2012. április hónap bejegyzései

Demokrácia deficit, avagy egy kurta-furcsa testületi ülés

[justify]Azt lehet olvasni mindenhol, hogy országunkban demokrácia deficit van. Ezt mondja szinte minden elemző, de a külföld is: élen az Unió szervezeteivel, a Velencei Bizottsággal, a (ma már ismét barát) IMF-fel. A pszichológiában azt mondják, hogy a külső véleményeket illik erősen figyelembe venni, mert az ember a saját hibáit nehezen veszi észre. Ez egyébként nagy igazság. Talán a kormánypolitikára is igaz lehet. Elvégre azt is emberek csinálják.[/justify]
[justify]A szólások, mondások is sok igazságot tartalmaznak. Most épp a „fejétől bűzlik a…” kezdetű jutott eszembe. Történelmi okai vannak, hogy mi magyarok elvárjuk, és szeretjük is, ha fentről megmondják a tutit. Ez az attitűd nagyon lassan múlik. Mi több: nagyon gyorsan alkalmazkodunk. Amennyiben már világos, hogy mi az elvárás fentről, akkor – akár túlteljesítve is – annak már magunktól megfelelünk. Olyan helyzetekben is, ahol egyébként nincs is konkrét útmutató. Ez a feltétel nélküli alkalmazkodás a Fideszre egyébként is jellemző. Jó esetben az adott kérdésben megvan a központilag kitalált egyedüli megoldás, rosszabb esetben önállósodnak a végeken.

Biztosan nem várpalotai találmány az az SZMSZ módosítás, ami szerint a képviselő-testületi ülésen nem kell vitát nyitni arról az előterjesztésről, amelyiket a kijelölt bizottságok elfogadtak. Csak szavazni. Több településen is ilyen a szabályozás. Talán központi utasításra történt, talán csak a Ctrl+C működött.

A legutóbbi testületi ülés viszont jól példázta ennek negatív oldalát. A majd kéttucatnyi előterjesztés dacára a tisztelt képviselők alig két óra alatt végeztek a dolgukkal. Illetve azzal nem, mert nem gondolnám, hogy csak az lenne a dolguk, hogy megnyomják a gombokat. Amikor megváltoztatták a szabályozást, és az ellenzéki pártok képviselői tiltakoztak, akkor az volt az indok (ma is az), hogy a bizottsági ülések nyíltak, oda az összes képviselő elmehet és elmondhatja a véleményét, minek akkor a testületi ülést is vitával terhelni. Az érvelés több sebből is vérzik. Egyrészt a képviselők nem tudnak elmenni minden bizottsági ülésre, hiszen – jó esetben – van civil foglalkozásuk is, másrészt az előterjesztéseket sokszor csak az utolsó pillanatban kapják meg, tehát a bizottsági ülésekig nincs is idő rendesen áttanulmányozni őket (szakértő segítséget kérni pedig főleg nincs). Mindezt tetézi, hogy a bizottságokban is kétharmados többsége van a városvezetésnek.

Nem túl bonyolult a képlet: a bizottságokban elfogadják az előterjesztést, a testületi ülésen pedig (ahol ott van az összes képviselő) így nincs szükség vitára. Ha az adott napirend olyan, hogy nincs olyan előterjesztés, ahol valakinek a beszámolóját meg kell hallgatni, akkor fordulhat elő, hogy néhány gombnyomással le is tudható a képviselői munka egyik leglényegesebb része.
Ez történt legutóbb. Mindezt tetézi, hogy a nyilvánosság is egyre szűkül. Először az élő közvetítés szűnt meg, majd az ellenzéki reagálást biztosító sajtótájékoztatók idejét szűkítették pártonként 10-10 percre (a városvezetés persze ezen felül szerepelhet), a frissen megbízott tévéigazgató pedig ezt szűkítette le 5-5 percre legutóbb. Mondjuk egy csak szavazással megtöltött testületi ülésről nem is kell többet beszélni…
DJ[/justify]

Kovács Zoltán: Belsőhármas

float:left;margin-right: 5px[justify]A történelem sok mindent produkál, még olyan helyzet is előállhat, hogy egy ország legfőbb állami méltóságait egykori egyetemi szobatársak, futballista csapattársak és azok legközelebbi hozzátartozóinak szűk merítése adhatja. A döntés arányérzék, intellektus, de valószínűleg mindent megelőzően ízlés kérdése. Ha van ízlés, akkor ez nem fordulhat elő, ha nincs, akkor igen. Magyarországon politikai ízlés régen nincs, tehát előfordul. Nem fárasztok felsorolással senkit, hogy az egykori szobatársakból, kollégiumi flekkensütögetőkből ki hova került, mert gyakorlatilag elfoglalták az összes fontos politikai posztot. És még azt sem zárhatnánk ki, hogy a köztársasági elnökként szárnyát bontogató Áder János kiváló államelnök lesz. Annál is inkább, mert az alkotmányos berendezkedés, a fékek és ellensúlyok rendszerének lebontását, az ország tekintélyuralmi berendezkedését, vagyis a legpiszkosabb politikai műveletsort ellenjegyezte már Schmitt Pál. A legkínosabb, és politikailag komoly ember számára vállalhatatlan szerepet eljátszotta, kellőképpen lejáratta magát, ebből az egész politikai játékból mint gyűrött, szutykos kártyalapot kihajították, szégyenteljes pályafutását csak megkoronázta, hogy korábban plagizált. Sokkal több rossz nem jöhet már. Áder tehát tényleg konszolidálni fog. [/justify]
[justify]Vagyis az elnöki poszt a kormányzati szándékok egészének szempontjából nem lényeges már, igaz, nem is mondható teljesen kockázatmentesnek. Orbánnak olyan ember kellett, akinek ambíciói már nincsenek, viszont megbízható, ezért hazarendelték a Fidesz európai parlamenti képviselőinek valószínűleg legszürkébb, legjelentéktelenebb tagját. Áder brüsszeli szerepléséről mindösszesen az a klip maradt meg a közügyek iránt még valamelyest érdeklődő magyar választópolgár fejében, amelyiken nem képes egyetlen idegen nyelven sem válaszolni egy angol újságíró olyan kaliberű kérdésére, hogy mikor lesz ideje interjúra. (Ha mégsem: http://fideszfigyelo.blog.hu/2012/04/14/ader_janos_beszelni_angol).

Ez a döntés azt jelenti, hogy az a fajta kamarillapolitizálás, amelyik utoljára Kádár János környezetében volt képes ennyire hatékonyan működni, még erőteljesebben uralja majd a belpolitikai életet. Hogy Orbán nem, mondjuk, egy nemzetközi beágyazottságú egyetemi embert szavaztatott meg, az sajnos azt is jelenti, hogy az ország magába fordulása folytatódik. Közhely, hogy a bizalmatlanság és a bizonytalankodás húzza föl a legerősebb falakat, de ha így van, akkor ennek a falnak Áder János erős köve.

Ez a befelé fordulás nyilván anakronisztikus, hiszen mindez olyan körülmények között történik, amikor az ország hosszú évtizedek után visszakerült az európai gazdasági és szellemi környezetbe, logikus volna a kormányzati nyitottság, hogy e közösségi létből fakadó lehetőségből minél többet kihasználjon. Ehelyett begubózik és szembeszáll. Nincs már az európai közösségi struktúrának egyetlen funkcionális eleme, amelyikkel ne állna harcban, sőt, utóbb már az úgynevezett természetes politikai szövetségesei, pártcsaládjának tagjai is egyre kevésbé értik, mi folyik Magyarországon. Egyre több ügy kerül ki az európai bíróságok és különböző döntési fórumok elé, és nem azért, mert gaz liberálisok és hazaáruló csatlósaik odaviszik, hanem mert az átpolitizált hazai döntési szervek politikailag eltorzított összetételük miatt képtelenek megnyugtató és elfogadható határozatokat hozni. Ez gyorsuló tendencia, ami végül odavezethet, hogy az ügyek aránytalanul nagy része nem is Magyarországon dől majd el. Az ízlésbelileg vitatható személyi struktúra előbb-utóbb feltehetően praktikus gondokat is okoz majd. Lehetetlen például, hogy idővel ne tűnjön föl, hogy a földalapú támogatások jelentős részét évről évre ugyanazok kapják, akik amúgy valamilyen kapcsolatban állnak a kormányzathoz közel álló emberekkel. Az sem valószínű, hogy ne tűnne föl, ha egy ezzel szembeszálló államtitkár ezt szóvá teszi, ennek következtében helyzete ellehetetlenedik, és hogy mindezek ellen nincs érdemleges belföldi jogorvoslat. Nem jöhet más, mint külföld. Hogy ma még az sem biztos, ügy lesz-e abból, hogy a legnagyobb állami megrendeléseket elnyerő Közgép mögött Simicska Lajos áll, a Fidesz-közeli pénzember. A Demokratikus Koalíció az Európai Unió csalás elleni hivatalánál jelenti fel a Közgép Zrt.‑t és Simicska Lajost – értesült a Népszabadság. Teszi ezt azért, mert nem bízik sem a parlamenti többségben, sem a magyar igazságszolgáltatásban. Mindez adalék ahhoz, hogy a magyar belügyek egy része nem Magyarországon dől el, ami nyilvánvalóan rossz, de ezeket az ügyeket a kényszerűség viszi ki, ami más oldalról azt mutatja, hogy az igazságszolgáltatásba, ezen keresztül a jogbiztonságba vetett hit megrendült.

Simicska Lajos természetesen nem most bukkant föl nyilvánosan, személye, legfőképp pedig szellemisége a rendszerváltás után mindig is jelen volt a magyar közéletben. Híres mondata, miszerint „mindenkinek alkotmányos joga, hogy hülye legyen”, akkor hangzott el, amikor az Orbán család megszerezte egy szimpla készpénztranszferrel a kőbányákat. (Ószabó–Vajda: Fiúk a bányában, ÉS, 1999. augusztus 20.) Ez pontosan úgy a Fidesz ősbűne, mint ahogy a szocialistáké a privatizáció. Ahogy a húsosfazék közelében lévő szocialisták már a bomlás éveiben rátették kezüket-lábukat a közvagyon jelentős részére, pontosan olyan romboló volt az a gondolkodás, amit Simicska előbb idézett gondolata a későbbiekben jelentett. Ez a szellem akkor kiszabadult, és már nem lehet visszaterelni. Az a hallgatóság pedig, amelyik Simicska szövegét egyetértőn hallgatta, ma Magyarország legfontosabb közjogi pozícióit foglalja el. Áder hazahívásával ez az építmény résmentes lett.[/justify]
(Élet és Irodalom)

Szelényi Zsuzsa: Nők nélkül nem megy a kilábalás

float:left;margin-right: 5px[justify]Elkerülhetetlen, hogy a magyar politikai és társadalmi elit is újfajta beállítódással forduljon a nők felé. Az elmúlt évtized egyértelműen megmutatta, hogy azok az országok növekednek dinamikusan, amelyek a nők és férfiak képességeit is maximálisan kihasználják és a nemekhez demokratikusan közelednek.

