2012. március hónap bejegyzései

Vadai Ágnes Várpalotán

[justify]Vadai Ágnes országgyűlési képviselő, a Demokratikus Koalíció elnökségi tagja, és Bács Márton elnökségi tag, Deák Istvánné választókerületi szervező meghívására Várpalotára látogatott csütörtök délután. A szoros programban szerepelt egy peremartoni fórum, ahol megalakult a DK helyi csoportja, a Gyurcsány-kormány ideje alatt elnyert Thury-vár projekt megtekintése, sajtótájékoztató, utcai szórólapozás, beszélgetés az emberekkel, majd egy fórum a Városi Könyvtár különtermében. Az eseményről készítettünk egy rövid videót is, amit rövidesen bemutatunk, illetve a sajtótájékoztatót elhangzottakat is láthatják, addig viszont néhány pillanatképet mutatunk az eseményről.[/justify]


A peremartoni fórumon


A peremartoni fórumon 2.


A Thury-vár projekt megtekintése


A Thury-vár projekt megtekintése 2.


Sajtótájékoztató a vár előtt


Utcai szórólapozás


Utcai szórólapozás 2.


Utcai szórólapozás 3.


Utcai szórólapozás 4.


Fórum a könyvtárban


Fórum a könyvtárban 2.


Fórum a könyvtárban 3.

Hogy mit hallottam?!!

[justify]Jolán: –Béla! Végre nekünk is van egy Jolly Jokerünk!
Béla: –Mármint kettőnknek?
Jolán: –Nem! A városnak.
Béla: –Ki az?
Jolán: –A Gellért.
Béla: –A püspök??!
Jolán: –Béla! A Balassa.[/justify]

[justify]Béla: –Megkértelek már, hogy ne emlegesd, így is magas a vérnyomásom.
Jolán: –Pedig muszáj Bélám, mert eddig csak a SéK-et főszerkesztette…
Béla: –…meg írta azokat a fantasztikus vezércikkeket…
Jolán: –Igen, de a Piri szerint végre felfedezte a városvezetés is ezt a tálentumot!
Béla: –Miért is?
Jolán: –Mert április 1-től őt tervezik a Városi TV vezetőjének.
Béla: –Most tényleg fel akarsz idegesíteni, Jolán?! Három hónapja bízták meg a mostanit!
Jolán: –Na, az jár le most. A Gellértet meg most bízzák meg. Szintén 3 hónapra.
Béla: –A gyógyszeremet! Gyorsan!
Jolán: –Nyugodj meg, Bélám! Így legalább van rá lehetőség, hogy a Városi TV és a SéK azonos színvonalon működjön.
Béla: –Igen? És melyik lesz az etalon?
Jolán: –Szerinted…?
Béla: –És miért csak 3 hónapra? Aztán mi lesz?
Jolán: –Jó kérdés, Bélám! A Pirinek is csak sejtései vannak. Szerinte privatizálni akarják a TV-t.
Béla: –Na, akkor aztán be fog köszönteni a pártatlan tájékoztatás. Fejszével…[/justify]

Tunyogi László: Az átlátható átláthatatlansága – gondolatok a közbeszerzésről

[justify]float:left;margin-right: 5pxJanuár elsejétől hatályos az új közbeszerzési törvény, mely elődjénél jócskán rövidebb és egyelőre legalábbis mellőzi a fontos részletszabályozások egy részét is. Mint szerzőnk, Tunyogi László közbeszerzési szakértő írásából kiderül, a szakma bizakodással várta az új jogszabályt, ám az első tapasztalatok nem igazolták a várakozásokat.

A hazai közbeszerzési kultúra alig több mint másfél évtizedes múltja során rengeteget fejlődött, változott. Az első törvényt, 1995-ben a Kereskedelmi Világszövetségben (WTO) is ekkor formálódó, azóta is élő megállapodás, a Government Procurement Agreement (GPA) szabályrendszerét is éberen figyelve építették a hazai jogalkotók. Csaknem egy évtizeden át ez az alig hetven szakaszból álló jogszabály az akkori beszerzők bibliája volt. Ekkor tanultuk meg, mi a különbség nyílt, meghívásos, vagy tárgyalásos eljárás között, hogyan kell meghatározni, érvényes-e egy ajánlat, és mi a lényegi különbség pénzügyi, gazdasági és műszaki alkalmasság között, hogyan kell szabályosan elbírálni egy ajánlatot.[/justify]
[justify]Régi idők jogalkotása

