2012. június hónap bejegyzései

Jövő évi költségvetés: kockázatok és mellékhatások

[justify]Az Állami Számvevőszék (ÁSZ) múlt pénteken hozta nyilvánosságra a 2013-as költségvetési törvényről készített véleményét. Most persze többen legyinthetnek és mondhatják, hogy na, akkor mi van és miért érdekes ez. Sokan gondolják, hogy az ÁSZ is csak egy felesleges állami hivatal, ahol sokan magas fizetésért dolgoznak és nem látni közvetlen hasznát a munkájuknak. Furcsán hathat az is, hogy a szervezet jelenlegi vezetője két éve még fideszes képviselőként került be az Országgyűlésbe, de a számvevőségi második ember is politikus. Ugyanakkor azonban látni kell, hogy a magyar költségvetésről – legalábbis egyelőre – nincs más olyan intézmény, amely a részleteket is vizsgálva alkotna átfogó véleményt, így mindenképpen érdemes az ÁSz megállapításaival foglalkozni.[/justify]
[justify]Miért fontos az Állami Számvevőszék véleménye?

Kormánytól független elemzőként tarthatjuk számon a hazai és külföldi banki, piaci elemzőket, ők azonban elsősorban a makrogazdasági előrejelzésekkel foglalkoznak, és legfeljebb még néhány nagy adóbevétel alakulásával. Fontos mindkettő, ám az elemzéseik a részletekre nem térnek ki, hiszen a vizsgált nagy adók legfeljebb ha a bevételi oldal felét lefedik, a kiadási oldalon pedig a független elemzők jellemzően még kisebb részt vizsgálnak.

Az Európai Bizottság (EB), bár alaposan megnézi a részleteket, a benyújtott költségvetésekkel nem foglalkozik. Az EB elsősorban a konvergencia programok értékelése valamint esetenként a tavaszi-őszi előrejelzései érdekében néz mélyebben a tagállamokra, de a költségvetések elemzése nem volt soha profilja. Ezért sem érthető például, mire is volt ez a nagy sietség a költségvetés benyújtásával és a megszokott őszi időpont helyett miért kellet már a nyár elején elkészíteni? A túlzottdeficit-eljárásról már korábban kiderült, hogy leghamarabb jövő tavasszal érhet véget, a kohéziós források felfüggesztését pedig így is, úgy is megszüntették volna.

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) egyelőre nem elemzi a magyar költségvetést, ilyenre legfeljebb a szokásos másfél évenkénti országjelentések alkalmával kerül sor. Az IMF-fel immár 8 hónapja nem sikerült még a tárgyalások elkezdéséig sem eljutnunk, ami épp azért szomorú fejlemény, mert az IMF pontosan abban tudna segíteni, amiben a legnagyobb hiányt szenvedjük: egy IMF-megállapodás a nemzetközi befektetők számára is validálja a kormányzati elkötelezettséget, ezáltal jelentősen növelve a magyar gazdaságpolitika igencsak megtépázott hitelességét. De úgy néz ki, a tárgyalások még legalább a költségvetés elfogadásáig el fognak húzódni (ha egyáltalán meg akar a kormány állapodni), nehogy olyat javasoljanak, amit nem venne be a kormány(párt) gyomra (több kulcsos szja, ingatlan/vagyonadó stb.).

Végül a jövő évi büdzsé tervezetének mélyebb elemzése kapcsán gondolhat valaki akár a Költségvetési Tanácsra is, bár aki látta a 2009-2011 között élt tanács termékeit, tudja, ez is zsákutca. A 2013-as költségvetési tervről a mostani tanács egy alig 6 oldalas dokumentummal állt elő! Ráadásul érdemi megállapításuk csupán annyi volt, hogy felhívták a figyelmet a makrogazdasági kockázatokra és javasolták a tartalékok növelését. Elnézést az szarkazmusért, de ilyen mély és alapos elemzésekért szerintem fölösleges e szervet fönntartani, pláne, hogy ilyen komoly analízisekkel az Alaptörvény szerint akár kormányt is buktathat. Persze mind a Magyar Nemzeti Bank elnöke, mind az ÁSz elnöke komoly apparátussal rendelkezik, de mindkettőjük fókusza eltérő. A tanács elnöke pedig – akinek feladata épp ezen eltérő fókuszok közös nevezőre hozása lenne – semmilyen erőforrással nem rendelkezik. Nem véletlen, hogy az EB is a tanács megerősítését javasolta, amire a kormányzati kimerült abban, hogy már az adótörvényekről is mondhatnak véleményt. Kicsit az az ember érzése, mintha kihívná a hűtőgépszerelőt, aki megjavítaná az egyébként működőképes mosógépet, majd elmenne. Persze hálásak vagyunk, hogy a mosógép még jobb lett, de a hűtőnk továbbra sem működik. A tanács igazi megerősítését az jelentené, ha olyan apparátussal rendelkezne, amelynek fókusza egyértelműen a költségvetés alapos, makro- és mikroszintű elemzése lenne.

Becslés a kockázatokra

Ilyen körülmények között tehát nem hagyatkozhatunk másra, mint az Állami Számvevőszékre, mint az egyetlen olyan, a kormánytól (legalább névlegesen) független szervezetre, amely részleteiben is elemzi a költségvetést, és bemutatja az általa kockázatosnak vélt pontokat. Közel teljesnek nevezhető az ellenőrzésük, hiszen a bevételi főösszeg 88%-át, a kiadási 82%-át vizsgálták. Az ÁSZ elsősorban a bevételi- és kiadási előirányzatok megalapozottságát vizsgálja és módszertana szerint megalapozott egy bevételi előirányzat, (1) ha teljesíthető, azaz az a megelőző évi tendenciáknak és várható értéknek megfelel a tervezett értéke és, (2) ha alátámasztott, azaz értéke számításokkal, hatástanulmányokkal alátámasztott, továbbá megvan a szabályozási háttere is. Kiadási előirányzatok megalapozottságához az ÁSZ-nak elég, ha alátámasztott, ami nem teljesen érthető, hiszen a kiadások jövőbeli értékéhez is inputot jelent a múltbeli alakulásuk, de a megközelítéssel kapcsolatos fenntartásokkal nem foglalkozunk most többet.

