hogy akarnak-e az emberek adócsökkentést. Ott az a válasz született, hogy nem, mert az emberek tudják, hogy ha csökken az adó, akkor kevesebb lesz az állami bevétel, tehát csökkenni fog az állam által nyújtott szolgáltatások köre és/vagy színvonala. Magyarországon még nem tartunk itt. Másfél évtizede minden kormány azt sugallta, hogy ez a két dolog nem függ össze. Amíg ezen túl nem jutunk, addig a populista ígérgetés mindig nyerő lesz. Talán a mostani helyzet jó lesz arra, hogy az embereknek felnyíljon a szeme és ne dőljön be a popularizmusnak.

Az elmúlt 60 év alatt atomizálódott a magyar társadalom. Mindenki csak a saját maga érdekeit nézi. Nem véletlen, hogy a szakszervezetek ilyen gyengék nálunk. Gyurcsány Ferenc szokta mondani, hogy csak akkor érdemes nyerni, ha elmondjuk az igazat, és mégis megválasztani bennünket.

Sokan hivatkoznak arra, hogy a magyarok a történelmi múltjuk miatt vevők inkább a popularizmusra, mint szomszédaink. Ez igaz a németek, franciák, csehek esetében, de a románok, lengyelek, balti államok esetén nem. Ezért a valódi ok inkább a politikai elit munkásságában keresendő. Egy lehetőség van: igazat mondani, és az emberek talán megértik, hogy nincs más út.

Az államcsőd azt jelenti, hogy az állam nem tud fizetni: bért, nyugdíjat, semmit. Ennél súlyosabb a helyzet, mert Magyarországon szinte minden import. Márpedig államcsőd esetén mindent készpénzért adnak. Tehát nem lesz semmi vagy csak kevés. Ráadásul a magyar gazdaság helyzete ezt nem indokolja: az emberek dolgoznak – ha tudnak, jó az ipar, a kereskedelem, még a mezőgazdaság is elég jó szinten van. A gond a bizalmi helyzettel van, amit az Orbán-kormány két év alatt felőrölt. Ez a bizalomvesztés a politika terén is látszik: a legszimpatikusabb politikus 30% körüli tetszési indexel rendelkezik, ami elképesztően kevés. A jobboldalnak jelenleg van stabil másfél milliós szavazótábora, de a szocialistáknak is van egymillió, és van még kb. félmillió liberális szavazó. Ez is másfél millió. A bizonytalanok száma nőtt meg rettenetesen, mert most nincs alternatíva. 2010-ben a Fidesz volt az alternatíva, most azonban nincs egy adott párt erre a feladatra. Amennyiben az LMP és az MSZP mellé fel tud állni egy olyan párt, amelyik az igazat mondja, és elég hiteles lehet, akkor kialakulhat egy pártszövetség – esetleg egy negyedik, most még civil szervezetből kialakuló párttal – amely megnyerheti a választást. A DK lehet egy ilyen pártszövetség motorja. Ehhez azonban együtt kell működni még a választások előtt. Nem lesz könnyű feladat.

Az állam eladósodásának kérdésében az előző kormányokat érő vádak megalapozottak. 1990-ben a volt szocialista országok egy részében kemény lépéseket tettek az államadósság csökkentése érdekében. Az Antall-kormány erre nem vállalkozott, sőt: az utolsó másfél évben felgyorsult a folyamat. A Bokros-csomag 1995-ben nagyjából rendbe tette a dolgokat, de az első Orbán-kormány 2000-től olyan intézkedéseket hozott, amik meglódították az adósságot. Ilyen volt a köztisztviselők illetmény-emelése, és a lakástámogatási rendszer bevezetése. Ráadásul ezen intézkedések a következő kormányokat terhelték. A bajt tetézte, hogy a Medgyessy-kormány tovább folytatta a költekezést. Később állította csak le a fideszes lakásprogramot, de a 100 napos programok keretében egy sor kiadásnövelő intézkedést hozott. Mi volt ezekben fölösleges? Minden és semmi. Autópályák kellettek, de nem volt rá pénze az országnak. A 13. havi nyugdíj viszont biztosan nem lett volna szabad bevezetni, de a diplomás minimálbér, a sulinetes program, meg az 50%-os közalkalmazotti béremelés is fedezethiányos költekezés volt, bár természetesen jogos igényeket elégítettek ki. 2005-2006-ban a komoly reformok bevezetésének elodázása viszont Gyurcsány Ferenc felelőssége. Volt akkor ÁFA-csökkentés, meg SZJA-csökkentés is az akkori SZDSZ vezetés követelésére. A felelősséget azonban egyedül Gyurcsány Ferenc ismeri el az adott korszakok vezető politikusai közül.