A szegénység leküzdése jó ideje az egyik legjelentősebb globális társadalompolitikai kérdés. Ez a feladat az elmúlt években még fontosabbá vált a politika napirendjén, hiszen a gazdasági válság még több embert taszított szegénységbe. A csökkenő források arra ösztönöznek, hogy keressük a szegénység kezelésében korábban fő szerepet kapó pénzügyi segélyek és támogatások rendszerének alternatíváit, új eszközeit. Ezt a társadalompolitikai szemléletváltást erősíti az a fejlesztéspolitikai tapasztalat, hogy csupán pénzügyi segélyek nem teszik lehetővé a szegénység állapotából való kiemelkedést.[/justify]
[justify]A Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány kutatása olyan komplex javaslatokat fogalmazott meg, amelyek a mélyszegénységből való kitörés érdekében feltételekhez kötött támogatásokat vezetnének be. A javaslatok a szegénység átörökítésének megszakítását, a mélyszegénység csökkentését és az alacsony iskolázottságúak foglalkoztatásának bővítését célozzák. A kutatás szerzői a koragyerekkori nevelés fejlesztésében, a gyermekek oktatásának elősegítésében és a szegénységben élők munkaerőpiacra való visszatérésben látják a legfontosabb kiugrási pontokat.

Mind a három javaslat esetében szembeötlő, hogy azok szorosan kapcsolódnak a nők, különösen a kisgyermekes anyák társadalmi és munkaerőpiaci helyzetéhez. Ésszerű megközelítés, hogy a társadalomfejlesztő programokban azokat a társadalmi csoportokat érdemes megcélozni, ahol kiaknázatlan kapacitások jól mobilizálhatók, ezért a szegénység elleni küzdelem és a gazdasági fejlődés szempontjából a legígéretesebb a nők népes csoportja. Az alacsonyabban képzett nők közül nagyon sokan nem dolgoznak, így kevéssé tudnak hozzájárulni családjuk ellátásához. A magasabban képzett nők pedig gyakran képességeik alatt vannak foglalkoztatva. Az Európai Unióban az elmúlt évtizedben a nők munkaerő-piaci integrációja nagyobb gazdasági növekedést generált, mint az összes többi foglalkoztatáspolitikai beavatkozás együttesen. Azokban az európai országokban, ahol kevés nő dolgozik, és Magyarország ezek közé tartozik, a nők jobb foglalkoztatása akár 5-15 %-kal is növelhetné a GDP-t. Hazánkban 1990 óta 77%-ról 52%-ra esett vissza a munkaképes nők foglalkoztatása. Ez csaknem 10%-al alacsonyabb, mint a nők átlagos foglalkoztatottsága Európában és több mint 10 %-kal alacsonyabb, mint a magyar férfiak foglalkoztatottsága – amely szintén nagyon alacsony.[/justify]

[justify]A nők foglalkoztatásának bővítése a szegénység leküzdésében is stratégiai cél, ám sajnálatos módon Magyarországon az elmúlt évtizedekben mintha minden ez ellen hatott volna. A nők természetes szerepei nem a nők egyre magasabb képzettségéből és emancipációjából fakadó igények mentén fejlődtek, hanem ideologikus programok alapján: a teljes körű munkába állás a 40-es években csakúgy, mint a három éves GYES bevezetése 1967-től. Az összetett és nem letisztult szerepek miatt a rendszerváltás után sok nő hagyományosabb családi szerepet vállalt, illetve az átmenet gazdasági visszaeséséből kifolyólag erre kényszerült. A konzervatív magyar kormányok törekvései is elősegítették, hogy a nők társadalmi pozíciójának alakulása az elmúlt 20 évben a globális fejlődési trendekkel ellentétes irányba mozdult. A rendszerváltás nagy munkanélküliségi sokkja után a nők tudtak nehezebben visszatérni a munkerőpiacra. A hagyományosabb női szerepek megerősödése, az ezeket konzerváló kormányzati politikák is hozzájárultak a családok elszegényedéséhez, a nők esélyegyenlőségének csökkenéséhez. Mára nyilvánvaló, hogy a hagyományos női szerepek elterjedését támogató kormánypolitikák kudarcot vallottak. Leglátványosabban talán a népesedéspolitikában: Magyarországon 1990 óta a születések száma rendületlenül csökken.

A kulturális közeg meghatározó

Bármennyire is jelentősek lehetnének egy kormányzat lehetőségei arra, hogy a nők családi és munkaerőpiaci helyzetét pozitívan befolyásolják, mind a kutatók mind a döntéshozók alulértékelik a nők esélyegyenlőtlenségéért felelős kulturális tényezőket – mondja Kevin Daly, a Goldman Sachs kutatója. Arra a Világbank és az OECD gazdasági növekedésről szóló tanulmányai is rámutatnak, hogy a fejlett társadalmakban a nők esélyegyenlőségének növelését szolgáló lépések (pl. az önrendelkezéshez való jog; nők számának növelése a döntéshozatalban, a tudományban és a médiában; a kiegyensúlyozottabb családi részvétel ösztönzése; a nők elleni erőszak elleni hatékony fellépés) harmonikusabb nő és férfi szerepeket tesznek lehetővé, ezek pedig munkavállalásra és gyermekvállalásra ösztönzik a nőket.

Bár Magyarországon számos a nők helyzetét javító intézkedés született az utóbbi időkben, a nők aktív társadalomépítő szerepéről egyetlen kormányzat sem gondolkodott tudatosan. A kormányok nyíltan vagy véletlenszerűen, de végső soron rontottak a nők társadalmi státuszán. A Világgazdasági Fórum által pár éve megalkotott, a nők státuszát mérő összetett mérőszám, a Global Gender Gap index alapján 2006 óta lassú, de folyamatos előrelépés mutatkozik a világban. Ezzel szemben Magyarország az amúgy sem tetszetős 2008. évi 60. helyről mára a 85. helyre esett vissza. Hazai kutatásokból kiderül, hogy míg az emberek a saját életükre vonatkozóan inkább pozitív hangsúllyal beszélnek a nők szerepéről, a közbeszédben ez nem tükröződik vissza. Magyarországon e tekintetben konzervatív értékrendszer uralkodik: a nőkhöz a család és a támogató szolgáltató szerepek kötődnek, a férfiakhoz pedig a közélet, a termelés, a pénzvilág. Az attitűd kettősségét az is mutatja, hogy míg a gyerekek a magyarok értékrendszerében mindenek felett állnak és a család is fontos, nagyon kevés gyerek születik, és a párok 45%-a elválik. Ha a politikai és társadalmi elit őszintébben beszélne a nemi szerepekről és a nők a valóságban betöltött szerepeikben, a családban és a társadalomban is elismerést kapnának, könnyebb lenne számukra a szerepazonosulás.

Mindenkinek jó, ha a nők dolgozhatnak

Elkerülhetetlen, hogy a magyar politikai és társadalmi elit is újfajta beállítódással forduljon a nők felé. Az elmúlt évtized egyértelműen megmutatta, hogy azok az országok növekednek dinamikusan, amelyek mindkét nem emberi tőkéjét és képességeit kihasználják, mi több, ezekben az országokban a gyermekvállalási hajlandóság is nagyobb. Közös érdekünk, hogy a társadalom női fele is teljes tehetségével részt vehessen a társadalmi haladás előmozdításában. Emberi jogi és hatékonysági megfontolások is erre kell, hogy késztessenek bennünket. Körültekintő közpolitikákkal elérhető, hogy a nők korszerű szerepmodelleket alakíthassanak ki és ne kelljen a társadalmi elvárások képtelen szorításából és a szerep harmonizáció nehézségeiből fakadó feszültségekkel együtt élniük.[/justify]

[justify]Ha a társadalomfejlesztés érdekében a nők tudásának jobb kihasználását tűzzük ki célul és ehhez ösztönzőket szeretnénk adni, komplex rendszert kell megvizsgálnunk. A család-, oktatás-, foglalkoztatás- és szociálpolitikai ellátások, valamint az esélyegyenlőségi és gyermekvédelmi politikák összessége formálhat előremutató rendelkezési csomagokat. Gyarmati Andrea 2009. évi tanulmányából tudjuk, hogy a rendszerváltás óta ilyen komplex megközelítés egyetlen kormány esetében sem történt. A mindenkori kormányok alapvetően a pénzügyi ellátások rendszerében gondolkodtak, amelyek azonban a források folyamatos szűkülése miatt egyre kiszámíthatatlanabbá váltak. Bár a különböző politikai erők változó értékrendet jelenítettek meg a család- és szociálpolitika rendszerében, a pénzügyi ellátások keveset változtak, a bölcsődei és óvodai hálózat folyamatosan leépült, és az egész rendszer ma már kevéssé szolgálja a neki tulajdonított célokat. Bálint Mónika – Köllő János és Scharle Ágota tanulmányai is rámutattak, hogy a családpolitikában kulcskérdésnek tartott, az eredetileg gyermeknevelésre szánt támogatások ma már gyakran szociális segélyként működnek, és a munkavállalás ellen ösztönöznek. A rendszer feleslegesen hosszú ideig tartja távol a nőket a munkavállalástól és a munkanélkülieket sem segíti abban, hogy visszatérhessenek a munkaerőpiacra. A rendszerváltást követő új családközpontúság hozzájárult, hogy a nők családi terhei növekedtek, a gyermekintézmények hálózata pedig összezsugorodott. Mindez jelentősen korlátozta a kisgyermekes nők munkavállalási esélyeit, elsősorban a szegényebb és kevésbé képzettek körében. Összegezve: az elmúlt évek politikái nem tudtak pozitív változásokat előidézni a nők munkavállalásának elősegítésében, a népességnövekedésben és a szegénység csökkentésében sem.

A nők munkavállalása és a gyermekek korai fejlesztése, mint kitörési lehetőség

Amikor nők munkavállalásának ösztönzését és a gyermekek formális korai fejlesztését helyezzük a politika középpontjába, tanulmányozni kell, hogy a jelenlegi család-, szociális és foglalkoztatási ellátások hogyan hatnak ezekre a folyamatokra. Ebben a tekintetben az egyik legjelentősebb magyar specialitás a gyermeknevelést célzó támogatások nagyvonalú, három évig tartó rendszere (GYES), amihez fogható csupán Szlovákiában és Csehországban és Litvániában található. Neményi Eszter tanulmánya rámutat, hogy Magyarországon az alacsony női foglalkoztatási ráta egyértelműen a kisgyerekes nők helyzetével magyarázható. Míg a gyermektelen nők az EU átlag körüli arányban dolgoznak, a kisgyermekes nők foglalkoztatottsága 35-45%-kal elmarad az EU átlagától. A nemzetközi tapasztalat az, hogy míg a gyermekgondozási szabadság egy racionális mértéke (1-1,5 év) elősegíti a munkavállalást, ennek éveken át tartó hossza alááshatja a nők munkaerőpiaci pozícióját. A nők munkában való részvétele, azaz a kétkeresős család modellje nem csupán gazdasági szempontból, hanem családpolitikai megfontolásból is előnyös. Európai kutatások egyértelműen mutatják, hogy a párok csaknem 80%-a azt tartja ideálisnak, ha a férfiak és a nők is dolgoznak, ugyanakkor a családok csupán 53%-a tudja ezt megoldani. Fodor Éva és Blaskó Zsuzsa vizsgálatai is azt mutatják, hogy egy-két év után a GYES-en lévő kismamák szeretnének dolgozni, de gyermekeiket nem tudják elhelyezni. Magyarországon a nők átlagosan 4,5 évet vannak otthon gyermekeikkel, sokan közülük 8-10 évet, mely sokszor végleg ellehetetleníti számukra a munkavállalást.