Annál inkább figyelemreméltóak az előirányzatok megalapozottságával kapcsolatos megállapítások, amelyeket röviden összefoglaltunk az alábbi táblázatban. A táblázat azokat az előirányzatokat tartalmazza, amelyeket az Állami Számvevőszék nem talált megalapozottnak. A részben megalapozott előirányzatok esetén 5%-os, a nem megalapozottak esetén 10%-os eltérést feltételeztünk, azaz bevételek esetén ennyivel alacsonyabb, kiadások esetén ennyivel magasabb teljesülést feltételeztünk az előirányzathoz képest. Megközelítésünk konzervatív, hiszen 5% eltérés semmiképpen sem tekinthető jelentősnek, a nem megalapozott előirányzatok esetén pedig még megfelelő jogszabályi háttere sincs a költségvetési számnak. Azaz módszerünk mindenképpen alulbecsli a kockázatot.


Megnyitáshoz klikk a képre!

A fentiek alapján, elfogadva az Állami Számvevőszék módszertanát és a mi konzervatív feltételezéseinket, mintegy 417 milliárd Ft (a GDP 1,4%-a) kockázat látható a 2013-as költségvetésben. Ha feltételezzük még, hogy az ÁSZ által nem vizsgált bevételek és kiadások között is ugyanakkora a kockázat aránya, mint a vizsgált részben, akkor a teljes kockázat 485 milliárd forintra (a GDP 1,6%-ára) növekszik.

Érdemes még megjegyezni, hogy ha a részben megalapozott előirányzatok esetén számolt eltérést 7%-ra, a nem megalapozottak esetén számoltat 15%-ra emeljük (amelyet továbbra sem tekinthetünk a valóságtól elrugaszkodottnak), akkor a teljes kockázat már 709 milliárd forintra (a GDP 2,3%-ára) emelkedik.

Jellemző a kormányzati megközelítésre, hogy közvetlenül a számvevőségi jelentés közzététele után a nemzetgazdasági miniszter azzal vádolta meg az ÁSZ-t, hogy nem végzett körültekintő munkát, olyan adatokat kért a minisztériumtól, amelyek nem állnak rendelkezésre, illetve nem ismerik a költségvetési adatbázisokat. Nem szeretnénk e vitában senki javára dönteni, hiszen e cikk írójának is vannak személyes tapasztalatai az ÁSZ költségvetési ellenőrzési gyakorlatáról. Mindazonáltal az Állami Számvevőszék elég hosszú ideje, 1989-es újraalakulása óta végzi a költségvetések ellenőrzését, azaz a legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy tapasztalatuk van ebben.

Számos további kockázat látható

Egyértelműen látszik az is, hogy még a Nemzetgazdasági Minisztérium apparátusát is váratlanul érte a gyors benyújtás. Ezt bizonyítja például az is, hogy amikor benyújtották a törvényjavaslatot, más formában tették, mint ahogy az elmúlt sok évben szokásos volt, így a hivatkozások nem működtek. Megnézve az általános indoklás egyik mellékletét, a kitekintő mérleget, látható, hogy a sok számot 2014-2016 évekre a 2013-as szám változatlan beírásával oldották meg, vagy csak minimálisan változtatták a terv szerint csökkenő hiánynak megfelelően, azaz számítást ezekre az évekre nagy valószínűséggel nem végeztek. Érdekes az EDP hídat is megnézni ebben a táblázatban, ami lényegében a pénzforgalmi és az eredményszemléletű hiányszámot kapcsolja össze. Ennek mértéke ±10-80 milliárd Ft szokott lenni, de 2015-re több, mint 470 milliárd Ft-ot jelez a tárca, ami legalábbis meglepő.

A kapkodáson túl azonban számos egyéb kockázat is fenyeget. Bár a kormányzat ragaszkodik a 2012-es 0,1%-os GDP növekedéshez (sőt már egyszer 0,7%-ra akarták emelni), az eddig megismert tényszámok inkább 1% körüli zsugorodást valószínűsítenek. Ez viszont azt jelenti, hogy a benyújtott tervezet alól a bázisa csúszhat ki. Ehhez vegyük még hozzá azt is, hogy minden elemző egybehangzó véleménye (és az ÁSZ-é is), hogy a jövő évi kormányzati prognózis is túlzottan optimista (maximum 1% körüli GDP növekedést valószínűsítenek a kormányzati 1,6%-kal szemben). Bár a kommunikáció arra fókuszál, hogy az ilyen kockázatok ellen elégséges védelmet nyújt ki az Országvédelmi Alap, amely előirányzatát 100 milliárd Ft-ra emelték, úgy tűnik, ez kevés lesz. Ráadásul a jövő évi költségvetésben a tartalékok 168 milliárd Ft-tal (a GDP több mint 0,5%-ával) kisebbek, mint idén. És arról még nem is beszéltünk, hogy egyelőre csak a benyújtott változatot ismerjük, amely a parlamenti tárgyalás során lényegesen át szokott alakulni. A kormánypárti frakciók már bejelentették: számos követelésük lesz.

Konklúzió

Összességében tehát az unortodoxia újabb csodálatos vívmányaként eladott korai költségvetés számos kockázattól terhes. A legfontosabbak: az idei bázis megalapozatlansága, a jövő évi alacsonyabb növekedés, a parlamenti átcsoportosítások. Ezekhez jön hozzá a – kormányellenességgel semmiképpen sem vádolható – Állami Számvevőszék vizsgálatából, a fentiekben bemutatott konzervatív becslésünkkel adódó mintegy 485 milliárd Ft-os kockázat. Ezek így együtt nem sok jót ígérnek a jövő évi hiánycél tartásával kapcsolatosan.[/justify]
(hazaeshaladas.blog.hu)

Lakner Zoltán: Középre célozz, csak találd is el!