float:left;margin-right: 5px2004-ben, miután hazánk is az Európai Unió tagja lett, az új közbeszerzési törvénynek az unióban éppen akkor elfogadott közbeszerzési irányelveket kellett követnie. Az akkori jogalkotók becsületére legyen mondva, a törvény kemény, csaknem egy évig tartó társadalmi vitában fogant. Pedig az itthoni érdek-csatákat finoman szólva nem volt könnyű összhangba hozni az unió elvárásaival. A szakma – a közbeszerző ettől kezdte szakmának tekinteni magát – itt ismerte meg, hogy az unióban kódokkal azonosítják a beszerzés tárgyát és azt is, hogyan néz ki egy uniós hirdetmény. A verseny tisztaságát, nyilvánosságát biztosító, korábbról ismert szabályokat ki kellett egészíteni azzal, hogy egyenlő esélyeket biztosítsunk az Európai Unióban letelepedett többi ajánlattevőnek. Ám az egyenlő bánásmódnak kezdettől nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget, hiszen a nyelvi korlátok, a közintézmények, külföldiek számára nehezen követhető eljárásrendje, az igazolások, nyilatkozatok tömegének lefordítása, közjegyző előtti hitelesíttetése amúgy is távol tartotta a legtöbb határon kívüli vállalkozást. Nem voltunk amúgy különbek az unió más tagországainál. A határon átnyúló közbeszerzési kereskedelmi forgalom még ma is alig haladja meg az uniós GDP másfél százalékát.

A jogalkotó már 1995-ben úgy látta, a közbeszerzés minden megengedett lépését kőbe kell vésni. Csak azt volt szabad, amit a törvény előírt, idővel azt is, mit jelent a bonthatatlan kötés egy ajánlat összefűzésekor, mennyit lehet kérni egy dokumentációért, oldalnak számít-e egy gépelt lap üres hátoldala, vagy – ez egy legendás korszak volt – eredményes-e az eljárás, ha csak egy érvényes ajánlat érkezett. A jogalkotó versenyt futott a jogalkalmazói furmánnyal. A törvény az utolsó másfél évben 15-ször módosult, ám az új tilalmak rendre új kiskapukat nyitottak, csak időbe telt, ki, mikor fedezi fel azokat. Ugyanakkor újabb és újabb lobby-érdekek is fel-feltűntek a kivételi körről szóló rendelkezések között. Nem értettük ugyan, hogy ha az európai közbeszerzési forgalom az összeurópai GDP 17%-a, akkor nálunk miért csak 5,5%, de ez nem a mi dolgunk volt. Az egyre gyakoribb törvénymódosítások egyre átláthatatlanabbá torzították azt, végül a jogszabály több mint négyszáz szakaszosra duzzadt. Ezt már nem lehetett ésszel követni.

Új törvény – régi remények, friss meglepetések

Idén januártól új törvényünk van. Társadalmi vitáról szó sem esett, a normaszöveg nagy titokban készült, annyit tudtunk csupán, kik írják, és hogy nagyon sürgős. A tervezet szamizdatként terjedt szakmai körökben, majd múlt év június közepén megjelent a parlament honlapján. Egy hónapra rá, – a kormány tényleg sürgős tárgyalást kért – 104 módosító indítvánnyal, el is fogadták. Az némi meglepetést okozott, hogy további, összesen 20 szükséges kormányrendelet ígéret maradt csupán és hogy további fél évig hatályos marad az eddigi jogszabály. De sokunkat elégedettséggel töltött el, hogy végre nem kell bogarászni az egymásra hivatkozó paragrafusok között, a nagykorúvá vált szakma tisztességének bizalmat adó szöveg állt előttünk. Legalábbis úgy tűnt. Érdemes megemlíteni, hogy ez, az új törvény – nevezzük nevén: a CVIII/2011-es – egyszerre kógens és keret-jellegű jogszabály. Ilyet még nem hordott a hátán a hazai föld, de úgy néztünk rá kezdetben, mint az unortodox gazdaságpolitikára. Bizakodóan. Hogy hátha. Szabadon kialakított eljárás! – ilyen fogalom eddig ismeretlen volt a szótárunkban.

Azóta szaporodnak a meglepetések.

Amikor a részletszabályokat hiányoltunk, azzal nyugtattuk magunkat, majd a rendeletekben. Okos dolog, nem kell a törvénnyel bíbelődni, ha az élet nem igazolja, újabb rendelettel könnyebben korrigálható lesz a szabályozás.

A húsz rendeletből azonban kilenc máig nem készült el. Nem jelentek meg például az egészségügyi szolgáltatások vásárlásának szabályai, sem pedig az, melyik beszállítót lehet minősített ajánlattevői listára venni. Nem ismertek a NATO által támogatott beszerzések szabályai sem. Ezeknek a beszerzéseknek a nagyságrendjét sem tudjuk megbecsülni, jellegükből adódóan titkosak. Nem tudjuk, mik lesznek azok a kötelező szabályok, amiket a „szabadon kialakított eljárások” során mégiscsak be kellene tartani.

A bíráló bizottságokban továbbra is helyet kapnak a döntéshozó „megfigyelői”, a szavazat nélküli megmondó emberek. Összekeveredik a szakma és a politika. Ez eddig sem szült jó vért, ezután se fog. Mindaddig, amíg a pártfinanszírozás szabályai nem lesznek világosak és egyértelműek, a közbeszerzési eljárásokra – még a leginkább átlátható, minden hátsó szándéktól mentes beszerzésekre is – rávetül a korrupció árnyéka.