Fontos megemlíteni, hogy mind hazai, mind nemzetközi vizsgálatok azt mutatják, hogy az első egy-másfél év után nincs kimutatható negatív hatása annak, ha nem az anya foglalkozik állandóan a gyermekével. Sokkal fontosabb tényező, hogy az anya milyen körülmények tud visszatérni a munkába és mi ehhez a viszonya. Mi több, azt is tudjuk, hogy a képzetlenebb nők esetében a jó minőségű gyermekfelügyelet kifejezetten segíti a gyermekek kognitív fejlődését.

Az a politikai retorika, amely azt sugallja, hogy a nők munkába állása aláássa a hagyományos családmodellt, és hogy lehetőséget kell biztosítani a nőknek a választásra a munka és az otthoni gyermeknevelés között, nem csupán ellentétes a nők elképzeléseivel, de képmutató is. Valójában bölcsődék és óvodák híjján a nőknek nincs választási lehetőségük. A nők munkavállalása nem csupán a családok jóllétét segíti elő, de bizonyítottan kedvezően hat a gyermekvállalási hajlandóságra is. Azokban az országokban, ahol a nők nagyobb számban dolgoznak, ahol a munka- és gyermekvállalás harmóniája megteremthető, nagyobb a gyermekvállalási kedv. Azokban az európai országokban azonban, ahol arányait tekintve kevesebb nő dolgozik, a legalacsonyabb a népességnövekedés.[/justify]


Az elmúlt húsz évben a gyermekvállalással kapcsolatos tendencia megfordult és mára a nők munkavállalásával mutat pozitív összefüggést.

[justify]Család és munka harmóniája, közös tehermegosztás

A női foglalkoztatás növelését célzó kormányzati szakpolitikai csomag fókuszában a munka és család összhangja kell, hogy álljon. Az elmúlt években egy sor közpolitikai javaslat született (Gábos András – Gál Róbert, Bálint Mónika-Köllő János, Budapest Intézet), melyek mind azonos irányba mutatnak. Mindenekelőtt a családtámogató és korai gyermekellátó szolgáltatások fejlesztésére kell fókuszálni, méghozzá a készpénzes támogatások (GYES) terhére. A gyermekellátó szolgáltató rendszer fejlesztése lehetővé tenné a nők számára a legnagyobb terhet jelentő családi és munkahelyi feladatok jobb összehangolását. A szülői szabadság idejének csökkentése ösztönözné a munkavállalást, a szabadság szülők közötti megosztása pedig elősegítené a férfiak elkötelezettségét a gyermeknevelésben és csökkentené a munkáltatók logisztikai terheit is. Egy ilyen csomagot azonban csak nagyon körültekintően és fokozatosan lehet bevezetni. A GYES rövidítése bölcsődék nélkül sok nőt és családot sodorna reménytelen helyzetbe. Nem is lehet egy évtizedek óta teljes mellszélességgel támogatott intézményen változtatni anélkül, hogy az érintettek nem értenék a lépés rájuk vonatkozó pozitív hatásait, illetve, hogy nem kínálunk számukra jobb alternatívákat. [/justify]


Az EU célul tűzte ki, hogy 2010-re a 3 év alatti gyermekek 33%-a járjon bölcsődébe.

A gyermekintézmények fejlesztése mellett fontos lépés a flexibilis munkamegoldások, főképp a részmunkaidős foglalkoztatás jelentős bővítése. Ezek a lehetőségek csökkentik a gyermekek ellátásával járó feszültségeket, így a nők eredményesebben tudnak dolgozni addig is, míg kicsik a gyermekeik. A hazai felmérések is egybehangzóan állítják, hogy a flexibilis munkaformák jelentős népszerűségre tehetnének szert, ám ehhez elengedhetetlen a részmunkaidő munkáltatói terheinek érdemi csökkentése.

[justify]Összegzés

Ha a szegénységet le akarjuk küzdeni, munkába kell segíteni a nőket, különösen az alacsonyabb iskolázottságúakat, méghozzá úgy, hogy biztosítani kell számukra a biztonságos és fejlesztő gyermeknevelés formális lehetőségét, a flexibilis munkavállalás feltételeit és ösztönözni kell a családi feladatok optimálisabb megosztását. A gyermekvállalás támogatására szánt pénztámogatásokat érdemes átalakítani és további ösztönzőket beépíteni, ezáltal egy sokkal hatékonyabb rendszert lehet kialakítani. A kisgyermekes nők munkavállalása a családok jólléte mellett fokozza a gyermekvállalási hajlandóságot és segíti a nők autonómiáját.

Ez a megfontolás párhuzamban van a Haza és Haladás javaslatainak elveivel így összehangolható azzal. Igazán pozitív eredmények azonban akkor csak várhatók a gyermektámogatási rendszer átalakításától és a nők foglalkoztatásának növelésétől, ha az a nők társadalmi státuszának emelkedésével is együtt jár. Az esélyegyenlőség irányában elkötelezett kormányzat nagyban elősegítheti ezt a társadalmi szemléletváltozást.[/justify]
hazaeshaladas.blog.hu

Krekó Péter: Miért szeretjük? Az (antiszemita) összeesküvés-elméletek politikai és pszichológiai „haszna”

[justify]float:left;margin-right: 5pxÍrásom – a provokatív cím esetleges sugallata ellenére – nem önvallomás. A többes szám első személy használata nem azért indokolt, mert az antiszemita összeesküvés-elméletekről szóló konferencia előadói, vagy a Political Capital munkatársai személyesen az összeesküvés-elméletek rajongói lennének. Hanem elsősorban azért, mert az összeesküvés-elméletek, rossz hírnevük ellenére is, rendkívüli népszerűségnek örvendenek. „Az összeesküvés-elméletek mindannyiunk számára folyamatos kísértést jelentenek1”. Szinte minden erős közösségnek megvannak a maga jól bejáratott összeesküvés-elméletei –még ha nem is így aposztrofálják őket. Az összeesküvés-elméletek a nyugati társadalmakban és keleten egyaránt elterjedtek. Az Egyesült Államokban például a lakosság 75-80%-a gondolja, hogy a Kennedy-gyilkosság hivatalos verziója, a „magányos gyilkos” elmélet nem fedi a valóságot, és valamilyen összeesküvés áll a gyilkosság hátterében.2 Az amerikaiak 62 százaléka gondolja, hogy a Bush-kormány előzetesen tudott a szeptember 11-i terrormerényletek tervéről, csak szándékosan elhallgatta azokat.3 A britek egyharmada gondolja, hogy Diana hercegnő halálát nem baleset, hanem előre eltervelt merénylet okozta.4 Egyes muszlim országok lakosságának csaknem 80 százaléka gondolja, hogy nem az arabok egy csoportja követte el a szeptember 11-i merényletet, hanem az Izrael és az Egyesült Államok kormányai. 5[/justify]
[justify]A hazai kutatások szintén az összeesküvés-elméletek nagyfokú népszerűségét mutatják. A Progresszív Intézet 2008-as adatai szerint a válaszadók 31 százaléka értett egyet azzal, hogy „életünk nagy részét titkos összeesküvések befolyásolják.”6 Egy 2009 végén, saját kérdéseink alapján a Mediánnal közösen végzett reprezentatív kutatás szerint pedig7 a válaszadók több mint kétharmada egyetért azzal az állítással, hogy „a médiából és a hírekből sohasem tudhatjuk meg az igazságot, a lényeg mindig a színfalak mögött zajlik.”, és felük gondolja, hogy „a válság során a nagy hatalmú pénzügyi körök összefogtak, hogy romba döntsék Magyarország gazdaságát, elősegítve az ország gyarmatosítását” (ld. a lenti táblázatot). A kutatásban a válaszadók 88 százaléka egyetértett az ötből legalább egy összeesküvésre vonatkozó tétellel, 23 százalékuk pedig mindegyikkel. Ennek alapján tehát kijelenthető: az összeesküvés-elméleteket valóban szeretjük. Egyes kutatások szerint ráadásul az összeesküvés-elméletek tudatunkon kívül fejtenek ki erős hatást a gondolkodásunkra: bár erősen hatnak ránk, abba az illúzióba ringatjuk magunkat, hogy mi magunk immúnisak vagyunk rájuk.8

De mit is szeretünk pontosan? Az „összeesküvés-elmélet” kifejezés alatt itt olyan hiedelmeket értünk, melyek szerint egyes egyének és csoportok egymással együttműködésben valamilyen rosszindulatú; ellenünk irányuló titkos Terv megvalósításán dolgoznak. A minket érdeklő, társadalmi-politikai kérdéseket feszegető összeesküvés-elméleteket többek között az különbözteti meg az egyéni paranoid téveszméktől, hogy itt nem az egyén, hanem a csoport a vélt és félt összeesküvés áldozata és céltáblája.

Miért szeretjük az összeesküvés-elméleteket, mi magyarázza rendkívüli vonzerejüket? Ehelyütt csak rövid, teljességre nem törekvő választ adhatunk a kérdésre. Fő pszichológiai előnyük, hogy pszichológiailag kényelmes magyarázatokat adnak nehezen megmagyarázható, váratlan és sokkoló eseményekre. Nem véletlen, hogy válságok, természeti katasztrófák, merényletek nyomán elburjánzanak ezek a teóriák. Az összeesküvés-elméletek mint a „dedukció pornográfiái” események rendkívül széles körét képesek kevés premisszából megmagyarázni; hatókörük tág, így sok új eseményt „be tudnak kebelezni”. Pszichológiailag kényelmesek azért, mert segítenek a „jó és a rossz” különválasztásában, megnevezik az „ismerős ellenségeket”, megszemélyesítve és csoporton kívül tolva az események felelőseit, és lehetővé téve az ellenséges érzelmek levezetését. Összeesküvés-elméleteink segítségével fenntarthatjuk azt a nézetünket, hogy a világ alapvetően igazságos, csak a Gonosz Mások tehetnek arról, hogy a világban jó emberekkel rossz dolgok történnek. Ha az arab országok lakói azt gondolják, hogy Izrael és az Egyesült Államok kormányai követték el a szeptember 11-i merényletet, akkor nem kell szembenézni az iszlám fundamentalizmus saját közösséget terhelő problémájával. Ha valamilyen konspiratív csoport (MI6, Moszad stb.) állt Diana halálának hátterében, mentesülök attól a szorongató érzésről, hogy csodálatos emberek halálát olyan banális ok is előidézhette, mint egy részeg sofőr. De az összeesküvés-elméletek szociálpszichológiai haszna ezen túl is szinte felbecsülhetetlen: segítenek megmagyarázni kedvezőtlen társadalmi eseményeket, rekonstruálni a múltat és bejósolni jövőbeli eseményeket, ráirányítják a figyelmet a saját csoport elleni fenyegetésekre és ezzel és kollektív védelemre sarkallják a saját csoport tagjait, illetve morálisan igazolják a külső csoportokkal szembeni kegyetlenséget és erőszakot.