[justify]float:left;margin-right: 5px"De van-e hát magyar középosztály?" – tette fel a kérdést Móricz Miklós a Nyugat hasábjain, kilencvenkilenc évvel ezelőtt[1]. Móricz Zsigmond tudós öccse szerint a magyar középosztály kicsiny, de "anyag" azért lenne a bővüléséhez. Szükség lett volna szerinte továbbá olyan irányú pártosodásra, amelynek alapját a középosztály adja. Kissé lelombozó, hogy évszázados problémákat változatlan formában és változatlan bizonytalanság mellett lehet újra és újra megfogalmazni. Mégis, talán érdemes újra nekifutni annak a kérdésnek, merre is van Magyarországon a középosztály és mihez lehetne kezdeni vele?[/justify]
[justify]Naponta tapasztalhatjuk, hogy a jelenlegi kormány megkísérli a középosztályból kiindulva megfogalmazni társadalompolitikája lényegét. Igaz, a miniszterelnök idei országértékelő beszédében felújította azt a retorikai panelt is, amely szerint a középosztály és a leszakadó rétegek érdekegyesítését tartja küldetésének[2]. Még annál is több ebben a logika, mint első pillanatra látszik. Szerencsés eltávolodás e felvetés az első Orbán-kormány stratégiai államtitkárának, Bogár Lászlónak azon magvas gondolatától, amely szerint a nemzeti középosztályt felülről a globális komprádor elit, alulról pedig a roncstársadalom fogja közre[3]. Más – nagyon más – kérdés, mi valósul meg a kormányfői beszédfordulatból a gyakorlatban.

Akárhogy is van, első nekifutásra megpróbálom meghatározni, mit tekintek középosztálynak legalább ennek az írásnak az erejéig. Annál biztosan többre lesz szükség, hogy a középosztály olyan, mint a pornográfia, amit nem lehet definiálni, de felismerjük, ha látjuk. Ízlés dolgában nem nyitnék vitát a kormányfővel, bár, ki tudja, talán az ízlésnek is van köze a középosztályhoz.

Mitől közép?

Miként Móricz Miklós írja, "van átmenet a tökéletes szegénységtől a legteljesebb bőség felé, és az átmenetnek néhány fokát a középosztály foglalja el".[4] A középosztály tehát közép abban az értelemben, hogy sem nem szegény, sem nem gazdag, de abban az értelemben is, hogy léte feloldja a társadalmi konfliktusokat azzal, hogy magába olvasztja az osztályharcos elemeket, a politikai középre húzva őket.

A középosztály termel, szolgáltat, fogyaszt, adózik, tanul, felhalmoz, egyszóval aktív, aktivitásra készül vagy korábbi aktivitásból eredő jogokkal bír. Elvárásai vannak, amelyeknek hangot ad, tehát érdekeket artikulál és érvényesít, küzd értük.

Ha az elit mintaadó, akkor a középosztály a mintahordozó életmód, életminőség, életszínvonal tekintetében: viszonyítási pont, egyben a társadalom zöme. A nyugati társadalmak "kétharmados" jelzője arra utal, hogy az emberek ekkora része sorolható a középosztályhoz, amelynek ellenében nem működik a gazdaság és nem nyerhető meg választás.

Bár a középosztály helyenként unalmas és langyos, olykor méltó az iróniára és a gúnyra, valójában vonzó célállomás az alulról érkezőknek. Ráadásul egy középosztály-központú társadalomban a középosztályba kerülés lehetséges is. A felemelkedés nem frusztráló álmodozás csupán, hanem olyan cél, amit el lehet érni, tehát érdemes érte küzdeni.

A középosztály "sötét oldala" a konformizmus, a konvenciók merevségének veszélye, az eltérésekkel kapcsolatos elutasító érzéketlenség, az integrálódás ebből adódó nehézsége, a (középosztály számára) kényelmes megoldások előnyben részesítése, meg a rosszabb helyzetben lévők kiszorítása az elosztási rivalizálás során, különösen válsághelyzetben.

Milyen a hazai közép?

Ha szigorúan jövedelmi kategóriákat vennénk figyelembe, akkor látszólag egyszerű dolgunk lenne. Minden jövedelmi sorrendnek van ugyanis közepe. Tóth István György a Tárki 2009-es adatfelvétele nyomán a mediánjövedelem 80-120 százaléka közötti jövedelemmel rendelkezőket nevezi "középrétegnek", és ide sorol kb. 3,8 millió embert Magyarországon. E fölött található a "felső-közép" a medián 120-200 százaléka közötti jövedelemmel (kb. 2,5 millióan), valamint a hatszázezret meghaladó "jómódú" réteg. Lefelé az "alsó-közép" közel kétmilliós és a szegények majdnem egymilliós táborát találjuk, utóbbiak e besorolás szerint a medián fele alatti jövedelemből élnek[5]. Látszólag meg is volnánk: a vaskos középréteg körül még a felső- és alsó-közép puffereit is ott találjuk. Számbeliségüket tekintve kiteszik a társadalom többségét.

Csakhogy a középréteg kifejezés tényleg nem fejez ki más, mint a középpozíciót. Keveset árul el ennek a pozíciónak a karakteréről. Minap látott napvilágot Ferge Zsuzsa becslése arról, hogy a létminimum alatt élők száma közelít a négymillió felé. Ferge arra is emlékeztet, hogy ez a probléma nem hirtelen zuhant a nyakunkba. Jó ideje hárommilliós tömegről volt szó, és az utóbbi időben bővülésnek indult: 2009-ben például 3,7 millió körül lehetett. Ez pedig azt jelenti, hogy a fenti kategóriák alapján a szegények és az alsó-közép teljes mértékben, de még a középréteg ötöde is a létminimum, vagyis a megélhetési küszöb alatti jövedelemből él.

Ez azért nem klasszikus középosztályi szituáció.