A Gyurcsány Ferenc elleni vádak 3 részből állnak. Az egyik, hogy hazudott, nem mondta meg a 2006-os választások előtt, hogy mit tervez csinálni. Ez csak részben valós, mert a választások előtt nem volt közgazdász, aki meg tudta volna mondani, hogy milyen nagyságú megszorításokra lesz valóban szükség, így a miniszterelnök sem tudta pontosan. Az elfogadott ötéves programok azonban (nyugdíjemelési, minimálbér emelési, adócsökkentési programok) az ÁFA-csökkentéssel együtt egy olyan üzenet volt a választók felé, hogy azt hihették: az addigi életszínvonal emelkedés folytatódni fog. Kimondva nem volt, de ezt az érzetet kelltették. Ez az egész MSZP-SZDSZ politikai elit bűne.

A 2006. októberi utcai konfliktusok ügye a másik vád Gyurcsány Ferenc ellen. Ez megalapozatlan. A szeptemberi események úgy kezdődtek, hogy bejelentés – és így engedély – nélküli tüntetések kezdődtek, melyeket a rendőrségnek kötelessége volt felszámolni. Ehelyett a tüntetők rátámadtak a rendőrökre. A rendőrterror duma valótlan. Volt sok rendőr, akik nem jogszerűen, erőszakosan léptek fel az emberekkel szemben, ez igaz. Viszont ez nem a miniszterelnök felelőssége. Az események utókezelésében történtek hibák (pl. Gergényi már előbb eldöntött kitüntetésének megadása, a kommunikáció), de az LMP azon követelése, hogy Gyurcsány Ferenc kérjen bocsánatot a 2006-os eseményekért, az irreális.

Orbán Viktor addig tud hatalomban maradni, amíg meg lesz a többsége a parlamentben. Az pedig addig lesz meg, amíg a fideszes képviselők nem érzik úgy, hogy a politikai nyomás miatt mást kell lépniük, vissza kell vonniuk a meghozott intézkedéseik nagy részét. Volt erre példa a magyar történelemben, kettő is: az egyik a rendi országgyűlésben 1848-ban, amikor önként lemondtak feudális kiváltságaikról, a másik pedig 1989-ben, amikor az 1985-ben megválasztott parlament felszámolta a pártállamot. A saját érdekeik ellen döntöttek.

A demokratikus ellenzék együttműködése nehéz dolog lesz. Nagy ellenérzések vannak az egyes pártok, szervezetek között, de ezen felül kell emelkedni. Az LMP mostani belső válsága is azt mutatja, hogy rájöttek: a választók nyomására kénytelenek változtatni a politikájukon. A Szolidaritás által meghirdetett ellenzéki kerekasztalban a DK részt kíván venni, de vannak problémák. Az ugyanis kevés, hogy az Orbán-kormány megdöntését akarja minden résztvevő, ha egyes fontos kérdésekben nincs előzetes egyetértés. Ilyen „apróság” pl. a Milla javaslata, miszerint a képviselők visszahívhatók legyenek. Ez a DK-nak elfogadhatatlan, mert így egy kormány sem fog tudni kemény intézkedéseket hozni. Az ilyen apróbb kérdések mellett sokkal fontosabb, hogy már a választások előtt meg kell tudni állapodni a programban. Ugyanis együtt kell indulni a választásokon, és egy programmal. Nehéz lesz, de meg kell egyezni.[/justify]

DJ

Megyesi Gusztáv: Melegek élén

[justify]float:left;margin-right: 5pxAmint az józan ésszel előre kiszámítható volt, a magyar kormány miniszterei, ha némi késedelemmel is, de az árfolyamtáblázatokat és a tőzsdeindexeket látva stílust váltottak a civilizált világgal való érintkezésben, s ennek megfelelően az elkövetkező hetekben átszellemült arccal látjuk majd térdepelni őket az IMF és az EU nevű képződmények előtt, s ne legyenek kétségeink, hogy a miniszterelnök is követni fogja őket.