A hirdetmények feladását egy rövid, „liberális” korszakot követően – amikor a hivatalos közbeszerzési tanácsadó maga is megjelentethetett közleményeket – újra központosították. Hirdetmények ismét csak a Közbeszerzési Hatóság jóváhagyásával kerülhetnek nyilvánosságra, egy hirdetmény feladásának ára 150 ezer forintra nőtt, az eredményt 80 ezerért teszi fel a Hatóság – a saját honlapjára. Ebben az árban benne van ugyan a szövegek ellenőrzése is – a „hibás” szöveget addig nem jelentetik meg, amíg ki nem javíttatják – ám a hirdetmények tartalmáért jogi felelősséget a Hatóság nem vállal. Ezzel együtt nem ritka, hogy egy ilyen leközölt hirdetmény félig üres, nem közli az ellenszolgáltatás összegét, vagy egy konzorcium összetételét, így csak éppen az nem derül ki belőle, ki nyert, és mennyiért. Arról nem is beszélve, hogy nem jár semmilyen szankcióval, ha egy ajánlatkérő egyáltalán nem közli az eljárása eredményét. A közbeszerzési forgalmi adatok korábban soha nem voltak ennyire átláthatatlanok.

A hivatalos közbeszerzési tanácsadói szakma lassan kihal. Januártól az uniós értékhatár feletti eljárásokba sem kötelező bevonni őket, de aki ennek ellenére fel kíván iratkozni a névjegyzékbe, annak regisztrációs díját tovább növelték. Pedig már nem elég a közbeszerzési törvény alapos ismerete. A rendeletek, sőt, más törvények dzsungelében még nehezebb eligazodni, mint a korábban elátkozott régi törvény útvesztőiben.

Korábban, egy eljárás eredményét megtámadó jogorvoslat 900 ezer forintba került. Januártól minden, az ajánlatkérő ellen beérkezett panasz, vagy, ahogy mi hívjuk: „kérelmi elem” elbírálásáért külön-külön kell fizetni, az eljárás díja pedig a beszerzés értékéhez igazodik. Ha például egy két és fél milliárdot érő beruházás (ez nagyjából egy kilométer autópálya építésének költsége) pályázója három kifogást talál a bírálatban, az eljárás díja huszonötmillió, ha négyet, harmincegy millió kétszázötvenezer, ha hetet, már harminchét millió ötszázezer, ha tizenötöt, akkor negyvenhárommillió hétszázötvenezer forint. Ezt előre be kell fizetnie, e nélkül szóba se állnak vele a Döntőbizottságnál. Ha netán ennél akár csak eggyel több okot találnak a kizárására, a díj már kétszer ekkora, nyolcvanhét és félmillió forint! Aki még ilyenkor sem hagy fel minden reménnyel, tudnia kell: a jogorvoslat során elegendő egyetlen érvényben maradó kizáró ok ahhoz, hogy pályázatát érvénytelennek lehessen nyilvánítani. Öröm az ürömben, hogy a végén csak ezt az egy kérelmi elemhez tartozó díjat tartja meg a Döntőbizottság, a többit idővel visszafizeti. A vállalkozások mai, tipikusan szűkös pénzügyi helyzetét látva nem nehéz megjósolni, hogy a korábbi években átlagos, mintegy félezer jogorvoslati ügy – az eljárási díjak drámai emelkedése miatt – radikálisan csökkenni fog. Ez egyrészt azért baj, mert sokan úgy érezhetik, oda az igazság, sérelmeket, akár jogosak, akár jogtalanok, nem tudják orvosolni. De van még egy bökkenő. A Döntőbizottság határozatai egyben iránymutatók is a későbbi eljárások előkészítői számára. A szabályok helyes értelmezésének híján további és gyakoribb szabálysértések is várhatók.

A végső kizáró ok: az elvárt béremelés

float:right;margin-left: 5pxA közbeszerzésnek eddig is voltak népnevelő feladatai. Megszoktuk, hogy figyeljünk a környezetvédelmi szempontokra, a csökkent munkaképességűek foglalkoztatására, vagy a hátrányos helyzetű térségekben a munkahely-teremtésre. Az azonban készületlenül ért bennünket, hogy az a cég is kizárható a közbeszerzésből, aki – nem emel bért. Ráadásul annyit, amennyit a kormány neki előír. A Munkaügyi Központok majd szúrópróba-szerűen ellenőrzik, volt-e béremelés a cégeknél, és mekkora. Arra pedig nincsen szabály, hogy az ajánlatkérőnek hogyan kell ellenőriznie egy ajánlattevő munkavállalóinak bérszínvonalát. A hivatalos adatok szerint tavaly a közbeszerzések 79,3%-át, 8473 eljárást, mintegy 715 milliárd forintot hazai kis- és középvállalkozások nyertek. A béremelés is döntően az ő problémájuk. Hogy kik kapnak majd állami támogatást ehhez a bérrendezéshez és ez a támogatás milyen szempontok alapján kerül kiosztásra – erre ma még nem tudunk felelni.

Tizenhét éve a közbeszerzők a WTO szabályait, 2004-ben EU irányelveit tanulták. Mostanában leginkább a saját nemzeti szabály-rendszerünk útveszőiben keresik az igazodási pontokat.