Közelítsünk másként. Kolosi Tamás és Keller Tamás összevont rétegződési sémát alakított ki, amelynek alapja a foglalkozási státus. A középosztályba itt azokat sorolják, akik középvezetők, egyéni vállalkozók, gazdálkodók (de nem tartoznak a legfelső jövedelmi decilisbe), továbbá a beosztott értelmiségiek (a felső öt jövedelmi decilisből), az alsó szintű vezetők, az irodai dolgozók és a jobban kereső szakmunkások. Az 1980-as évek rétegződésvizsgálatának eredményével összevetve az látható, hogy a középosztály aránya kisebb lett, s innen le- és felfelé egyaránt el lehetett mozdulni, lévén az alsó és felső korlátokat kiemelték a társadalmi rendszerből[6]. A nyolcvanas évek "terhes babapiskótája" szétcsúszott, és a lefelé mobilitás nagyobb mértékű volt, mint a felfelé áramlás. A rendszerváltás környékén az átlag csúszott le, tehát a középen léttel együtt járó korábbi stabilitás megszűnt. Felváltotta azt a jövedelmi frusztráció és a Pataki Ferenc által oly pontosan megfogalmazott "biztonságvesztés" élménye[7]. Ha mintahordozói szerepet tulajdonítunk a középosztálynak, akkor e mintává a bizonytalanság állandósága vált.

A társadalmi biztonság elvesztése nem magyar sajátosság. Robert Castel erről hosszú ideje ír, kezdőpontjának a foglalkoztatás instabillá válását tartja[8]. Lehet ezt egyszerűen a világ változásának betudni, ám mégiscsak hús-vér emberek naponta megélt problémájáról van szó. Gosta Esping-Andersen is azt állapítja meg, hogy az európai jóléti államokat egyebek mellett a magas foglalkoztatásra alapozták a második világháborút követően, és most ez az alappillér megingott[9].

Ehhez hozzá kell vennünk, hogy Magyarország koraszülött/torzszülött/államszocialista jóléti államát viszonylag hirtelen és nagy erővel érte a biztonságvesztés csapása. A teljességet célzó, részben persze álfoglalkoztatás szintje néhány év alatt süllyedt az európai sereghajtók közé, ahonnan két évtizede nem vezet út felfelé. Ebben a helyzetben az sem csoda, hogy a társadalom nagy része, benne a középső zömmel – miként Szalai Júlia írja – a piaci részvételre nem tud folyamatos, életformaszerű bevételi forrásként tekintetni, ezért kényszerűen ráhagyatkozik az államtól kapott támogatásokra. Vagyis nem az állandóan vegzált segélyezettek csapolják meg az államot. Szalai állítása éppen az, hogy mindenki ezt csinálja, és arányaiban a szegények veszik ki a legkevesebbet a költségvetésből, mert miként a piaci, úgy az elosztási küzdelemben is alulmaradnak. Szalai Júlia szerint már az előző kormányok alatt is jócskán folyt a források "átpumpálása" a szegényektől a közép- és felső rétegek irányába, aminek oka a középrétegek elszegényedés elleni elkeseredett küzdelme volt[10].

Célba talál-e a középosztály-politika?

Az átlag lecsúszása, a közép biztonságvesztése, a középréteg "belógása" a létminimum alatti jövedelmi kategóriába, a mintahordozó csoportok helyzetének instabillá válása: csupa olyan tényező, amely indokolttá teheti a középosztályra koncentráló politikát. Legitim célkitűzés, hogy a veszélynek kitett közép erősödjön, érezze magát biztonságban, legyen módja aktivitásra, munkára és tudjon adózni. Nem marad más hátra: el kell találni az igényeit, jól kell célozni a középosztálynak szánt politikát, hogy tényleg azok élvezhessék az előnyöket, akiknek szánták.

float:left;margin-right: 5pxBizonyítandó, hogy ez mennyire nem könnyű, talán nem érdektelen visszakanyarodni az első Fidesz-kormány egyik emblematikus intézkedéséhez, a lakáshitel-támogatási rendszer bevezetéséhez. Mikor 2000-ben az a döntés született, hogy nagyobb súlyt kap a kamattámogatás és a jelzáloghitelezés, mint a bérlakás-fejlesztés és a lakáskorszerűsítés, akkor a "polgári" kormány a hitelképes banki ügyfélként számításba jöhető állampolgárok mellett tette le a voksát. Ám a középosztálynak szánt konstrukció első fázisáról kiderült: nem éri el a célját, mert az elképzelt középosztálynak egyszerűen nincs elegendő jövedelme a hitelfelvételhez. A konstrukció a társadalom felső negyede számára volt ideális. Ezt követte a 2001-es "áttörés", amikor a kormány több ponton lazította a hitelfelvétel felvételeit, fokozta a kamattámogatás mértékét és még a törlesztőrészletekre is adókedvezményt adott. Ezzel jelentősen bővült a hitelfelvevők köre, miközben teljességgel háttérbe szorultak azok a nem hitelképes rétegek, amelyeknek kisebb összegű lakáskorszerűsítési támogatásra lett volna szükségük vagy egy átfogó bérlakás-programra. Emellett a szisztéma a költségvetési deficit, meg az eladósodás melegágyává vált: ez vezetett a megszüntetéséhez a Medgyessy-kormány idején[11].

Hasonló volt a helyzet a gyerekek után járó adókedvezménnyel is. Az Orbán-kormány a munkapiacon aktívak gyermekeit támogatta kiemelten, attól a tévképzettől vezérelve, hogy ez önmagában aktivitásra ösztönöz, illetve, hogy ettől a középosztályi családok reprodukciója fokozódik.

Nagyjából arról van szó, hogy azok az élethelyzetek, és azok az élethelyzetek mellé rendelt összegek, amelyeket az első Orbán-kormány a középosztály sajátjának gondolt, valójában a társadalom felső negyedének igényeivel egyeztek. Magyarán: a magyar közép jóval szegényebb, mint azt a Fidesz-vezetők gondolták. Mikor aztán ezzel szembesülve megpróbálták ezt a politikát kiterjeszteni a tényleges középre, akkor ez iszonyatos kiadást jelentett, amely kiadás legnagyobb nyertese továbbra is a felső negyed volt. Ennek fényében a 2002 előtti középosztályos kísérlet sikeréről beszélni barokkos túlzás.