A kérdés csak az, hogyan fogják itthon megmagyarázni a híveknek, hogy nem azt látják, amit látnak, s hogy ez a hirtelen támadt odaadás a szabadságharc része, sőt végkifejlete. Tudjuk, hogy a szabadságharcot nem csak fegyverrel vívják, így most se csupán a szemmel láthatóan elrugaszkodási pályára lépett magyar gazdaság harcol a hanyatló Nyugattal, hanem ideológiai küzdelem is folyik. [/justify]
[justify]Most nem csupán arra gondolunk, hogy a hét elején, nagyjából akkor, amikor Martonyi külügyminiszter épp a Guardian újságírója előtt határolódott el Matolcsy minisztertől, fölhíva a figyelmet arra, hogy a magyar kormányfő voltaképpen a fejlett világ legnyitottabb politikai vezetője, akinek kizárólagos mozgatórugója a szerénység és a kompromisszumkészség, szóval e meghitt órában Csepel kormánypárti polgármestere arra szólította fel a sziget lakóit, hogy mivel „az ellenzék újra brutális támadást intézett Orbán Viktor ellen", „vegyük fel a harcot", és „minél többször mondjuk el a keresztény áldó imádságot Orbán Viktorért".

Nem fogom most az ÉS ókeresztény fohászokban amúgy is jártas olvasóit terhelni az áldó imádság szövegének közzétételével, legyen elég annyi, hogy a miniszterelnököt, illetve a képében megjelenő Fellegi minisztert immáron az Úr mellett a Vörös Csepel is vezetni fogja a brüsszeli tárgyalásokon, hitet és erőt adva neki az ellenség legyőzéséhez.

Korábban kollégáimmal már többször jeleztük e hasábokon, hogy a fejlett kereskedelmi és pénzügyi kultúrának legalapvetőbb vonása, hogy mielőtt pénzügyi nehézségeink okán kölcsönért folyamodunk hitelezőinkhez, jól leteremtjük őket, kirúgjuk házunkból, különféle rágalmakkal illetjük, a feleségüket tájékozatlan, redves szajhának nevezzük, majd amikor pénzünk végzetes mértékben fogytán, fölkeresve otthonában berúgjuk az ajtaját, és jól megköpdösve őt nagylelkűen azt mondjuk neki, hogy rendben van, adhatsz nekünk kölcsön, elfogadjuk.

Feltéve, ha.

A feltételek igen fontosak. Mint tudvalevő, ez idáig az IMF, majd nyomában az Európai Unió gyakorlatilag egy cinikusan szivarozó, a füstöt arcátlanul a magyar nép arcába fújó, elhízott burzsuj képében jelent meg, aki közép-európai nemzetek szuverenitását zabálta reggelire, és szittya vért ivott hozzá; a Valutaalap volt a mai hatvanévesek gyermekkori rémképének, az imperialistáknak a megtestesítője. Ez azonban kevés. A magyar kormány bajban van. Az ugyan nem kétséges, hogy a szabadságharcot megnyerte, maga alá gyűrte az IMF-et és az egész Uniót, a vesztesek most vinnyognak a tehetetlenségtől, és megregulázva adnak kölcsön az általuk megszabott feltételek mellett, ám ezt a hirtelen váltást még a legodaadóbb Orbán-híveknek sem könnyű megemészteni.

A nagyjából még mindig egymilliós tábornak a történelmi múltjából és jelenlegi szellemi állapotából adódóan a hívek amúgy is maximum félévenkénti pálfordulást tudnak befogadni és úgy-ahogy megérteni, 2012 elejére azonban a ciklusok lerövidültek, s akár másnaponkénti alapvető vélemény- és magatartásbéli változások állhatnak be a kormány tevékenységében, Martonyi külügyminiszter, példának okáért, amikor elkezd egy nyilatkozatot, még maga sem tudja, hogy mivel fejezi be.