Végül még egy mondat a kapkodásról. Miközben nagy titokban, szélvész-sebesen, a most hatályban lévő uniós közbeszerzési irányelvekre alapozva megszületett ez a foghíjas szabály-rendszer, Európában egy egész éven át tartó nyílt vita után, múlt év december 20.-án az Európai Bizottság és a Tanács asztalára került az uniós irányelvek merőben új elemekkel teli javaslata…[/justify]
(hazaeshaladas.blog.hu)

Váncsa István: Magyar tengely

[justify]float:left;margin-right: 5pxElöljárónk igazat szólt, Magyarország csakugyan nem lesz gyarmat. Ahhoz ugyanis, hogy valamely földterület gyarmattá váljon, kellenek először is gyarmatosítók, akik az illető térségben fantáziát látnak, és invesztálni is hajlandók bele. A gyarmatosítás többnyire avval indul, hogy a gyarmatosító hozza a pénzt. Elöljárónk maga is így látja, hiszen a minap arról beszélt, hogy a modern kor gyarmatosítója türelmesen cserkészi be áldozatát, éberségét elaltatja, zsebeit rengeteg pénzzel teletömi.

"Mire a nyomorult föleszmél, addigra már a bőre alatt is pénz van, ő pedig „nem is érti, s aztán nem is akarja érteni, mi történik vele”.[/justify]
[justify]Elöljárónk szavait most betűhíven idéztük, mert magunk se mondhattuk volna szebben. Ha ugyanis az áldozat értené, ami történik, akkor a hitelbe kapott pénzt nem elverné, ahogy mi szoktuk, nem is adná oda a vazallusainak, ahogy elöljárónk szokta, hanem befektetné, így aztán nem kerülne „nyakába hám, szájába zabla”, hitelét vissza tudná fizetni, sőt akár még némi haszna is lenne belőle. Gyanítható, hogy elöljárónk erről a lehetőségről sohase hallott, szerinte ugyanis a hitelezők a kényelmes hitelekkel minket szép lassan megfőznek, ahelyett, hogy a gyarmatosítandó népek régi szép szokása szerint mi főznénk meg őket, egész törzsünk legnagyobb örömére. Megjegyzendő amúgy, hogy nekünk is volt egy gondolkodó államférfink, aki a hitelezésnek ezen a kulináris megközelítésén túl tudott lépni, őt azonban elöljárónk vélhetőleg ritkán forgatja. Pedig hivatkozni szokott rá, az ember ifjúkorában radikális, mint Petőfi, férfikorban józanul tettre kész, mint Kossuth, később pedig hajlik a fontolva haladásra, mint Széchenyi, mondta például a minap.

Feltehető, hogy mostani önmagát a józanul tettre kész Kossuthtal azonosítja, míg viszont a külső megfigyelő inkább azt mondaná, hogy elöljárónk ez idő szerint a női klimax küzdelmes éveit éli, amikor az ember lánya hisztis, agresszív, kiszámíthatatlan és súlyos önértékelési problémákkal viaskodik.

Gyarmattá válni már csak ezért se fogunk. Amikor a gyarmatosító gyarmatosí­ta­ni indul, először is keres egy épeszű helybeli potentátot, akivel a teendőket levajazhatja. Ti adtok nekünk fahéjat és szegfűborsot, mi hozunk nektek üveggyöngyöt, jó lesz így? Persze olyan is volt, amikor a gyarmatosító hadsereggel érkezett, de a gyakorlat megmutatta, hogy úgy többe kerül. Tárgyalni kell inkább, de nyilván nem egy öregedő úrinővel, aki folyton arra panaszkodik, hogy a férfiak csak a testét akarják, holott valójában nem is akarják egyáltalán.

Semmit se akarnak tőle, legkevésbé a testét.

Mutatis mutandis a mi elöljárónk szerint a magyarok programja és kívánsága 2012-ben így hangzik: nem leszünk gyarmat! Nem hagyjuk, hogy a zsebünkbe pénzt dugdossanak! Holott eközben elöljárónk – tőle tudjuk – éjjel-nappal a gyarmatosítókat várja, viszont az idecsalogatásuk érdekében Washingtonba küldött emberünk egyelőre csak abban jutott közös nevezőre washingtoni tárgyalópartnerével, hogy jelenleg Washingtonban vannak mind a ketten. Elöljárónk zsebei céda mód kitárvák, ám a gyarmatosítók nem jönnek és nem akarnak semmit beledugni. Mintha ebben az egy dologban csakugyan komolyan vennék a mi elöljárónkat, aki alighanem jobban tette volna, ha ezt a gyarmatosítás-metaforát soha elő nem veszi. „A magyar észjárás világos különbséget tesz gyarmatosító és szövetséges között. Akinek csak a piacunk kell, a magyar észjárás szerint gyarmatosító” – mutatott rá egy jó hónappal ezelőtt. Vagyis a mi bölcs elöljárónk szerint mindazokat, akiktől autót, ceruzaelemet, földgázt, kávét, zsilettpengét vagy bármi egyebet szoktunk vásárolni, gyarmatosítónak kell tekintenünk, és ő ezt nem a ludányhalászi elmeszociális otthon lakói előtt, hanem történetesen épp a Deutscher Wirtschaftsclub jubileumi ünnepségén vázolta föl.