Miért éppen a zsidókkal kapcsolatos összeesküvés-elméleteket szeretjük? Egyáltalán, megkülönböztetett-e, megkülönböztetendő-e az antiszemita összeesküvés-elmélet az konspirációs teóriák világán belül? Annyiban igen, hogy a hagyományos, az európai kultúrkörben mélyen gyökerező zsidó sztereotípiának hagyományosan inherens része az összeesküvés: a zsidók rejtett hálózatokon keresztül irányítják a világ eseményeit. Lengyel vizsgálatok9 kimutatták, hogy a különböző népcsoportok (köztük amerikaiak, németek, oroszok stb.) közül a zsidókkal szemben a legerősebbek az úgynevezett „összeesküvéses sztereotípiák”, az azzal kapcsolatos vélekedések, hogy egy adott népcsoport titokban világuralomra és a pénzügyi rendszer teljes irányítására tör. Sőt, ugyanezen vizsgálat azt is megállapította: az antiszemita összeesküvés-elméletek pszichológiai jelentősége a parlamenti választások előtt növekszik és a választások után csökken. Ez pedig arra utal: az összeesküvés-elmélet az abbéli félelemben gyökerezik, hogy egy sok szempontból láthatatlan, de erős de fenyegető csoport illegitim kontrollt gyakorol az életünk felett. A zsidókról alkotott sztereotípia pedig éppen ilyen képet vetít elénk.

Gyakorlatilag nincsen olyan nagy horderejű kedvezőtlen társadalmi és politikai esemény, amelynek magyarázatára meg ne születnének az Izraellel vagy a zsidókkal kapcsolatos összeesküvéses magyarázatok. Ezek ráadásul gyakran diplomáciai szinten is artikulálódnak, tehát jelentőségük nem lebecsülendő. Néhány népszerűbb példa a múltból: a gazdasági válságot az zsidók idézték elő, hogy bedöntött gazdaságokat könnyebben térdre kényszeríthessék, felvásárolhassák, gyarmatosíthassák. Az Egyiptom partjainál történt cápatámadás a Moszad szándékos összeesküvésének eredménye volt; egyiptomi illetékesek szerint azzal, hogy a gyilkos cápát Izrael állam titkosszolgálata „kiképezte” és Egyiptom partjai felé irányította, az ország turizmusát akarta bedönteni. A Wikileaks kiszivárogtatásai mögött – a kormányzó török Igazság és Fejlődés Pártjának helyettes vezetője szerint például – Izrael áll, hiszen csak a zsidó államnak állhatott érdekében ez a diplomáciai zavar (a kiszivárogtatások egyébként a legérzékenyebb diplomáciai veszteségeket éppen Izrael legfőbb szövetségesének, az Egyesült Államoknak okozták).

A világ-összeesküvésekkel kapcsolatos hiedelmek jellegzetesen modern képződmények, melyekben az összeesküvőket a „homo oeconomicus” hűvös racionalitása jellemzi, titkos terveik megvalósítását pedig a modern intézmények és technológiai vívmányok teszik lehetővé. Látni kell ugyanakkor, hogy a zsidókkal kapcsolatos összeesküvéses sztereotípiák részben a történelmi múlt archaikus, kollektív örökségének tekinthetőek. A középkorban is megjelentek már – más formában és más, mágikus-transzcendens világképbe ágyazva – a zsidók összeesküvésével kapcsolatos elméletek.10 Többen a zsidókat tették felelőssé például 1009-ben a jeruzsálemi Feltámadás Templomának lerombolása, illetve az 1020-as római földrengés miatt. A zsidókat okolták a 14. században Európát sújtó éhínségért is, aminek következményeképpen francia földön rendszeressé váltak a zsidók elleni pogromok. Egyesek az Európa lakosságának mintegy egyharmadát követelő pestist is a zsidók összeesküvésének tulajdonították (annak ellenére is, hogy a járvány a zsidók közül ugyanúgy szedte az áldozatait), mely a keresztény közösségek elpusztítására irányult. A társadalmi szintű félelem és érzelmi felfokozottság az összeesküvés-elméletgyártás termékeny táptalaja, a zsidók pedig ilyenkor – Kovács András kifejezésével élve –„kéznél lévő idegenekként”11 könnyen válnak a kollektív bűnbakképzés céltábláivá.

Melyek azok a közösségek, melyek igazán szeretik az összeesküvés-elméleteket? Bár az összeesküvés-elméletek hatóköre jóval túlnyúlik a radikális és szélsőséges politikai csoportosulásokon, ezen csoportok nem létezhetnek titkos összeesküvést szövögető ellenségek nélkül. Az összeesküvők azok, akik erős szolidaritásuk révén ellenszolidaritást teremtenek; egységbe kovácsolhatják és mozgósíthatják a saját csoportot. A fenyegető összeesküvés magyarázatot ad a csoport marginalizálódott helyzetére, konkretizálja az ellenséget, legitimálja a vele szemben alkalmazott szélsőséges eszközöket. Segít továbbá a csoport kollektív önértékelésének fenntartásában, a csoport nárcisztikus igényeinek kielégítésében: „nem véletlen, hogy mindenki ellenünk van: fontosak vagyunk”. Az összeesküvés-elmélet tehát nélkülözhetetlen ideológiai-politikai kellék a radikális csoportok számára. Elsősorban a radikális jobboldali szervezetekre jellemző, hogy az összeesküvőket etnikai kategóriákkal írják le. Ezen mozgalmak ugyanakkor közel sem törvényszerűen antiszemiták. Sőt, utóbbi években Észak- és Nyugat-Európában a főképp muszlimok ellen irányuló heves bevándorló-ellenesség bizarr eredményeképpen kifejezetten filoszemita – ugyanakkor etnocentrista és nacionalista – szervezetek alakultak és értek el politikai sikereket. Ilyen például a Geert Wilders vezette Szabadságpárt Hollandiában, a Dán Néppárt, a svéd Demokrata Párt, vagy éppen a Flamand Érdek Belgiumban. A radikális jobboldali szervezeteknek és mozgalmaknak azonban főképp Közép-Kelet-Európában máig is jellemző vonása maradt az antiszemitizmus – különösen azon országokban, amelyek a második világháború nácibarát kormányainak terhes örökségével nem néztek szembe.

A radikális jobboldaliság, az antiszemitizmus és az összeesküvéses mentalitás több szempontból mutat eszmei és pszichológiai rokonságot. A radikális jobboldal politikai szempontból úgy definiálható, mint radikális kísérlet a modernizáció irányába mutató társadalmi változások megakadályozására és visszafordítására, aminek eszközei a homogén nemzetállam megteremtése és a hagyományos társadalmi mintákhoz való visszatérés.12 Az antiszemitizmus is a társadalmi változásokkal szembeni pszichológiai és politikai ellenállásként értelmezhető: a zsidóellenesség „az antimodernitás kulturális politikai kódjaként funkcionál.”13 Az antiszemitizmus funkciója ráadásul sokszor szintén a nemzetállam védelme: a zsidókkal szembeni egyik legfőbb vád, hogy „idegenségükkel”, másságukkal fenyegetést jelentenek a kulturálisan és identitásában egységes nemzetállamra (a nemzetállam-építés és az antiszemitizmus összefüggéséről lásd Karády Viktor írását a Kritika 2011. márciusi számában). Az összeesküvés-elméletek jelentős része ideológiai szempontból szintén konzervatív vagy „tradicionalista”, amennyiben a modernitás értékeivel és trendjeivel (például a globalizációval) szemben fogalmazódik meg. Ennek legszélsőségesebb példáját egyes, az arab világban elterjedt összeesküvés-elméletek adják, melyek szerint például a Heavy Metal és a rágógumi is Izrael összeesküvésének „terméke”, az előbbivel Izrael cionista propagandát, az utóbbival pedig promiszkuid életmódot terjeszt az arab országok fiatalságának körében. Az összeesküvés-elmélet ráadásul sokszor éppen a saját csoportot védelmezi a „belső veszélyektől”, így a „csoporton belüli idegenek”, az értékrendszerében, kötődéseiben vagy más jellemzőiben a többségtől különböző csoporttagokat marginalizálhatja vagy rekesztheti ki.

A radikális jobboldali ideológiák, az antiszemitizmus és az összeesküvéses világnézet mögött tehát hasonló pszichológiai-ideológiai motívumok rejlenek: a változással szembeni ellenállás, illetve az egységes, homogén saját közösség megteremtése. Magyarországon jelenleg minden előfeltétel adott, hogy ez a három tényező összekapcsolódjon. Egyrészt, 2010-ben a parlamentbe került egész Európa egyik legerősebb radikális jobboldali pártja, a Jobbik. Ez ráadásul nem csak apró „baleset”: a radikális jobboldal rendszerellenes, tekintélyelvű, etnocentrista ideológiájára a Political Capital Derex-indexének vonatkozó adatai szerint erős társadalmi igény mutatkozik.14 Másrészről, az utóbbi pár évben, részben a válsággal összefüggésben a közvélemény-kutatások15 az antiszemitizmus, és főként a politikai antiszemitizmus erősödéséről számoltak be. Harmadrészt, a magyar közvélemény a fent idézett kutatások szerint rendkívül fogékony az összeesküvés-elméletekre. Ez pedig szintén nem átmeneti tünet: mivel a magyar közvélemény mind a politikai intézményekkel, mind a sajtóval, mind a pénzügyi szervezetekkel szemben bizalmatlan, könnyen szárba szökkennek és újratermelődnek azok az elméletek, melyek arról szólnak, hogy a politikusok és a gazdasági szereplők összeesküdnek a „nép” ellen, és a sajtó pedig, amely a hatalmasok kezében van, nem tárja fel ezen összefüggéseket.

A Jobbik és a Magyar Gárda világnézetében az antiszemita összeesküvés-elméletek mindig fontos szerepet töltöttek be. A párt a cigányellenes retorikával és a „cigánybűnözés” szlogennel robbant be a politikába,16 és fontos elmondani: a romaellenes tendenciák kiaknázása és felerősítése messze a Jobbik politikájának legjelentősebb és társadalmi szempontból legveszélyesebb aspektusa. Fontos ugyanakkor, hogy az antiszemita összeesküvés-elméletek átfogó világmagyarázati keretként, a társadalmi problémák végső okaként, további magyarázatot nem igénylő politikai axiómaként mindig is jelen voltak általában a hazai szélsőjobboldal, és konkrétan a Jobbik ideológiájában és retorikájában. A Jobbik politikájában a romaprobléma végső oka is a zsidóság, ahogy azt Bíber József, a párt korábbi alelnöke célratörően megfogalmazta 2008-ban: „Mi is tehát a cigánybűnözés? Ne áltassuk magunkat: biológiai fegyver a cionizmus kezében.” A cigányság ebben a képletben nem több, mint a Magyarország zsidók általi leigázására irányuló összeesküvés öntudatlan eszköze. Erre utalt 2009-ben Szegedi Csanád, a párt jelenlegi alelnöke is az előbbivel egybecsengő mondatában: „A mi pénzünkön állami felügyelettel cigánytenyészet zajlik.”