Akár azt is feltételezhetnénk: a Fidesz elnöke tanult ebből a korszakból. Még ellenzékben, de már ismét kormányra készülve – s lám, idei országértékelésében is – a középosztály és a leszakadók koalícióját vizionálta. Tehát a deklarált cél immár nem csupán a középosztály megerősítése, hanem a leszakadók felemelése is. Az optimizmus persze azonnal elfogyott, amint a leszakadók pártján álló politika példáit említette a miniszterelnök országértékelésében. Egyes számú példája ugyanis a közmunkával kereshető, sokat emlegetett 47 ezer forint volt, amelynek alternatívája a 22.800 forintra csökkentett segély. A leszakadók érdekében folytatott kormányzati politika még akkor is üres halmaz, ha figyelembe vesszük a főtanácsadói naposcsibéket és malacokat, meg a belügyminiszteri kecskéket.

Ami a miniszterelnök által kívánt társadalmi koalíció másik elemét, a középosztály támogatását illeti, valamivel bonyolultabb a helyzet. A személyi jövedelemadó felső kulcsának tavalyi eltörlése jórészt a középréteg feje és jövedelme felett zajlott: döntően az elit és a felső-közép számára volt kedvező. Valahol ott vagyunk, mint 2000-ben: a társadalom felső negyedét-harmadát preferáló intézkedésről van szó, miközben több százmilliárd forinttal csökkent az újraelosztásban figyelembe vehető pénzösszeg, és a várt ösztönző hatások sem látszanak a gazdaságban. A legnagyobb nyertesek a magas jövedelmű, egyúttal sok gyereket vállaló családok. Semmiféle kutatás nem támasztja alá, hogy egy ilyen támogatási rendszer hatására több gyerek születne, s ily módon számbeli gyarapodásnak indulna az erősíteni vágyott középosztály. Az viszont mérhető napi valóság, hogy a többi gyerekellátás tudatos elhanyagolása miatt a már megszületett gyerekek szegénysége fokozódik.

float:right;margin-left: 5pxS akkor ott van még az adójóváírás eltörlése is. A miniszterelnök kétéves tevékenysége büszkeségeként említette, hogy immár nem 2,6, hanem 3,75 millió ember fizet személyi jövedelemadót[12]. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy már létre is jött az egymillió új munkahely, sajnos le kell hűteni lelkesedését: ennyivel több embert köteleztek adófizetésre. Ebben természetesen van logika, a minimálbér adómentességéről korábban is folytak viták. Arról viszont 2010-ig nem volt szó, hogy a büdzsé így szerzett friss bevételét rögvest odaajándékozzák a legmagasabb jövedelműeknek, valamint arról sem, hogy az adóátrendezés még az átlagos keresetűeket is hátrányosan érinti, és alattuk lefelé mindenkit. Különösen, ha nem tudnak gyerekkedvezményt érvényesíteni. Mikor ezzel szembesült a kormány – ki tudja, miért nem szembesült vele korábban -, akkor kétségbeesett bérkommandózásba, majd bérkompenzációba kezdett, illetve feltalálta az unortodox minimálbér-emelést: a nettó összeg nem változik, de a munkaadói teher jelentősen nő.

Összességében tehát az adóváltoztatások az átlagkeresettel rendelkezőknek is hátrányosak, az adókedvezmény felfelé hord. Ehhez jönnek még a megemelt fogyasztási adók, valamint az infláció minden fogyasztó számára hátrányos hatásai. Itt se lelhetők tehát fel a középosztályt támogató politika elemei. Szót kell ejteni a magán-nyugdíjpénztárak beszántásáról is: az itt felhalmozott vagyon elkobzása éppen a középosztály-politikával megcélozni kívánt aktív, kereső, államháztartásba pénzt befizető réteget érintette hátrányosan. E hátrány nagysága egyelőre nem határozható meg pontosan, mert a régi nyugdíjrendszert nincs mivel összehasonlítani. A nyugdíjvédelem nagy győzelmei óta eltelt másfél év során ugyanis nem derült ki, mit tesz majd a kormányzat a nyugdíjrendszerrel, kósza tervezetek pörögnek csupán a médiában.

Mivel a kormány nem a jelen rabja, megpróbálja a jövőt is formálni. Olyan egyetemi tandíjat vet ki, amire az ezerszer elátkozott szocialista-liberális kabinetek még csak nem is gondoltak. Ezzel sújtja a frissen megadóztatott, vagyontalan rétegeket (is), és ezzel lezárja az értelmiségi pályákat számos nem értelmiségi, vagy legfeljebb közepes keresetű értelmiségi család gyermeke elől. Az egyetemi karriereket a kormány önkényes keretszámok meghatározásával is befolyásolja, közben viszont beindítja saját közszolgálati egyetemét. A kabinet azt várja, hogy aki nem jut be az egyetemre, az a "termelő gazdaságban" áll majd helyt, aki pedig egyetemet végzett, az pénzvisszafizetés terhe mellett nem rohan el külföldre. Szintén zajlik a közoktatás átszervezése, amelynek lényegi eleme a centralizálás, meg az új nemzeti alaptanterv, amelyen néhány markáns ideológiai módosítást vezettek át.

Mindebből kirajzolódik a szándék, hogy a közoktatás a nemzeti együttműködési rendszer rugalmas befogadójává tegye a fiatalokat. Akik, ha értelmiségi pályát választanak, lássák maguk előtt a NER közszolgálatában rejlő fényes jövőt, persze, csak akkor, ha lesz életpálya, meg lépcsőzetes béremelés az oktatásban, az egészségügyben és más pályákon. Közben a politikailag gyanúsnak és/vagy gazdaságilag nem kifizetődőnek ítélt ("nem termelő") szakmák tudatos leépítése folyik. A kormányzati gondolkodást áthatja a központi irányítás vágya. Ez éppenséggel a felelős állampolgár eszményének mond ellent, és egy olyan víziót vetít elénk, ahol a középosztály tagjai irányított pályán az államhoz – és az államot működtető kormánypárthoz – lojálisak, amiért elvileg stabil munkaerő-piaci pozíció a jutalmuk.