Krasznahorka égő várának fényénél azt kell mondanunk, hogy elöljárónk a kelleténél többször csinál pojácát önmagából, és az ilyesmi nem múlik el nyomtalanul. Jó szüleink és tanáraink annak idején gyakorta intettek minket, mondván, ne hülyéskedj, fiam, mert úgy maradsz, s most, elöljárónkat elnézve, be kell látnunk, hogy jó szüleinknek és tanárainknak igazuk volt. „Az, hogy az országban legyen valamiféle kiszámíthatóság, és megszűnjön Magyarország hülyegyerek-pozíciója az Európai Unióban, az nem az IMF/EU-hitel miatt kell, hanem önmagában”, mondja evvel kapcsolatban Csaba László, ő pedig komoly ember, nem igazán ballib, és könnyen lehet, hogy igaza van. Tizennegyedikén írunk Barrosó­nak egy levelet, amelyben megígérünk fűt-fát, tizenötödikén mondjuk, amit mondunk, tizenkilencedikén pedig azt üzenjük ugyanannak a Barrosónak, hogy neki a demokráciáról fingja nincs, ellentétben velünk, minthogy mi éltünk diktatúrában is, ő viszont nem élt. Közben, persze, tudjuk, hogy Barroso a Salazar-diktatúrában nőtt föl, csak hát azt mi nem diktatúrának, hanem követendő példának tekintjük. (Mellesleg némi joggal, tekintve, hogy Salazar Európa és a világ valamennyi fontosabb országával jó kapcsolatot ápolt, ránk viszont már San Marino jámbor népe is borzadva tekint.)

Magyarországot a külföldi befektetők leírták, Budapestet ma már Bukarest, Szófia és Brno is megelőzi, a világ hátat fordított nekünk. Magyarországnak a jelek szerint csakugyan a saját tengelye körül kell forognia, viszont arról a tengelyről csak annyit tudunk, hogy saját. Elöljárónk ünnepi szónoklata József Attilát és Váci Mihályt idézi, egyszersmind azonban a magyar szélsőjobb egyik legfontosabb jelmondatát is tartalmazza, ha pedig magyar szemmel, magyar észjárás szerint és a magyar szív ritmusát követve megvizsgáljuk, olyan zagyvaléknak mutatkozik, hogy az bármelyik überszittya gondolkodónak dicséretére válhatna. Elöljárónk valószínűleg a behívott lengyel zsoldosok – honfitársaik szerint „mentális menekültek” – intellektuális színvonalán próbált megszólalni, és ez zavarba ejtően, sőt aggasztóan jól sikerült. „Nem nézhetjük ölbe tett kézzel, hogy bármely politikai és szellemi irányzat egy szentségtelen szövetséget erőltessen Európára”, mondta egyebek között, vagyis már Európa vezetőjének képzeli magát, miközben gondosan ügyel arra, hogy a megnyilatkozásai Zagyva György Gyula kényes ízlésével is konveniáljanak.

Természetesnek vesszük, hogy a magyarokat lehet szeretni vagy nem szeretni, szögezte le a beszéd közepe táján, ámde mi ezt a legkevésbé se vesszük természetesnek. Az emberek különfélék, így aztán szeretni vagy nem szeretni csak egyenként lehet őket, csoportosan semmiképp.

Van egy konkrét magyar ember, akit a világ mostanában eléggé rühell. A világot e tekintetben meg tudjuk érteni.[/justify]

Frakció: lenni vagy nem lenni…

[justify]Nem szeretnék váteszi tollakkal ékeskedni, de én ezt már a DK párttá alakulásakor megmondtam. Számomra egyértelmű volt, hogy a Fidesz meg fogja akadályozni a függetlenek közé átült tíz DK-s országgyűlési képviselő frakcióalakítását. Mondjuk, nem kellett hozzá nagy jóstehetség.[/justify]
[justify]Miután a jelenlegi szabályozás lehetővé teszi, hogy 6 hónap „parkolópálya” után a képviselő átüljön másik frakcióba, avagy új frakciót alakítsanak legalább 10 fő megléte esetén, így teljesen logikus volt, hogy egy új szabályt hoznak e probléma megoldására. Az azonban nagyon szembetűnő lett volna, ha csak ezt a kérdést rendezik újra, ezért a törvényjavaslatban egy sor más kérdéskört is rendezni próbálnak, pl. a házelnök saját kis csendőrségét is itt hozzák létre.
Másrészt nagyon ügyesen logikáznak. Abban ugyanis nem sok támadható van, hogy frakciót csak azon pártok alakíthassanak, akik elérték az 5%-os eredményt a választásokon (tehát bejutottak oda). Mi akkor a probléma?

Hát igen, már megint az a fránya visszamenőlegesség. Amit ugye az EU tilt. És amit ugye a parlamenti többség már annyiszor megsértett. Most eggyel nő a számuk. Szinte már oda se figyelünk rá.