A Jobbik választási kampányainak középpontjába mindig a nagyobb tömegmozgósító erővel rendelkező cigánybűnözést helyezte. Az utóbbi hónapokban, mintegy fél évvel az országgyűlési választások után azonban ismét felerősödni látszanak a párt politikájában az antiszemita retorikai elemek, politikai akciók és ideológiai deklarációk. Amikor 2010 novemberében a parlament szavazott az izraeli társulási szerződésről, a Jobbik politikusai Magyarország felvásárlásáról, „Simon Peresz álmának beteljesüléséről” beszéltek. Alig több mint egy héttel később Károlyi Mihály szobránál tartott tüntetést a Jobbik, ahol a szobor fejére kipát tettek, a nyakába pedig „én felelek Trianonért” táblát raktak, ezzel felelevenítve a klasszikus antiszemita toposzt, a „hátbaszúrás-elméletet”. A közelmúltban egy pártrendezvényen a Jobbik elnöke a Fidesz és az MSZP közös „közel-keleti fordulatáról” beszélt, többször utalva arra, hogy mind a két párt Izrael érdekeit képviseli – a nemzeti érdekek helyett. A parlamentben a párt elnöke az elmúlt napokban „holokausztiparról” beszélt, és többször felszólította a kormányt, hogy ne árusítsa ki az országot Izraelnek.

A Jobbik az újramelegített antiszemitizmussal (mint ahogy a látványos utcai akciókkal és a felerősített cigányellenességgel is) elsősorban saját politikai válságát kezeli. A politikai környezet a Jobbik számára látványosan romlott a választások óta: a közvélemény elégedetlensége csökkent, a kormány több, korábban a Jobbikhoz kötődő szimbolikus javaslat megszavazásával (pl. Trianonemléknap) szívta el sikeresen a levegőt a radikális párt elől. A Jobbik nem tudott kellő erőt demonstrálni a kormánnyal szemben, és a parlamentbe való betagozódás egyfajta identitásválságot eredményezett a korábban harsányan rendszerellenes párt számára. Mindezek mellett elvesztette korábbi „kedves” ellenségeit: Gyurcsány Ferenc háttérbe szorult, az SZDSZ eltűnt a parlamentből. 2010 áprilisa óta mindennek köszönhetően a Jobbik támogatottsága inkább csökkent, illetve a korábbinál alacsonyabb szinten stabilizálódott. Az önkormányzati választás a párt számára egyértelműen kudarcot okozott.

A politikai tér- és népszerűségvesztés látványos konfliktusokhoz vezetett a párton belül, illetve a párt és a Magyar Gárda között; a pártvezetést többen amiatt bírálták, mert „elpuhult”, elvesztette radikalizmusát, a Jobbik pedig egyszerűen belesimult a korábban sokat bírált pártrendszerbe. A régi-új ellenség, a zsidók kijelölésével, és az antiszemitizmusra építő mozgósítási kísérletekkel most a Jobbik egyszerre próbálja orvosolni csökkenő támogatottságát, orvosolni a párt belső konfliktusait, illetve provokálni a nyilvánosságot, újraélesztendő a párt politikája iránt az utóbbi időben alábbhagyott érdeklődést. A Jobbik kísérletének sikere egyelőre kérdéses. A MIÉP korábbi példája legalábbis arra utal, hogy önmagában az antiszemitizmusra építve nem lehet tartósan sikeres és erős pártot működtetni. Kérdés azonban, hogy a hazánkban az utóbbi években (részben, de nem csak a válságnak köszönhetően) felerősödött antiszemita közbeszéd és közhangulat nem növelte-e a politikai zsidóellenesség potenciális politikai táborát. Pártpolitikai szempontból, „különleges ismertetőjelként” a Jobbiknak kifejezetten jó szolgálatot tehet ráadásul az antiszemitizmus. Ez ugyanis az az út, amelyen a Fidesz nem tudja és nem is akarja követni a Jobbikot – így a szélsőjobboldali pártnak nem kell attól félnie, hogy ismét beelőzik. Beszédes volt ebből a szempontból, hogy miután Orbán Viktor a Jediót Ahronót című izraeli lapnak adott interjújában a közelmúltban kifejtette: nincs zsidó világ-összeesküvés Magyarország felvásárlására, Vona Gábor rögtön azzal kontrázott: az izraeli befektetőknél mindenki jobb, mert nem csupán befektet, hanem az országot is szeretné. Mivel a pártpolitikai verseny a Jobbikot mind vulgárisabb antiszemitizmusba kergetheti, a zsidóellenesség válhat a jövőben a legfontosabb tényezővé, mely a Fideszt a Jobbiktól elválasztja.
———————-

A Political Capital Institute által szervezett és a Közép-európai Egyetemen (CEU) tartott, „Összeesküvés-elméletek és antiszemitizmus” című konferencián elhangzott előadás szerkesztett és aktualizált változata. (2011)

JEGYZET

1 Groh, D. (1987): The Temptation of Conspiracy Theory. In Graumann, C. F.; Moscovici, S. (Eds.) Changing Conceptions of Conspiracy, New York: Springer-Verlag: 1–14.

2 Saad, L. (2003): Americans: Kennedy Assassination a Conspiracy. Gallup News Service, November 21, 2003. http://www.gallup.com/poll/9751/ americans-kennedy-assassination-conspiracy.-aspx

3 Scripps News (2007): Selected results from a Scripps poll about conspiracies. 2001. november 23. http://www.scrippsnews.com/ node/28534

4 BBC (2006): Public doubts over Diana accident. 2006. december 8. http://news.bbc.co.uk/2/hi/programmes/conspiracy_files/6217136.stm

5 Gentzkow, M. A.; Shapiro, J. M. (2004): Media, education, and anti- Americanism in the Muslim world. Journal of Economic Perspectives, 18, 117–133.

6 A Magyar Progresszív Intézet kutatása a Politikai Térkép, melyhez az adatfelvételt és a módszertan kidolgozását a Publicus Intézet végezte. A tétel az Adorno-féle F-skála klaszszikus tétele.

7 Krekó P. (2010/a): Az összeesküvés-elméletekben való hit pszichológiája. In: Forgó Melinda–Ilyash György (szerk.)Conexus. Thesaurus Scientiarum.I köt.: Környezet. ELTE.Budapest, 2010. 71–91. old. (ISBN 978- 963-284-187-8) Krekó P. (in Press): Összeesküvés-elméletek és bizalom. Századvég, In Press.

8 Douglas, K. M., & Sutton, R. M. (2008): The hidden impact of conspiracy theories: Perceived and actual impact of theories surrounding the death of Princess Diana. Journal of Social Psychology, 148, 210–221.

9 Kofta, M.–Sedek, G. (2005): Conspiracy Stereotypes of Jews During Systemic Transformation in Poland. International Journal of Sociology, vol. 35, no. 1, Spring 2005, pp. 40–64.

10 Zukier, H. (1987): The Conspirational Imperative. In In Graumann, C. F.; Moscovici, S. (Eds.) Changing Conceptions of Conspiracy, New York: Springer-Verlag: 87–103.

11 Kovács A. (2005): A kéznél lévő idegen: antiszemita előítéletek a mai Magyarországon. Budapest: PolgArt.

12 Minkenberg. M.:The Radical Right in Europe: Challenges for Comparative Research. Strategies for Combating Right-Wing Extremism in Europe. 2009, Bertelsmann Stiftung.

13 Kovács A. (2005): A kéznél lévő idegen: antiszemita előítéletek a mai Magyarországon. Budapest: PolgArt.

14 Errefelé igény van a szélsőjobbra. HVG. 2010. február 22. http://hvg.hu/itthon/ 20100210_derex_political_capital_szelsojobboldal.

15 ld. pl. Kovács András és az Anti-Deflamation League kutatásait.

16 Lásd erről részletesebben: Juhász, A. (2010). A „cigánybűnözés” szó politikai karrierje. Anblokk, 2010./4.[/justify]

A DK egyházügyi kezdeményezései

float:left;margin-right: 5px[justify]A Demokratikus Koalíció alig féléves párt, programja kidolgozása azonban már gőzerővel folyik. A „Vissza Európába!” című alapvetés az a dokumentum, ami a párt megalkotandó programjának kereteit vázolja fel, egyben a programról szóló vita alapja. Azt is tudni kell, hogy egy párt programját nagyon kevés ember olvassa el teljes terjedelmében, tehát kellenek olyan programpontok, melyek jelentősebbek, felhívják a figyelmet és nem utolsó sorban képesek arra, hogy markánsan megkülönböztessék az adott pártot a többitől.[/justify][justify]Jelenleg úgy tűnik, hogy a DK egyik ilyen programpontja az egyházügy lesz. Kényes téma, nagy odafigyelést, világos beszédet igényel. A DK Alapító Nyilatkozatában is szerepel a téma:

„Az európai hagyományok szellemében elismerjük és védjük az egyének és közösségek polgári és politikai, valamint gazdasági, szociális és kulturális jogait. Hirdetjük, hogy a politikai szabadság elsősorban a szabad identitásválasztásban, a szabad gyülekezés, egyesülés, szólás és véleménynyilvánítás jogában, a szabad vallásgyakorlásban, a szabad választáson és versengő többpártrendszeren alapuló parlamentarizmusban nyilvánul meg. A gazdasági életben a szabadság teremti meg a garanciákkal védett tulajdont, a szabadság szüli a versenyt és a piacot.”

Az Istenhit, a vallásos meggyőződés, a vallás gyakorlásának szabadsága fontos alkotmányos érték. Olyan érték, amely alkotmányos védelemre szorul. A „Vissza Európába!” címú alapvetés a következőket fogalmazza meg e témával kapcsolatban:

„Magyarország lakói évszázadok óta sokféle hitnek adóznak, sokféle életvitelt alakítanak ki a maguk számára. Polgárait csak semleges állam tudja egyenlőkként kezelni.
Az állam nem viszonyulhat egyenlően minden polgárához, ha kitüntetett viszonya van valamely kiválasztott világnézethez. Magyarországon is végbement az Európa-szerte jellemző szekularizáció: az ország az elsők között, az 1568. évi tordai országgyűléssel valósította meg a vallási toleranciát, és lépésről lépésre haladt a lakói által követett egyházak egyenlő kezelése felé. E hagyománynak felel meg állam és egyház alkotmányba foglalt elválasztása. Ennek pénzügyi megalapozásában az 1997-ben az MSZP–SZDSZ koalíció által kialakított egyház-finanszírozási modell volt az első lépés, amelynek átmeneti megoldásaitól nem előre, hanem visszafelé léptek a Fidesz kormányai. Helyre kell állítani állam és egyház elválasztását, az állam világnézeti semlegességét, véget kell vetni a kisegyházak diszkriminációjának. Tovább kell haladni az egyházak pénzügyi függetlenségének megalapozásában, erősítve a finanszírozásban az állampolgári akaratnyilvánítás szerepét. Kezdeményezni kell annak megszüntetését, ahogy 1998-tól a Fidesz-kormányok a vatikáni megállapodásban foglaltakhoz képest kiterjesztették a nagy egyházak állami kedvezményeit. Nem kerülhető meg a megállapodás felülvizsgálata, szükség esetén akár felmondása. Az egyházi fenntartók által működtetett iskolák teljes állami finanszírozása nem terjeszthető ki 2014-től újabb egyházi alapítású, illetve egyházi kezelésbe adott önkormányzati iskolákra, és fokozatosan vissza kell térni a különböző fenntartók által működtetett iskolák egyenlő finanszírozásához. Érvényesíteni kell azt az Alkotmánybíróság által megerősített elvet, hogy egy település egyetlen iskolájának világnézetileg semlegesnek kell maradnia. Ahol ettől eltértek, ott helyre kell állítani az alkotmányos állapotot.”