Sajnos azonban az egész reform sajátja a rettenetes butaság, hiszen nem számol azzal, hogy nyitottak a határok, hogy perspektíva nélkül nincs vonzerő és nem váltható ki a lojalitás, hogy az iskolai indoktrináció hatását számtalanszor keresztbe metszi az ezernyi egyéb információforrás, és még sorolhatnánk. Mindezzel középosztályt építeni aligha lehet, igaz, az oktatáson keresztül vezető – amúgy is felújításra szoruló – mobilitási pályákat le lehet rombolni.

Mindent egybevetve ezt a középosztályi politikát nehéz komolyan venni. A történelmi hívószavak nem passzolnak a jelenhez, a még csak nem is mindig vonzó víziók nem illeszkednek a mai magyar társadalomhoz. A konkrét lépések hatását nem mérik fel, nem számolják végig. Elhiszik, hogy narancs ez a citrom, csak azért, mert a kétharmad törvénybe iktatta.

A szomorú valóság, hogy a középosztályra hivatkozás valójában azt hivatott elfedni, miért érik hátrányok a szegényeket. Erre volna az a kormányzati magyarázat, hogy minden a középosztály érdekében történik. A középosztály kifejezés gyakori használatának másik célja, hogy feltételes reflexeket hívjon elő. Hiszen – mint láttuk – valóban volna igény a középosztály-centrikus politikára, s ha már a kormány nem képes ilyet előállítani, legalább gyakran beszél róla, így lassabban fogy el a bizalom. Ám ettől a politikától nem válik izmosabbá, védettebbé a társadalom közepe, és nem is válik népesebbé a középréteg.

Középosztályosító politika

Olyan országban élünk, ahol a közép egy része a létminimum alá lóg, ahol a stabilitás, a kiszámíthatóság, a gyarapodás esélye nem a társadalom kétharmadára jellemző, csak az egyharmadára vagy alig valamivel többre. Be lehet rendezni, persze, úgy egy társadalmat, hogy az erősebb érdekérvényesítő képességgel rendelkező csoportokhoz áramoltatjuk (vagy hagyjuk áramolni) a forrásokat. Egy ilyen politika védelmében elő lehet szedni a piaci és/vagy a "morális" érveket, tehát az "aki többet dolgozik, többet keres" szövegeket, meg a szegények érdemtelenségéről szóló hipokrita zsolozsmázást. Csakhogy a szegénység nem csupán a szegények baja: ilyen politikával, még ha jól célzott volna is, emberi erőforrások, potenciális tehetségek, fejleszthető tudás, életévek mennek veszendőbe.

A másik lehetőség, hogy olyan közpolitikákat valósít meg egy ország, amelyek túlmutatnak a középosztályon. A középosztály és a leszakadók társadalmi koalícióját kellene megvalósítani. Igen, a miniszterelnök ígéretét, csak vele ellentétben komolyan kellene venni. Itt elsősorban az integrációra, a különbségek kezelésére készségszinten alkalmas közoktatási rendszer kialakítására gondolok. Az oktatás nemzetgazdasági szinten az egyik leginkább megtérülő beruházás. Hiába mondja bárki, hogy ennek eredményei csak húsz év múlva látszanak: húsz év már eltelt. Ha a rendszerváltáskor elkezdődik egy ilyen jellegű átalakítás, annak ma már az előnyeit élveznénk. Most azt kell eldönteni, mihez kezdünk a következő húsz évünkkel.

Szó lehetne továbbá szolgáltatásintenzív szociális rendszerről, amely képzett munkaerőt igényel, és amely képességet nyújt a segítő szolgáltatások igénybe vevőinek. Létfontosságú volna továbbá a területi egyenlőtlenségek mérséklése, legyen szó a nagy regionális eltérésekről, vagy a kistérségek egyenetlen helyzetéről. S persze nem lehet az adórendszerről sem megfeledkezni, ahol a valódi progresszivitás helyreállítása aligha eredményezne bonyolultabb szisztémát, mint amilyen ez a mai "söralátétes" rendszer. Ellenben figyelembe vehetné az adózók eltérő tehervállalási képességét. Még az adókedvezményt is meg lehetne tartani, csak más konstrukcióban, a középső és alsó jövedelmi kategóriák felé kinyitva.

Végső soron Magyarországot középosztályosítani kellene. A középrétegek megerősödésén túl a leszakadók és az alsó-közép felemelkedésének útjait kellene megépíteni és nyitva tartani. A középnek is jobb, ha nem egy szakadék tátong alatta. Nem mellesleg a kiszámíthatóság, a stabilitás, netán a bizalom erősödése a társadalom politikai válságtűrő-képességét is fokozná, háttérbe szorítva a populizmust, teret és értelmet adva a felelős döntéseknek.

_________________________________
[1] Móricz Miklós: A magyar középosztály. Nyugat, 1913, 9. sz.
[2] Orbán Viktor 2012-es országértékelője.
[3] Bogár László. Magyarország és a globalizáció. Budapest, 2003, Osiris.
[4] Móricz Miklós. U. o.
[5] Tóth István György: Jövedelemeloszlás a konszolidációs csomagok és a válságok közepette Magyarországon. In: Kolosi Tamás – Tóth István György (szerk.): Társadalmi riport 2010. Budapest, 2010, Tárki. 29. o.
[6] Kolosi Tamás – Keller Tamás: Kikristályosodó társadalomszerkezet. In: Kolosi Tamás – Tóth István György (szerk.): Társadalmi riport 2010. Budapest, 2010, Tárki. 120-121. o.
[7] Pataki Ferenc: Rendszerváltás és bűnbakok. Budapest, 2000, Osiris.
[8] Például: Robert Castel: A társadalmi biztonság elvesztése 1-3. Esély, 2005, 4-5-6. sz.
[9] Gosta Esping-Andersen: Ismét a Jó Társadalom felé? Esély, 2006, 6. sz.
[10] Szalai Júlia: Nincs két ország…? Társadalmi küzdelmek az állami (túl)elosztásért a rendszerváltás utáni Magyarországon. Budapest, 2007, Osiris. II. fejezet.
[11] Lakner Zoltán: Versengő célok, versengő elvek. Lakáspolitika és politikai motivációk 1990-2003. Esély, 2003, 6. sz.
[12] Lásd: http://orbanviktor.hu/interju/az_uj_rendszerek_bejaratasa_kovetkezik (Letöltés: 2012. június 13.)
[/justify]
(hazaeshaladas.blog.hu)