A parlamentben ülő képviselők még a régi rend szerint kerültek megválasztásra és a régi rend szerint válthattak (vagy alakíthattak) frakciót. A szabályt meg lehet változtatni, csak épp nem a mostani képviselőkre, hanem a következő parlament tagjaira vonatkozóan. Amennyiben a törvénytervezetet elfogadják, akkor annak hatálya lényegében visszamenőleges lesz ezáltal. Nem lenne egyedi eset a második Orbán-kormány életében, hiszen volt itt már visszamenőleges adóztatás is, de ne feledkezzünk meg a sok tízezer – volt – korengedményes- és korkedvezményes nyugdíjasról sem, akik ma már csak járadékosok. Akár el is férhetne ez a törvény is a többi között.

Abba azonban úgy látszik, hogy nem gondolt bele az ötletgazda Kövér házelnök, hogy itt folyamatok vannak. Az EU is sokáig csak némán tűrte az alapelveivel és a közösségi joggal való packázást, aztán elszakadt a cérna. Most épp szorongatják azt a bizonyos testrészünket, ezt pedig még a legtökösebb forradalmár sem bírja sokáig. A Demokratikus Koalíció el lesz frakció nélkül, ahogyan eddig is el volt (persze jobb lenne frakcióval, sokkal jobb). Az azonban biztos, hogy nagy patáliát fog csapni Európa szerte. Ráadásul itt országgyűlési képviselőkről van szó. No meg Gyurcsány Ferencről. Márpedig neki még mai is sokrétűbb, aktívabb, és nem mellesleg jobb kapcsolatai vannak külföldi politikusokkal, mint magának a kormányfőnek (neki lassan csontot kell kötni a nyakába, hogy legalább a kutya foglalkozzon vele).

Ez lehet az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban…[/justify]
DJ

Nyílt levél Vonának egy túlélőtől

[justify]Vona Gábor, a Jobbik elnöke egyre radikálisabb hangot üt meg. Úgy érzi (és a jelek szerint igaza is van ebben), hogy az egyre erőteljesebb zsidózás, holokauszt tagadás (egyáltalán: a kirekesztés politikája), növeli pártja bázisát. A legutóbbi napok nyilatkozataival immár többedszerre is átlépte azt a határt, amit egy demokrata nem fogadhat el. Az alábbiakban egy 84 éves holokauszt túlélő nyílt levelét közöljük, melyet a Jobbik elnökéhez írt.[/justify]
[justify]Tisztelt Vona Úr!

Olvastam az interneten megjelent írását, melyben Ön zsidók nélküli Magyarországot akar.

Ez Önnek nem fog sikerülni; annál is inkább, mert ha bemegy egy katolikus templomba, a fő helyen két zsidó látható, akik előtt térdelnek és imádkoznak: Szűz Mária és Jézus Krisztus, akik nélkül nincs kereszténység. Ha ők az én kortársaim lettek volna, akkor rájuk is vonatkoztak volna a zsidó törvények, és éppen olyan elbánásban részesültek volna, mint a kikeresztelkedett Radnóti Miklós.

Mi baja van Önnek a zsidókkal?

A zsidók soha nem tettek rosszat Magyarországnak, éppen ellenkezőleg: fellendítették az iparát, kereskedelmét, színház- és filmművészetét, zenei és kulturális életét. Számos kitűnő orvost, tudóst, olimpikont, Nobel-díjast és sok egyszerű, becsületes iparost adtak Magyarországnak, akik nélkül Magyarország lett szegényebb.

Hogy csak egy párat említsek: Bartók Béla, aki összegyűjtötte és az utókor részére megmentette a magyar népzenét, azért kellett az üldözés elől Amerikába emigrálnia, mert az anyja zsidó volt. Az akkor egyetlen, Magyarországon élő Nobel-díjasukat, akinek a fejére Hitler vérdíjat is tűzött ki, keresztény barátai bújtatták, mert az apja, Szentgyörgyi Miklós, zsidó földbirtokos volt. Úgy tanítják a zenész és tudós életrajzát a diákoknak, hogy azért emigráltak, mert nem értettek egyet a korabeli politikával. Hát persze, hogy nem, hiszen ők maguk is üldözöttek voltak.

Vajon Önök miért választották a rossz emlékű, nyilas zászlóra hasonlító piros-fehér csíkos zászlót a magyar nemzeti lobogó helyett? Mit tart követendő példának a nyilas eszmékből? Csak nem a zsidók üldözésénél tanúsított buzgóságukat vagy a deportálásnál a kegyetlenkedésüket?


Összenő, ami összetartozik?

Amikor a deportáltakat Székesfehérvárról elszállították, a szerelvény megállt Pusztaszabolcsnál. A vagonokban lévők dörömböltek, hogy adjanak egy kis vizet, mert a rugdosások és verések miatt idő előtt megszült egy kismama. De víz helyett levették az anyát a csecsemővel együtt, és puskatussal agyonverték őket. Figyelmébe ajánlom Önnek Gergely Anna könyvét, amelynek címe: A székesfehérvári és Fejér megyei zsidóság tragédiája. Vagy talán azt tart követendő példának, ahogy az ártatlan embereket a Dunába lőtték, köztük az első magyar gyógyszergyár megalapítójával, Richter Gedeonnal együtt?