A vallásszabadság, az állam és az egyház elválasztása, az egyházak privilégiumai tehát már eddig is fontos témái voltak a DK-nak, azonban az elmúlt néhány hétben (alapvetően Gyurcsány Ferenc március 15-i beszéde után) nagyobb jelentőséget kaptak. Nyilvánvaló, hogy egy pártelnök amit mond, azt nem véletlenül mondja. Főleg nem egy nemzeti ünnep alkalmából. Ma, Magyarországon emberek és családok milliói tesznek iszonyú erőfeszítéseket annak érdekében, hogy korábban elért életszínvonalukat továbbra is fenntartsák. Az átalakítások sokaságát a kormány a közjó szolgálatával indokolja, illetve azzal, hogy a korábbi időszakokban megszerzett privilégiumokat el kell törölni. Azt mondja a kormány, hogy egy ilyen nehéz időszakban nem tarthatóak fenn azok az előjogok, amelyeket egyes társadalmi csoportok, szakmák élveznek.


A március 15-i ünnepségen

A nagy történelmi egyházak azonban továbbra is jelentős előjogokat élveznek. Az egyházak, senki más által el nem érhető privilégiumokban részesülnek, olyanokban, amelyeket az állam garantál, a törvény erejével biztosít számukra.

A Demokratikus Koalíció elérkezettnek látja az időt, hogy végre nyíltan beszéljünk ezekről a kiváltságokról. Ez azonban csak egy olyan terület az egyházak életében, amiről értelmes társadalmi vitát kell folytatni és nyilvánosságot kell neki biztosítani. Van, amelyik magyar specialitás, de van, amelyikről elmondható, hogy világméretű probléma.

A DK három indítványa egyházügyben:

[list=type]Azt kérjük a magyar történelmi egyházaktól, hogy vizsgálják meg, hogy az elmúlt évtizedekben történt-e bármilyen fizikai atrocitás, szexuális visszaélés falaikon belül. Készítsenek jelentést arról, hogyha volt ilyen, akkor mit tett annak kivizsgálása, a felelősök felkutatása és felelősségre vonása érdekében. Ezt a jelentést pedig mutassák be nyilvánosan Magyarország polgárainak.

*Mindannyian tudjuk, hogy nagyon sokrétű volt az együttműködés a pártállami intézmények vezetői és az egyházi vezetők között a rendszerváltás előtti időszakban. Eddig Magyarország egyházai elutasították, hogy számot adjanak arról, milyen módon működtek együtt az állam titkosszolgálataival. Papjaik milyen módon szolgálták a korábbi titkosszolgálatokat.
Azt kérjük tehát a magyarországi egyházaktól, hogy önszántukból, saját felelősségüket felismerve, adjanak számot arról, milyen módon, kik és milyen témákban működtek együtt Kádár titkosszolgálataival.

*Az elmúlt hónapokban szinte csak olyan témákat tárgyalt a Parlament, amelyek különböző szektorokra, szakmákra, családokra ugyanúgy sújtó terhet rótt. Magyarországon ma az elmúlt két évtizedben tapasztalt legmagasabb adóterhelés van. Ehhez képest a magyarországi egyházak csorbítatlanul őrzik adózási kiváltságaikat. Némán, szótlanul figyeli a teljes törvényhozás, hogy miközben szinte már nincsen egyetlenegy olyan intézmény, csoport, ember se, aki ne fizetne több adót, mint tavaly, addig a magyarországi egyházak őrzik előjogaikat.
A kiváltságok sorába tartozik pl., hogy az egyházak személyi adómentességet élveznek a helyi adók megfizetése alól, sokkal szélesebb körben, mint bármilyen más civil szervezet. Az egyházak hasonló személyi adómentességet élveznek a gépjárműadó megfizetése alól, szintén sokkal szélesebb körben, mint bárki más ma Magyarországon. Ugyanígy adómentességet élveznek az egyházak a cégautók esetében is. Továbbá az egyházi intézmények, mindenki mástól eltérően, nem kötelesek illetéket fizetni. [/list]

A Demokratikus Koalíció az alázat erejét megmutatni képes, nyitott és privilégiumokra igényt nem tartó egyházakat szeretne látni Magyarországon. Csak az ilyen egyházak tarthatnak igényt a hívők és nem hívők közös tiszteletére és elismerésére. [/justify]
DJ

Váncsa István – Legalább annyira demokratikus

[justify]float:left;margin-right: 5pxNagyszombat délelőttjén a Blaha Lujza tértől a Rókus-templomig állt a sor, néhol a járda teljes szélességét elfoglalva. A téren sátor, rajta felirat: Ételosztás. A várakozókat nem engedik közel hozzá, a sor a tér sarkánál kezdődik, a vége pedig egyre távolabbra kerül. Még csak fél tizenegy van, az elöl állók nyilván reggel óta várnak, vagy ki tudja, talán hajnal óta. Nem állítanám, hogy angyali türelemmel, de várnak.

Virágzunk, mondja Orbán doktor a Washington Postban, vagyis ez itten egy virágzó ország. Annak ilyennek kell lennie. Igaz, a riporter kérdése nem a magyarországi mélyszegénységre vonatkozott, hanem arra, hogy vajon a válságadók nem riasztják-e el a külföldi befektetőket, a korrekt válasz pedig az lett volna, hogy a külföldi befektetőket nem önmagukban a válságadók riasztották el, hanem mindaz, ami Magyarországon két esztendeje folyik, a Nemzeti Együttműködés Rendszere a maga teljes mivoltában. [/justify]
[justify]Viszont a riporter nyilván nem azért tette föl a kérdést, hogy a föntebb leírt választ megismerje, hiszen azt eleve tudta, ahogy tudják a Washington Post azon olvasói is, akiket ez a problémakör valamiért foglalkoztat. A riporter azt is tudta továbbá, hogy a magyarság szellemi-politikai vezetője a hozzá intézett kérdésekre leginkább kóanokban válaszol. Egyszer egy szerzetes megkérdezte Dzsó Dzsú zen mestert, van-e a kutyának Buddha-természete, Dzsó Dzsú pedig azt válaszolta, mú. Ha Orbán doktort kérdezik a válságadók és a befektetői hajlandóság csökkenése felől, ő is azt feleli, mú, bár mondhatja azt is, hogy nekünk az európai civilizációról és kultúráról más értelmezésünk van, vagy mondhat akármi mást. Most akként nyilatkozott, hogy virágzunk, ami a fennálló helyzet adekvát leírásának nem igazán tekinthető, de hazugságnak sem. A hazugság: hamis információt tartalmazó kijelentés, amivel valakit meg akarunk téveszteni. Hazugság az, amikor megkóstoljuk a szomszéd borát, majd azt mondjuk, hogy jó. Ha viszont rámutatunk a 73-as trolira, és azt állítjuk, hogy az a mi kecskénk, az nem hazugság, hanem a közéleti lírának egy sajátos, a Nemzeti Együttműködés Rendszere által művelt szürrealista változata. „Két napja nyitottam meg egy Mercedes-gyárat, amely a GDP egy százalékát fogja megtermelni” – mondta az interjúalany mint szerénykedő húsvéti nyuszi, amely különösen nagy piros tojást tojt, közben mindenki tudja, hogy ezt a boltot nem ő szerezte, ahogy a magyar kormány és a Daimler együttműködési megállapodását se ő írta alá négy évvel ezelőtt, hanem az akkori miniszterelnök, valami Gyurcsány nevezetű. A magyarság szellemi-politikai vezetője tehát másnak a tojásával ékeskedik, ami az istentelen kozmosznak ebben a kicsiny zugában, ahol mi élünk, eléggé megszokott.

„A parlament létrehozott egy bizottságot”, fejtette ki ama vérlázító megjegyzésre reagálva, mely szerint a parlamenti többség az új alkotmányt erőből verte volna át. „A bizottság felkérte a parlamenti pártokat – még az ellenzéket is –, hogy vegyenek részt a folyamatban”. A Fidesz tehát a parlamenti demokráciának egy túlhajtott, szélsőségesen altruista formáját követi, amennyiben az alkotmány-előkészítő bizottságba még az ellenzéket is belevette (noha, mint Kövér doktortól tudjuk, önmagában méltatlan, hogy az ellenzéki képviselők egyáltalán ott lehetnek a parlamentben), így aztán a magyarság szellemi-politikai vezetője joggal nyom barackot a riporter buksijára: „Próbálja elképzelni, hogy Magyarország legalább annyira demokratikus ország, mint az Egyesült Államok”. A riportert amúgy Lally Weymouthnak hívják, hatvankilenc éves, a világ egyik legbefolyásosabb napilapjának egyik legbefolyásosabb szerkesztője, az amerikai sajtó nagyasszonya, Orbán evvel együtt abban a fensőbbséges-lekezelő modorban tárgyal vele, ami a különféle jöttment médialibáknak szerinte kijár. Más kérdés, hogy Lally Weymouth ehhez szokva van, hiszen olyan urakkal készített interjút, mint például Ahmadinezsád, Asszad, Chávez, Kadhafi, Lukasenko, Milosevics vagy Szaddám, neki már sok újat nem lehet mondani.

Orbánnal nyilván azért beszélgetett, mert tudja, hogy okos ember. Ezt állítja róla Michnik, Scheppele és TGM is, az ilyesminek híre megy. Továbbá ha ebből a háromból csak az egyik – mindegy, melyik – nyilatkozott volna ekként, azt is komolyan kéne venni, de hát nemcsak az egyik mondja, hanem mind a három. Ez azért figyelemre méltó, mert az emberek a politikusokról Ahmadinezsád, George W. Bush vagy Sarah Palin szellemi nívóját hajlamosak feltételezni, nyilván némi okkal. Pedig voltak a történelemben agyasabb figurák is, Ariszteidész, Traianus, Aurelianus, Diocletianus, Jefferson, Eisenhower és így tovább, ők általában okos döntéseket hoztak és okosan is beszéltek. Az átlagos politikus ellenben többnyire hülyeségeket mond és hülyeségeket is csinál. Orbán túllép ezeken a kategóriákon, amennyiben a nagymérvű észtehetséggel megáldott politikusok exkluzív klubjához tartozik, ám ezt gondosan leplezi. Okos döntések helyett heterodox ábrándokat sző, és amikor kitűnő szellemi és fizikai állapotnak örvendő nemzetgazdasági minisztere társaságában a lovak közé csap, akkor ott szem nem marad szárazon. Ha pedig megszólal, olyanokat tud mondani, hogy attól Sarah Palin is elhajítja a fakanalát, bár az igazság kedvéért tegyük hozzá, hogy néha azért Orbánt is lekörözik. A melegjogokról kérdeztetvén azt válaszolta, hogy Magyarország keresztény ország, ez történelmi tény. Mármost Spanyolország is meglehetősen keresztény ország, ott mégis házasodhatnak a melegek, nálunk pedig nem, miniszterelnökünk tehát méretes hülyeséget talált mondani. Schwarzenegger viszont frappánsabb volt, ő egyszer kijelentette, hogy a melegházasság az ő fogalmai szerint egy férfi és egy nő között köttetik. Vagyis Orbánnak még van hova fejlődnie, ebben a szakmában erős a mezőny. Ideje lesz rá bőven. Az elmúlt huszonhárom év folyamán ő volt az egyetlen magyar politikus, aki kialakított valamifajta jövőképet és azt meg is tudta valósítani, annak pedig, hogy érdemleges konkurencia készülődne, semmi jele nincs. Ő van és passz. Ugyan a jövőképe, amit sikerrel megvalósított, fölöttébb gusztustalan, ideológiája retrográd, politikai eszköztára bicskanyitogató és nagyrészt diszfunkcionális, de nekünk megteszi.