Ezt a problematikát áthidalandó a Magyar Nemzet a hét elején jelentette uniós forrásokra hivatkozva, hogy „a pénzügyi segítségnyújtásról szóló sikeres EU-tárgyalások érdekében Brüsszel a Gyurcsány Ferenc elleni eljárás megszüntetését, valamint a férfi és nő közötti házasság törvényi rögzítésének elhagyását várná el". A hírből természetesen egyetlen szó sem igaz, Olli Rehnnek, az EU pénzügyi biztosának szóvivője meglepetésében nem is tudott hirtelenjében mit mondani, csak azt, hogy nonszensz. Miként arra szakértők rámutattak, az EU már minden létező gazdasági témába beleszólt, ám házassági ügyektől mindig is távol tartotta magát, felőle eddig is férfipárok ülhettek gyémántlakodalmat Dániában, miközben Máltán a legutóbbi időkig még a heteroszexuális házaspárok válása is tiltva volt; ami pedig Gyurcsányt illeti, épp az EU-nak lett belőle elege.

Mindentől függetlenül a Magyar Távirati Iroda a hamis hírre hivatkozva még aznap megszólaltatta Harrach Péter kereszténydemokrata frakcióvezetőt, aki lényeglátó, tömör mondatokban fejtette ki, hogy miért nem helyes az, ha Brüsszel egy korrupt exkormányfőt akar védeni, illetve, hogy ha a mai demográfiai problémák idején a melegek házasságát forszírozza. Európa még nem tudja, de Magyarország már igen: az Unió és az IMF immáron nem szimpla imperialista vérszívó, hanem személyesen Gyurcsány Ferenc, aki melegek élén vonul be Magyarországra, hogy végérvényesen szálláscsinálója legyen magának a Sátánnak; de facto ez az, amit a magyar nép még a jegybanki függetlenségnél is jobban rühell. Ugyanakkor mindez jól mutatja, hogy mi az, ami a kormánypárt mai milliós táborát összeköti: a gyurcsányozás és a buzizás mint legfőbb nemzeti kovász; nem is érti az ember, hogy miért nincsen benne már mindjárt a nemzeti hitvallás első sorában, hogy ki ne menjen a fejekből egy pillanatra sem.

Martonyi külügyminiszter mindenesetre az Európai Bizottságnak írt levelében nem véletlenül figyelmeztette az Uniót, hogy ne felejtsék el, „politikai családunk, ha akarja, tízszer annyi embert tud utcára vinni, mint ők". Európa most pár napra visszavonult, s nyilván átgondolja esélyeit, főleg, hogy hét elején az Operaház épülete előtt az MTI jelentése szerint hetven kormánypárti nyugdíjas tartott szimpátiatüntetést Orbán Viktor kabinetje mellett, s mondott áldó szép imádságot végül is Gyurcsány és a melegek ellen.
(es.hu)[/justify]

Végtörlesztés: tízezreket érhet csúf meglepetés

[justify]Becslések szerint nagyjából 100 ezer lehet azoknak a száma, akik jelezték végtörlesztési szándékukat, de még nem igazolták, hogy a szükséges összeg a rendelkezésükre áll. Erre a törvény szerint még két hetük van, de sokakat érhet közülük kellemetlen meglepetés: az állami támogatásra számítókat csakúgy, mint azok egy részét, akik ingatlanjuk eladásából próbálják előteremteni a fedezetet. [/justify]
[justify]A Bankszövetség január eleji adatai szerint összesen mintegy 200 ezer devizahiteles jelezte szándékát a végtörlesztésre, azaz az érintettek ötöde. Ez több annál, mint amire számítottak, az előzetes becslés az volt, hogy az adósok 10-15 százaléka él majd ezzel a lehetőséggel. Ez még igaz is lehet, a jelentkezők nagyjából felénél ugyanis még nincs döntés, nekik még igazolniuk kell, hogy a szükséges összeg a rendelkezésükre áll. A végleges számokra tehát a törvény szabta határidőig, január végéig várni kell, annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy nem minden jelentkező tud törleszteni majd.

Nagy a homály például a közalkalmazottaknak adandó kedvezményes kölcsön körül. A kormány december második felében óriási kampányt indított a végtörlesztés propagálására, a közszférában dolgozókat levélben is győzködték, külön támogatást ígérve nekik. Egy korábbi törvénymódosítás ugyanis a munkáltatók számára lehetővé tette, hogy maximum 7,5 millió forintig adómentesen adhassanak kedvezményes hitelt vagy támogatást a végtörlesztő dolgozóknak. Ez a magánszférában nem aratott túl nagy sikert, de a közszférában minden érintettnek megígérték.