Iványi Gábor Várpalotán

[justify]Iványi Gábor lelkész, a Magyar Evangéliumi Testvériség elnöke ma megyénkben járt. Körútjának apropóját az adta, hogy évekkel ezelőtt minden olyan vasútállomáson, ahonnan zsidókat deportáltak a haláltáborokba, elhelyezett egy emléktáblát. Most ezeket járja végig, közben a holokauszt-tagadás, a Horthy- rezsim „fényesítése” ellen emel szót.[/justify]
[justify]Várpalotán ugyan nem avatott emléktáblát, de útban Veszprém és Pápa felé néhány órára ide is ellátogatott a Demokratikus Koalíció meghívására. Egyháza széleskörű szociális ellátást és oktatást is folytat, de élharcosa a felekezetek közötti párbeszédnek is, így először a Magániskolát tekintette meg városunkban, majd a volt zsinagógát és a zsidó temetőt látogatta meg. Rövid programjába még egy sajtótájékoztató is belefért, melyről néhány napon belül be tudunk számolni.[/justify]


Látogatás a Magániskolában


A zsinagógában


Emléktábla a zsinagógában


Még egy emléktábla


Sajtótájékoztató a DK irodájában


A DK várpalotai csoportja Várpalotáról szóló könyveket adott emlékbe


A zsidó temetőben


A legfrissebb rongálás…


Ezt az emlékművet már több hete döntötték le

Váncsa István: A két géniusz

[justify]float:left;margin-right: 5pxA tündérmesének a valósághoz semmi köze nincs. Az idősebbek számára, akik még olvastak meséket, ez magától értetődik, a fiatalabbaknak kevésbé, így aztán nem csoda, hogy nemzetgazdasági miniszterünk világsikert aratott tévéinterjúját a honi közvélemény értetlenkedéssel fogadta, az általa mondottakat pedig boldog-boldogtalan összeveti a magyar gazdaság aktuális helyzetére vonatkozó adatokkal, aztán diadalittasan mutatja ki, hogy még csak nem is hasonlítanak. Pedig Matolcsy nem a valóságról beszélt, hiszen arról neki fogalma sincs, hanem a létezésnek amaz elfátyolozott dimenzióiról, melyeket csak ők ketten látnak, a két géniusz.[/justify]
[justify]Azt mondta, hogy a magyar tündérmese egy éven belül sikerre fog vezetni, és ezt joggal mondta, hiszen a tündérmesének épp az a lényege, hogy a csoda lehetséges. Jánoska a sárkánynak mind a huszonnégy fejét levágja, a királylányt lehozza a fáról, összeházasodnak, ő lesz a király.

Hogy utána mi következik, arra keserves történelmi tapasztalataink birtokában gondolni se merünk, maradunk a tündérmeséknél, melyek a Nemzeti Együttműködés Rendszerén belül mind fontosabb szerepet kapnak, hiszen „a mesehallgatókat a mindennapi életből […] átviszik a költői igazságszolgáltatást biztosító mesék birodalmába. Ahol […] a jóság, az igazság – amely főleg az elnyomottak, a szegények igazsága – mindig győz” – írja a nyolckötetes Magyar néprajz (Akadémiai Kiadó, 1988–2002).

Mármost elnyomottak és szegények mifelénk egyre többen vannak, és ha a Nemzeti Ügyek Kormánya Isten segedelmével sokáig a nyakunkon marad, számuk exponenciális ütemben nő tovább. Jár nekik a költői igazságszolgáltatás, továbbá a remény egy boldogabb jövendőben, ahol a jóság és az igazság mindig győzni fog. Matolcsy ezzel a reménnyel most a világ proletárjait en bloc kívánta megajándékozni, ezért avval indított, hogy Magyarországon vége a válságnak, majd innen egyenes vonalban jutott el addig, hogy országunk záros határidőn belül a világ közepe és vezérlő csillaga leend.

Némelyek, miután ezt a történelmi jelentőségű megnyilatkozást a CNN-en végignézve örök életükre Matolcsy-fanná váltak, annak a véleményüknek adnak hangot, hogy ami ebben az interjúban elhangzott, azt senki emberi lény, még a fékezhetetlen elméjű nemzetgazdasági miniszter sem gondolhatja komolyan. Mások, bízván az összebomlott ész határtalan lehetőségeiben, akként vélekednek, hogy igenis gondolhatja.

A probléma az, hogy mindkét álláspont abszurd konklúzióra vezet. Ha nem őszintén mondta, amit mondott, hanem azért, hogy evvel Mária országának szent céljait szolgálja, akkor a Nemzeti Együttműködés Rendszerének nyilvánvalóan eminens érdeke fűződik ahhoz, hogy nemzetgazdasági miniszterünk totálisan megkergült szubjektumként domborítson az egész világ előtt. Józan ésszel ezt nehéz belátni, bár annyit azért tegyünk hozzá, hogy normálisabb államoknak nemzetgazdasági miniszterük eleve nincs is. A „Minister of National Economy” kifejezésre keresve Magyarországon kívül Görögország, Kazahsztán, Kongó, Omán, Palesztina és Szaúd-Arábia neve jön elő, s ez azért talán mond valamit.