Orbán megtalálta a magyar utat, amiről Csurka csak ábrándozott.

„A magyar ügy nem véletlenül vált ki rokonszenvet” – mondta húsvétkor az Új Embernek, ami legalább annyira befolyásos újság, mint a Washington Post. Riportere nyilván egyetértően bólogatott.[/justify]
(Élet és Irodalom)

A Költészet Napjára

float:left;margin-right: 5pxErdős Virág: Műkedvelő

éljen április 11

Jöjjön el mind, aki messze jár,
maradjon az is, ki
menne már,
füleljen mind, kinek van
füle,
aki nem süket és nem
hülye,
mind, kinek anyja meg apja van:
máma a költészet napja van!

Lám, kinek anyja, se apja nincs,
minékünk ő is egy
drága kincs!

Nem baj, hogy nincsen mit ennie!
Ilyeneknek is kell
lennie!

Legyen hát boldog a
költő, hisz
érettünk koplal és
költ ő!

Plusz:

miattunk lángol a képe, plusz:
miattunk fagy le a
gépe

jaj,
nem elég neki a mamája,
szivatja szegényt a
hazája

hiába őrzik a szellemét,
furcsálják kissé a
jellemét

igaz, hogy eléggé hepciás,
feminin, akár egy
messiás

toporzékol, olykor
ordít is,
(nem csak ír, nagynéha
fordít is)

szobája megannyi
kősír,
(nem én kiáltok!
ő sír)

szívében Szodoma,
Gomorra,
(jobb is, ha nem számít
honorra)

nem húzza fel magát
kritikán,
ezzel is spórol a
patikán

isten és ember közt
félúton,
lájkolja magát a
fészbukon

ív-díjra
ontja az ódát, de
nem nagyon bírja a
szódát,
sőt

időnként (szomorú tortúra),
le-lehull róla a
kultúra

bár ő még akkor se veszekszik,
beutalót kap és
befekszik

egyébként
nem zavar sok vizet,
hitele nincs, adót nem
fizet

nyikorgó
ölébe száz számra
gyűlik a víz-, meg a
gáz-számla

de amúgy viszonylag
vígan él, családot, ilyesmit
nem remél

bármit is diktál a tiszta
szív,
kitörli majd, s ezt-azt
vissza-
szív

s olykor ha akad egy
darabka
karton, már
hetekig szobrozik
lenn a

parton, na,
nem mintha ez volna ínyére,
fene se gondol a
dinnyére

igaz, már papírja, tolla
sincs…
Minekünk mégis egy
drága
kincs!

Lám: a líra szeretete!
Nem kérdés, hogy
szereted-e
(színleg csak, vagy
szívvel is,
ennyi bolond
rímmel is):

érte döglik a virág és
néki
nő ki holnap

még a hülye jázminok is
neki tapsikolnak.

Erkölcsi kötelesség és felvilágosult önérdek – Bajnai Gordon előadása

[justify]float:left;margin-right: 5pxÉszak-, vagy Dél-Korea? Kelet- vagy Nyugat-Németország? Ha közelebb jövünk időben és térben: Görögország, vagy Írország? A jó- és rossz kormányzás közötti különbség eredménye már néhány évtized távlatában is ég és föld, menny és pokol, vagy visszafogottabban: kudarc és siker. Vajon ha húsz év múlva visszanézünk Magyarországnak erre a néhány évtizedére, akkor egy ilyen hasonló, siker és kudarc ellentétpárjában Magyarország melyik oldalon fog állni? S melyik oldalon lesznek azok, akik velük együtt indultak: Szlovákia, Csehország, Lengyelország, vagy éppen Románia? Mi kell ahhoz, hogy Magyarország néhány évtized alatt az Európai Unió sikeres, gyarapodó és elismert nemzetei közé emelkedjen? Mi kell az erős Magyarországhoz? Milyen társadalompolitikára alapozható az erős Magyarország?[/justify]
[justify]Egy ország akkor erős, ha a polgárai erősek. Mert csak erős polgárok képesek erős államot fenntartani. Márpedig egy polgár akkor erős, ha van megélhetése, ha érti, hogy mi és miért történik vele. Ha képes érzelmileg és értelmileg alkalmazkodni az életében bekövetkező változásokhoz. Ha van lehetősége, hogy képességeit kibontakoztassa és éljen a jogaival. Ebből következik az is, s ennek ma talán különös aktualitása van, hogy szerintünk az államnak nem a polgáraival szemben kell erősnek lenni, hanem a polgárok közös érdekeinek az érvényesítésében. A polgárok közössége pedig akkor stabil, ha tagjait közös identitás, közös célok kötik össze. Ha vannak közösen megfogalmazott értékeik, és ha vannak közösen kinyilvánított érdekeik is. Ha van bizalmuk egymásban, s a közös intézményeikben. Ezen bizalom alapja a társadalompolitikában a szolidaritás, a méltányosság, az átláthatóság és a hatékonyság lehet.

A szolidaritás ez esetben azt jelenti, hogy a közösség gondoskodik azokról, akik ezt saját magukkal kapcsolatban objektív okból, vagy méltányolható szubjektív okból, nem tudják megtenni. A méltányosság alatt pedig azt értjük, hogy együttérző módon figyelembe kell venni mások szempontjait, jogait, igényeit. Az átláthatóság itt azt jelenti, hogy a polgárok pénzét és adóját arra kell költeni, amire azt eredetileg szánták. A hatékonyság pedig arról szól, hogy a szolidaritásra fordított összegeket a lehető legjobb társadalmi eredményekkel kell hasznosítani. Ez a négy elem a közbizalom alapja a társadalompolitikával szemben.

Ma Magyarországon mind a négy tartóoszlop kidőlni látszik. Nem most kezdődött ez a folyamat. Az elmúlt húsz évben szinte mindvégig hiányzott az átláthatóság és hibádzott a hatékonyság. Az elmúlt két évben pedig – részben a válság hatására, de nemcsak amiatt – megkérdőjeleződött a szolidaritás erkölcse és értelme és megroppant a méltányosság. Ez a folyamat beláthatatlan veszélyekkel jár mindannyiunkra.

A szegénység és a munkanélküliség húsz éve megoldatlan, egymást erősítő ördögi köreit a válság felgyorsította. A válság első hulláma az elmúlt évtizedekben megkapaszkodó alsó-középosztályokat ütötte meg. Hiszen ők voltak azok, akik az olcsó hitelek, a fokozatosan javuló munkafeltételek kapcsán felemelkedtek és megkapaszkodtak az alsó-középosztályba, s most pontosan ezek az elemek: az olcsó hitelek, a javuló munkafeltételek tűntek, tűnnek el napjainkban lecsúszással fenyegetve százezreket. De a 2006 óta tartó a megszorítás egymást követő hullámai már rögtön a második hullámban megütötték a magyar társadalom legszegényebb rétegeiben élőket is. Ebben csak részben hibás a válság. Ugyanennyire hibásak a múlt és a jelen – válság által ki nem kényszerített – hibái, tévedései, vagy sokszor a tudatos társadalom átalakító értékválasztások. Ezek mind sok és elkerülhető fölösleges szenvedést okoznak családok százezreinek és ha nem történik fordulat a mai trendekben és törekvésekben, akkor ez a szám a következő időszakban jelentősen növekedhet.

Hiszen vesztésre állnak a kisvállalkozó, aki ma hitelek híján, új hitel híján, vagy a meglévő hitel elvesztése miatt be kell, hogy zárja a vállalkozását. Mit gondol ő? Vajon nem vesztese annak, ami történik az alacsony képzettségű munkavállaló, aki mondjuk a ésszerűtlenül megemelt minimálbér bér költsége miatt veszíti el állását napjainkban? Vagy mit szól az a munkanélküli, aki most az elmaradó, vagy elmenekült beruházások miatt nem jut újra munkához, miközben a munkanélküli segély időtartalma Európa egyik legalacsonyabb szintjére csökkent? Mit szól a lakáshiteles, aki egy hitelét vesztett gazdaságpolitika miatt négy-öt százalékkal magasabb hiteltörlesztést kell, hogy fizessen, egyre rosszabb forintárfolyamon? Mit szól az a diák, aki jönne be a munkapiacra, csak éppen bezárul előtte a mobilitás, a képzés csatornája? Rengeteg potenciális vesztese van a mai társadalmi folyamatoknak és társadalmunk stabilitását ma mindennél jobban veszélyezteti a tömeges lecsúszás. Egy híres történészt idézve nem azok csinálják a forradalmakat, akik szegények, hanem akik csalódtak.

A társadalompolitika és ezen belül a szűken vett szociálpolitika egyszerre két célt kell, hogy egyidejűleg szolgáljon: a stabilitást és a mobilitást. A stabilitást – ami jelenti a szegénység még elviselhető szinten tartását, és az alsó-középosztályok lecsúszásának a megakadályozását – a társadalmi béke záloga. Másrészt ma különösen aktuális hangsúlyozni, hogy a társadalmi mobilitás csatornáinak fenntartása, kinyitása nélkül minden társadalom gyorsan megmerevedik, szellemileg elöregszik, hatékonysága és versenyképessége csökken, amely előbb-utóbb vagy hanyatláshoz, vagy robbanáshoz vezet. Stabilizálni kell tehát a veszélyben lévőket, s megnyitni a feljutás lehetőségét a lent lévők számára. Ez most a közérdek, ez a jó kormányzás egyik kulcsfeladata.