Ennek nyomán mintegy 40 ezer közszolga jelentkezett végtörlesztésre, főleg az állami segítségre építve. Az átlagos tartozásuk banki adatok szerint kb. 8 millió forint, azaz a támogatott hitelből pont fedezni tudják. A dolog szépséghibája annyi, hogy egyszerű szorzás alapján a forrásigény több mint 300 milliárd forint, és ennek nyoma sincs az idei költségvetésben. Az már csak hab a tortán, hogy a kedvezmény várhatóan több tízmilliárdos kamatterhét ugyancsak az adófizetők állják, akárcsak azt a százmilliárdos költséget, amely a bankokkal kötött megállapodás szerint a végtörlesztésből egyébként is az államra hárul. Minden tényezőt figyelembe véve az adófizetők minden egyes közalkalmazott végtörlesztőt több millió forinttal fognak támogatni!

Ha egyáltalán eljutnak odáig. Egyelőre semmilyen konkrétum nincs az állami segítség feltételeiről, a kormány a bankokkal még meg sem kezdte az egyeztetést erről. Márpedig nem lesznek könnyűek a tárgyalások, mert a bankok eleve nehezményezik, hogy Orbánék megsértették a velük kötött megállapodást a támogatott, adómentes munkáltatói hitel ösztönzésével. A határidőig hátralévő két hét roppant kevésnek látszik a konstrukció kidolgozásához és annak alapján a több tízezer hitelszerződés megkötéséhez. Könnyen előfordulhat, hogy a végtörlesztési igényét bejelentett közalkalmazottnak nem lesz meg időben a fedezete, azaz elveszíti a lehetőséget, hacsak más forrást nem talál.

Az pedig ilyen rövid idő alatt szinte lehetetlen, főleg akkor, ha ingatlaneladással próbálkozik. A helyzetet nehezíti, hogy a törvényi szabályok szerint a bankok csak folyó- és betétszámla kivonatot, valamint kötelező hiteligérvényt fogadnak el bizonyítékként arra, hogy a szükséges összeg rendelkezésre áll. Ha tehát valaki már adásvételi szerződéssel rendelkezik, de a vételár egésze még nem folyik be a számlájára január végéig, feleslegesen adta el a lakását, mert nem végtörleszthet. Ez sokaknak jelenthet problémát, mert általánosan jellemző, hogy az ingatlant nem azonnal, hanem több részletben fizetik meg.

Arra sincs már remény, hogy forinthitelből fedezzék a végtörlesztést, mert az OTP kivételével a bankok forráshiány miatt nem adnak több kölcsönt. Eleve a végtörlesztők töredéke élt csak ezzel, mert a magas, jellemzően 12-13 százalékos kamatokkal már nem érte meg hitelt felvenni. Kalkulációk szerint ha valaki csak piaci forinthitelből képes végtörleszteni, jobban jár, ha inkább az ötéves árfolyamrögzítési konstrukciót választja: átlagos, 8 millió forintnyi tartozással és 10-15 év hátralévő futamidővel számolva az egész időszakra vetítve havonta 5-7 ezer forinttal alacsonyabb törlesztőrészlet jön ki, mintha a devizahitelt forintkölcsönből fizeti vissza és ez utóbbit kell törlesztenie. Érdemes tehát ezt a megoldást választani azoknak, akiknek fedezeti gondjuk van vagy esetleg lesz január végéig.

Nyitott kérdés persze, pontosan mennyit kell még törleszteni azoknak, akik a jövőben is tartozni fognak a bankoknak. A kamatok jelenleg felfelé mennek, a forint árfolyama továbbra is gyenge, és egyelőre nem látszik trendforduló. A változás iránya és mértéke egyrészt a világgazdasági folyamatoktól és az európai pénzügyi helyzettől, másrészt a magyar gazdaságpolitika alakulásától függ. Ha az Orbán-kormány ragaszkodik a mostani, államcsőd felé vezető irányhoz, még a külső környezet kedvező változása esetén sem számíthatunk semmi jóra. Ha viszont alkalmazkodik a realitásokhoz és az ország valódi érdekeihez, és annak megfelelő korrekciót hajt végre, még viszonylag borús nemzetközi hangulatban is javulhat pénzügyi helyzetünk. A józan gazdasági fordulat mindannyiunk érdeke, de a legtöbbet talán a devizahitelesek nyerhetnek vele.[/justify]
(168ora.hu)