A nyilasok a németek segítői és csicskásai voltak, akiket a németek is megvetettek, de szükség volt rájuk a piszkos munka elvégzésére. Becsületes magyar ember nem volt nyilas, csak a pribék lelkűek, akik hasznot reméltek az elhurcoltak javaiból. Hiszen mindenki ismerte a fasiszta fajelméletet, amiben a németek felsőbb rendű embereknek tartották magunkat. A keleti népeket, köztük a magyarokat is, csak alsóbb rendű szolganépnek tartották. Kérem, olvassa el ezzel kapcsolatban Horthy Istvánné, a kormányzó-helyettes özvegyének Becsület és kötelesség című könyvét. A 253. oldalon olvasható ez: "… kezünkbe került egy titkos jelentés, amelyet a németek küldtek Hitlernek Magyarországról. Ez a jelentés vázolta a győztes háború utáni terveket Magyarországgal kapcsolatban. Ezek szerint Magyarországból német Gau, (azaz tartomány – T.E.) lesz. Minthogy azonban a magyar nép nem méltó arra, hogy a nagy német árja közösségbe felvétessék, idővel kiküszöbölendők, (azaz kiirtandók. T.E). Istenem, milyen sors várt volna ránk?"

Tehát ha a nyilasok segítségével a németek győztek volna, akkor ma már a térképen se lenne Magyarország, és a magyar nép is Auswitzban, a gázkamrákban pusztult volna el.

Ez a hazaárulás lenne követendő példa Önnek? Hitler is zsidók nélküli országról álmodott, de a gyűlölet őt pusztította el, mert a gyűlölet visszaszáll a gyűlölködőre.

A másik nagy antiszemita Sztálin volt, aki halála előtt koholt vádak alapján zsidó orvosok elleni pert akart. Az ő betegágyánál se sírt egyetlen családtagja sem és nem imádkozott a lelki üdvéért. A történelem folyamán kiderült, hogy számos, zsidókkal kapcsolatos vád hamis, kitervelt eljárás volt: a tiszaeszlári per vagy a Bölcsek könyve (amit a zsidók elleni uszítás céljából írtak a cári Oroszországban, és semmi köze nincs a zsidó Bibliához, a Tórához.)

Ön gyűlöli a cigányokat is, és cigánybűnözésről beszél. Ha Maga és baráti köre olyan körülmények között élne, ahogyan a munka nélküli, a jobb élet legcsekélyebb reménye nélkül élő szegény emberek, Ön is másképpen gondolkodna. Könnyű jó fizetéssel, jó életkörülmények között bírálni másokat. Ne ítélkezz, amíg nem voltál a helyében!

A móri bankrablók, gyilkosok mind magyarok (nem cigányok) voltak. Mit szólna hozzá, ha Önhöz hasonlóan általánosítanánk, és minden magyart bűnösnek tartanánk?

Úgy látszik, hogy Ön arról sem tud, hogy a zsidók előbb éltek Magyarországon, mint a magyarok; ők ugyanis már az ókorban, a Római Birodalom idején is itt éltek. Bizonyíték erre a Dunapentelén, Aquincumban és Sárváron talált leletek – Dávid csillag és héber betűs feliratok – voltak.

Nyilván nem olvasta László Gyula történész könyvét sem, melyben leírja, hogy a honfoglaló magyarok között zsidó kazárok is voltak.

Nemrég jelent meg egy kitűnő cikk a Hetek című lap 2012. február17-i számának 16. oldalán. Ebben Finta Szilvia a magyar honfoglalásról ír, "Hágár országa volt Hungária 'címmel. Önnek is érdemes volna ezt elolvasnia.

Magyarország lakossága magyarokból, szerbekből, horvátokból, lengyelekből, románokból, görögökből, svábokból, zsidókból, cigányokból és más népekből tevődik össze. Petőfi Petrovics volt, Bem apó lengyel, Gárdonyi Zieglerről változtatta meg a nevét, a Pál utcai fiúk írója, Molnár Ferenc zsidó volt.

Még hosszan sorolhatnám az újabb példákat. Illyés Gyula szerint magyar az, aki magyarnak vallja magát.

Hogy Magyarországon miért ilyen a gazdasági helyzet? Mert hiányoznak a gyárakat alapító okos emberek, amilyen Weisz Manfréd volt, akinek a csepeli gyára 40 ezer embert foglalkoztatott, vagy Ganz Ábrahám, akinek a gyára nélkül nem lehetett volna hidakat és vasutakat építeni. Nincs olyan hazafi, amilyen Széchenyi István volt, akinek a saját haszna helyett fontosabb volt a nemzet felemelkedése, és nem sajnált adakozni is ennek érdekében. Ő tudta, hogy a kiművelt emberfő a legnagyobb nemzeti érték.

Az Önök által ismét felélesztett eszmék kétségbeesésbe, vérbe, káoszba taszítják újra az országot. Mindez kizárólag azok javát kívánja szolgálni, akik ezt véghez akarják vinni. A gyűlölet, a kirekesztés jót még egyetlen nemzetnek se hozott. Jót csak az egymás megbecsülése, segítése, a felebaráti szeretet teremt.

Minden jót kívánok a jóakaratú embereknek!