Ezzel szemben ma a politikai cselekvés legfőbb akadálya az a leginkább talán éppen az elmúlt évtizedben a politika által gerjesztett közvélekedés, amely a szegénységgel kapcsolatban két pólusra húzódott ki. Az egyiken azt mondják, hogy a szegények pusztán csak áldozatok. Ez a vélemény ma éppen kisebbségben van, volt idő, amikor többségben volt. Ez a vélemény úgy látja, hogy a szegénységben élők a társadalmi folyamatok ártatlan, s bizonyos értelemben magatehetetlen vesztesei, akik felé az egyetlen felelős viselkedés a segélyezésen keresztül az élet elviselhető szinten tartása, akár jelentős társadalmi jövedelem-átcsoportosítás révén, akár a társadalom növekedési képességének a feláldozása árán is. Hallottuk sokszor ezt a példát emlegetni, mint az egyik markáns véleményt. Benne van a tanulmányban is. A másik póluson a szegényeket érdemtelennek tartják. Ők a hibásak, hiszen nem hajlandók küzdeni a kilábalásért. Ők azok, akiket anyagi, jogi, vagy helyenként ennél is durvább eszközökkel kényszeríteni kell a munkára, bármilyen munkára akár. Nem tudom, hogy fizikailag létezik-e olyan, hogy póluson túli, a póluson túl is létezik-e még valami? Azt hiszem, hogy nem. De ez a fizikai csoda mégis előállt Magyarországon az elmúlt időszakban. Ehhez a régóta kristályosodó pólushoz képest megjelent egy ezen messze túlmutató vélemény az elmúlt időben. Megjelentek azok a politikai hullarablók, akik az érdemtelenség stigmáját messze tovább fokozva a bűnnel azonosítják, és a rasszizmusba csomagolják – fogyaszthatóság végett – a szegénységet. Ezért mielőtt megpróbálnánk a két pólus részigazsága között hidat verni legelőször ezzel a hazug és cinikus nézettel kell mindannyiunknak, a pólus bármelyik oldalán, vagy közötte elhatárolódni. Mert amíg ezt nem szigeteljük el magunktól, addig egymással sem tudunk értelmes párbeszédet folytatni.

Ha visszatérünk a két póluson lévő állításokra: áldozatokra és érdemtelenekre, azt kérem, hogy egy pillanatra gondoljanak bele, hogy hol húzódnak a határok a két kategória között? Érdemtelen-e már az a három éves gyermek, akit a nyomorból nem adnak óvodába? Vagy ugyanő, akit aztán majd mondjuk nyolc évesen kisegítő osztályba – gyermekkorban így mondták – tesznek a hazulról hozott lemaradása miatt? Vagy ugyanő egy kicsivel később már érdemtelennek számít-e, ha eddig nem tartottuk volna annak, amikor úgy lép ki tizenöt évesen az iskolából, hogy nem tanult meg használható módon olvasni. Tudjuk Kertesi Gáborék tanulmányából, hogy a magyar diákság húsz-huszonöt százaléka így hagyja el az iskolát. Ők már érdemtelenek, vagy áldozatok? Áldozat-e ugyanez a fiatalember, aki tizennyolc évesen képzettség nélkül lép ki a közoktatásból, aki húsz évesen a segélyt választja munkakeresés helyett, ha teheti? Áldozat-e, ha huszonöt évesen majd nem adja a gyermekét óvodába? Neki sem volt rá szüksége, ezt látta. Vagy ő már inkább érdemtelen? Hol van a határ, az élet mely pontján válik az áldozatból érdemtelenné valaki? Meddig ad felmentést a determináció, a hazulról hozott örökség? Meddig tart a szülők felelőssége? Hol kezdődik az állam jelenlétének a hiánya, vagy rosszul elvégzett dolga? Honnantól mondhatjuk rá azt, hogy ez bizony már az egyén felelőssége?

Azért mondtam el ezt a hosszú gondolatsort, mert azt szerettem volna, ha megértik, hogy a két részigazság, áldozatok és érdemtelenek részigazsága valójában nem tesz mást, mint a felelősség helyét keresi a kialakult helyzetért. Valójában mind a két részigazság a múltról szól: ki a felelős azért, hogy ez így alakult? De éppen ezért ez a megközelítés nem hoz semmilyen megoldást a jövőre. Nem oldja meg a problémát. Pedig nekünk most itt igazán a jövő az érdekes. Éppen ezért mi azt gondoljuk, erről szólt a tanulmány, erről szólt a mai konferencia és talán ez derülhetett ki ebből a politikai vitából is: a probléma megoldását csakis a két részigazság intelligens összeillesztése jelentheti, az ezen alapuló megoldások. Ezért ki kell mondanunk, akkor is, ha a politikában most szembe fúj a szél, hogy egy jóravaló társadalomnak erkölcsi kötelessége és egyben felvilágosult önérdeke is, hogy szolidaritásban részesítse azokat, akik valamilyen objektív okból vagy méltányolható szubjektív okból, nem képesek magukról gondoskodni. Kutyakötelessége.

De arról is beszélnünk kell, hogy ezért a szolidaritásért cserébe két dolog mindenképpen elvárható a támogatást elfogadóktól. Az első, hogy a segélyben részesülő, a szolidaritás kedvezményezettje éljen a neki felkínált lehetőséggel – ha van ilyen -, és tegyen meg mindent, hogy ő még a saját életében próbáljon meg kitörni a reménytelenségből. Az is elhangzott ma, hogy vannak olyan esetek, amikor ez már lehetetlen. De akkor pedig legalább azt kell elvárni, hogy ha nem sikerül a saját életében kitörni a reménytelenségből, akkor az a legkevesebb, hogy a gyermekeire ne örökítse tovább a nehéz sorsot. Ne engedje, hogy a csapda rájuk is rázáródjon és segítse őket a kitörésben!

Ezeken az elvi alapokon köthető újra az egyezség a társadalom többsége és a szolidaritásban részesülők között. Mondhatom máshogy is: csak így, ezt az alkut újrakötve, megbeszélve és mindenkivel megértetve szerezhető vissza a szolidaritásba ma nettó befizető közép- és felső-középosztályok bizalma. Amely pedig – mint ma az többször elhangzott – politikai előfeltétele annak, hogy Magyarországon, a szolidaritás rendszere működhessen.

Tudomásul kell vennünk, hogy a lecsúszástól okkal rettegő középosztályok ma konkurenciaként, számukra fenyegető veszélyforrásként tekintenek a szolidaritás rendszerére. Nem mindannyian, de jelentős arányban. Ez a jelentős arány pedig ma jelentősen befolyásolja a politikát, sőt erre a politikai keresletre akadnak, akik lelkesen rá is indulnak, rárabolnak. Ezért nem véletlen, ahogy ma is szóba került, hogy a tanulmány készítésekor nagy gondot fektettünk a közvélemény alapos, több szempontból való vizsgálatára. A javaslatainkban kerestük azokat a határokat, amelyek az általunk készített reformokat elfogadhatónak tartják, hiszen csak olyan reformnak van értelme hosszú távú kérdésekben, amely túlél ciklusokat, amely fenn tud maradni. Amelyet nem öl meg a társadalom ellenállása. Ezt olyan sokszor megtapasztaltuk az elmúlt tíz évben.

Ami a javaslatainkat illeti, két dolgot mindenképpen szeretnék világossá tenni és leszögezni. Az egyik, nem hiszünk abban, hogy minden egyes szociális juttatást feltételhez lehet kötni. Jó néhány olyan dolog van, amit nem lehet feltételes juttatásokkal megoldani, mégis a társadalomnak kezelni, támogatni kell. A másik, hogy nem gondoljuk, hogy a szociálpolitika oldaláról felgöngyölíthető a magyar társadalom, a szegénység, a kettészakadás problémája. Azt gondoljuk, hogy csak olyan programnak van értelme, amely egyszerre és tudatosan előkészített módon avatkozik be az oktatás, a foglalkoztatás, a szociálpolitika, az egészségügy, és másik oldalról – erről fog szólni a következő tanulmányunk közelítve a gazdaság témájához -, a munkaerőpiac keresleti oldaláról. Mert ez mintha az elmúlt időszakban elfelejtődött volna. Azt is fontos elmondani és leszögezni, hogy bár sok szó esett róla, ez a program, amit készítettünk, amit javasoltunk nem roma program. Nem lehet az, hiszen ahogy a tanulmány is rögzíti, a mélyszegénységben élők fele-harmada, a pontosabb statisztika alapján a harmincöt-negyven százaléka roma. Elképesztően magas arány ez a romák magyarországi összlétszámához képest, az öt-hat százalékhoz képest. Ugyanekkor ez az adat figyelmeztető jel mindazoknak, akik a szegénységet rasszista ideológia alapján gondolják magyarázni, hogy még a saját hazug rendszerükben sem áll meg az érvelésük, hiszen bő hatvan százaléka a mélyszegénységben élőknek nem roma származású.

A harmadik dolog, amit fontos elmondani a tanulmány kapcsán, hogy mi azt hisszük, hogy a sikeres programokhoz hosszú idő kell. Messze túl a politikai ciklusokon. A tanulmányban javasolt kísérleti programok között van olyan, amelynél a kísérleti, kipróbálási szakasz, hat kistérségben négy évig tart. Utána lehet országos szinten bevezetni, hogy ne veszítsünk rengeteg pénzt, és ne kísérletezzünk egy egész országon. A korai fejlesztés, vagy a beóovodáztatási támogatás javasolt intézkedései pedig olyan életkorban avatkoznak be, amelynek a társadalmi haszna csak sokára jelenik meg. Gondoljanak bele, két-három éves gyerekekről beszélünk, korai fejlesztésnél, koraszülötteknél talán egy éves gyerekekről, akikből ha jó a program – csak húsz év múlva lesz adófizető polgár, mégis most azonnal el kell kezdeni. Éppen azért, mert ilyen messze van, nincs időnk. Ez átvisz a következő megjegyzésemhez, aki a szívével nem látja be, az lássa be az eszével, vagy a zsebével, hogy ha ezekben a kérdésekben nincs fordulat a magyar társadalomban, akkor középtávon Magyarország működése fenntarthatatlan. Ki fog itt adót, nyugdíjjárulékot fizetni? Az egyébként nemrég huszonöt százalékkal csökkentett nyugdíjvárományt ki fogja fenntartani? Kinek a képzett munkájára fogunk itt alapozni magas hozzáadott értékű termelést és ebből fakadó gazdasági-társadalmi gyarapodást? Ha ezt a kérdést nem tudjuk kezelni, ha nem tudjuk bevonni az egyre növekvő gyermeklétszámot, aki képzetlen, szegény sorsú családokból kerül ki öregedő társadalmunkban. Erről beszéltem, amikor a felvilágosult önérdeket emlegettem. Erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy aki a szívével nem látja be, az értse meg hasznossági oldalról a saját felvilágosult önérdeke és haszna oldaláról. Mert ennek a problémának a kezeletlensége a társadalmi szakadék szerencsésebb oldalán állók számára is emészthetetlen nagy költséggel, élhetetlen élettel járhat már néhány évtizeden belül.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezek a programok nem bírják ki a négyévenkénti kézifékes fordulókat. Dél-Korea, Nyugat-Németország, Írország, vagy Finnország – ezek az országok néhány emberöltő alatt, vagy néhány évtized alatt képesek voltak arra, hogy a felzárkózó országok legsikeresebbjei legyenek. De minden országban ott húzódott a társadalmi belátás, hogy az alapvető társadalmi célokban vele közmegegyezés nélkül, a politikai versenynek ezen keretek közé szorítása nélkül nincsen sikeres felzárkózás, nincsen sikeres társadalom, nincsen erős Magyarország. Enélkül nem fog menni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A Haza és Haladás Alapítványt azért hoztuk létre, hogy Magyarországon a jó kormányzás klasszikus eszményét képviselje. Hogy a demokráciához egyébként nélkülözhetetlen párpolitika kockázataitól és mellékhatásaitól függetlenedve, a rövidlátó politikai ciklusok kényszerein túltekintve alkossunk programot a haza érdekében és a haladás irányába. Az első programunkat bemutattuk. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak![/justify]

(Elhangzott a Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány március 29-én tartott konferenciájának záróelőadásaként. Szerkesztett és rövidített változat.)