Tisztelettel:

Torontáli Elemérné

Készült: 2012.03.16.[/justify]

A Magyar Sajtó (egy) Napja

[justify]1990 óta március 15.-e a Magyar Sajtó Napja. 1848-ban ezen a napon nyomtathatták ki a magyar sajtó első szabad termékeit: a Tizenkét pontot és a Nemzeti dalt. Ennek a napnak az apropóján szervezett a TIT Várpalotai Szervezete egy fórumot a városi könyvtárban, amin a város életéről legtöbbet tudósító három sajtóorgánum képviselői voltak a meghívott vendégek: Gágó Anita (a Palotai Hírnök újságírója), Korponai Szilvia (a Városi Televízió megbízott igazgatója), és Szabó Péter Dániel (a Veszprém megyei Napló újságírója).

Kevés ilyen jellegű rendezvényre megyek el, de miután a sajtószabadság manapság egy igen érzékeny téma a közéletben, és a sajtó többségének mind országosan, mind helyileg súlyos deficite van a kiegyensúlyozott tájékoztatásban, így nagy érdeklődéssel vártam az érintettek megszólalásait.[/justify]

[justify]Már az elején rá kellett jönnöm, hogy emiatt kár volt elmennem. A beszélgetés moderátora ugyanis azzal kezdte mondanivalóját, hogy itt ne a napi politika felől közelítsük meg a témát, úgyis ezzel van tele a média. Erős késztetést éreztem a terem elhagyására, mert szerintem ez lett volna a lényege az egész összejövetelnek, de ez azért feltűnő lett volna a második elhangzott mondat után – így maradtam.

Sok érdekeset megtudtam. Például azt, hogy úgy igazából csak a Naplót képviselő fiatalember nevezhető újságírónak. Szilvia pedagógus, aki a sok-sok év alatt beletanult a szakmába, Anita pedig egy honlapon írogatott (mint most én), majd felfedezte a város lapja, így lett újságot író. Válaszokat kaptunk arra, hogy milyen nehézségekkel küzdenek (terjedelmi- és időkorlátok, szelektálás az események között, stb.), mi a kötődésük a városhoz, és még néhány ehhez hasonlóan fontos és fajsúlyos kérdésre. A sajtószabadság, a politikai (vezetői) befolyásolás témája ott hevert a földön, mint az a bizonyos forró kása, kerülte is mindenki becsülettel.

Szóhoz jutottak a nézők is. Néhány civil szervezet vezetője kötelezőnek érezte, hogy sűrű nyelvcsapásokkal biztosítsa bizalmáról és szeretetéről a meghívottakat és orgánumukat. Azért kritikát is megfogalmaztak óvatosan, például azt, hogy Balassa Gellért túlontúl pesszimista hangvételű vezércikkeket ír a város lapjában. Csak érdekességképp: egy kérdésre válaszolva Anita nem árulta el, hogy Fenyvesi Ottót takarja a Balassa Gellért fedőnév (ez egyébként sem lehet igaz, mert mint egy rendőrviccből tudjuk: a fedő neve Dodó).

Szóval uncsi, semmitmondó kis fórum volt egészen addig, amíg színre nem lépett János.

János! Az angyalok küldték! Néhány keresetlen mondata egy csapásra életet vitt a halódó fórumba. Szavainak az is súlyt adhatott, hogy az újságírásról nem csak olvasott. Bár épp ezt javasolta a városi lap prominensének, ami azért ott eléggé provokatív kijelentés volt. Ahogyan az is, hogy manapság az újságírást szakmai és morális válságban van. Valakinek, valaminek mindig meg akar (kell) felelni. Megszűnt „a hír szent, a vélemény szabad” elv érvényesülése. Megemlítette a riportnak, mint műfajnak a hiányát. Helyette interjúk, tudósítások vannak. Egyedül Szabó Péter Dánielt dicsérte meg a baglyasi riportsorozatáért, a többiek kaptak hideget-meleget.

Na, innentől egy kicsit felpezsdült a fórum, de csak kicsit, mert istenigazából volt próbálkozás az állításainak vitatására, de nem sok sikerrel. Annak a Petőfi kinézetű, annyira már nem is fiatal férfiembernek Jókai-körmondatokkal terhelt többperces reflektálásáról meg se emlékeznék, ha nem azt éreztem volna, hogy úgy a harmadik perc után már maga sem tudta, hogy miről is akart valójában beszélni (leszámítva azt, hogy János felszólítása, miszerint a városi lap munkatársa olvasson el egy könyvet, mert szüksége lehet rá – nos, az bántó és sértő volt).

Józan paraszt ésszel persze nem volt várható, hogy a Városi Televízió nemrég megbízott vezetője bejelenti, hogy a Városházáról erős nyomás van rajta, hogy miről és hogyan számoljanak be. Azt se vártam, hogy a városi lap munkatársa felfedi az újságszerkesztésük tendenciózus voltának hátterét, mint ahogyan azt sem, hogy a Napló szerkesztőinek politikai jellegű instrukcióit megtudjuk. Lehet, hogy ezek nem is léteznek, és a média teljesen szabad, se gazdasági, se politikai nyomás alatt nem áll…[/justify]
DJ