A másik vélekedés szerint miniszterelnökünk jobbkeze csakugyan elhiszi, amit összehord, vagyis tényleg olyan, amilyennek látszik, csakhogy akkor az őt szabadon eresztő főnök mentális állapota is aggodalomra adhatna okot. Erre amúgy elég sok közismert jel mutat, ámde azok sehogy se magyarázzák mindazt, ami az elmúlt két esztendőben Magyarországon végbement. Konkrétan tehát azt, hogy a két géniusz az EU egyik tagállamát politikai-gazdasági cunamiként tarolta le, államformáját köztársaságról közgépre változtatta, olyan hatalmat ragadott magához, melyhez hasonlóról a római császárok legfeljebb álmodhattak, és tette mindezt higgadtan, tervszerűen, végiggondoltan, noch dazu Európa közepén. Mellesleg nagyszüleink népi hősként csodálták Hamrák Jánost, aki 1909-ben fényes nappal, a rendőrség szeme láttára ellopta a Rottenbiller utca teljes kövezetét, akkor mi hogyne csodálnánk a két géniuszt, akik egy komplett országot loptak el úgy, hogy a műveletet élő adásban követhette az egész világ.

Valójában tehát a két vélekedés (nem gondolta komolyan, illetve komolyan gondolta) egyike sem igazolható, viszont Arisztotelész óta tudjuk, hogy két egymást tagadó állítás nem lehet egyszerre hamis, már amennyiben a formális logika talaján maradunk. De mért is maradnánk, amikor épp a két géniusz példája mutatja, hogy az emberi elme jóval többre képes, és ezt a tudomány se cáfolja meg. Május 31-én a World Science Festival keretében volt egy interdiszciplináris beszélgetés három tudós részvételével, egyikük klinikai pszichológus, a másik neurobiológus, a harmadik a mentális egészséggel foglalkozó jog professzora, s ami a legfontosabb, maguk is érintettek, magyarán bolondok mind a hárman.

Azt mondták, hogy a pszichotikus elme nem rostálja meg az ingereket, mint az egészségeseké, ennélfogva a mentálisan sérült személy meglátja azokat a laza összefüggéseket, amelyeket a normális elme nem tudatosít, végeredményben pedig képes arra, hogy egymást kölcsönösen kizáró tartalmakat fogadjon el egyidejűleg. Az irracionális ősködnek a tudatba nyomulása persze bomlasztó, sőt pusztító hatású, egyszersmind azonban hallatlanul inspiráló is, mondja a három szakértő, ezért van az, hogy a bolond zseni, a zseni pedig bolond. Mi ehhez még hozzátennénk, hogy azért a bolond többnyire bolond, és csak a legritkább esetben zseni, ám ez részletkérdés. A lényeg a föntebb hangsúlyozott mondatban rejlik, mely szerint a géniusz elméje általában (a két géniuszé pedig különösen) képes egymást kölcsönösen kizáró tartalmakat egyidejűleg elfogadni, és minthogy ex falso sequitur quodlibet, tehát az ellentmondásból bármi levezethető, a géniusz rezzenetlen arccal mondhatja bele a CNN kamerájába – mondja is –, hogy az MNB száz százalékig független a kormánytól, de június végét követően még sokkal függetlenebb lesz, ezt ő így látja, így is van rendjén. A másik géniusz pedig mondhatja, hogy ő komolyan veszi az embereket, kíváncsi a véleményükre, és ha az előző nemzeti konzultációk alkalmával az állampolgárok nem álltak volna mögéje, akkor az ellenség talán már a parlamentben, de nemzetközi fórumokon mindenképp megakadályozta volna, hogy véghezvigye az a temérdek jótéteményt, amit így mégis abszolválhatott.

Mi csak annyit kérünk, hogy továbbra is évente rendezzék meg a hagyományos ópusztaszeri betyártoborzót, ami az elmúlt hétvégén oly nagy sikert aratott, legyen lányrablás, menyecskeszöktetés, deresre húzás, fosztogatás, lótolvajlás és minden egyéb, amivel Európa kultúráját gazdagítottuk. Még néhány év, és egyebünk úgyse marad.[/justify]
(Élet és Irodalom)

A Nemzeti Államosítás Kormánya

[justify]Kormányra kerülése óta világosan látszott, hogy a Fidesz módszeresen halad előre abban, hogy államosítson mindent, amit csak lehet. Kétség nem férhet hozzá, hogy az erről alkotott markáns elképzelését a párt konzekvensen végrehajtja, még akkor is, ha sok esetben nem hajandó számolni az ezzel járó negatív következményekkel.

Ami feltétlenül kiemelendő az elmúlt két év államosítási dömpingje láttán: a folyamatban két típus egyértelműen elkülöníthető. Az egyik a „biznisz-típusú" (bár ez szorosan összefügg a gazdasági hátország kiépítésével), a másik pedig a kifejezetten a hatalmi koncentrációt erősítő államosítás.Ekkora hatalom-koncentrációra pedig még nem volt példa Magyarországon a II. Orbán-kormány megalakulása előtt.

Megkíséreltük összeszedni, mikor, mit és miért terelt állami kézbe a Nemzeti Államosítás Kormánya. Arra jutottunk, hogy a lépések körülbelül egy 5000-6000 milliárd forintos tétellé állnak össze; csak eddig. És még nincs vége.

Lássuk a listát![/justify]

[justify]MOL

float:left;margin-right: 5px2011. május 14-én jelentette be Orbán Viktor, hogy a magyar kormány visszaszerezte a MOL 21.2 százalékos tulajdonrészét Oroszországtól. A miniszterelnök gratulált a sajtó jelen lévő képviselőinek a jó hírhez, azaz ahhoz, hogy a MOL stratégiai energiavállalat „újra magyar kézben van.” Ha azonban vetünk egy pillantást a MOL Nyrt. tulajdonosi szerkezetére – legalábbis a 2011. december 31-i állapotra), akkor abból az derül ki, hogy a legnagyobb rész továbbra is külföldi befektetők kezében van. Ráadásul a közgyűlésen a magyar állam is csak 10 százaléknyi szavazati joggal rendelkezik – a vállalat alapszabályának értelmében.

Azt pedig nehezen értjük, hogy miért kellett lebonyolítani ezt az igencsak költséges – 1.88 milliárd eurót, azaz nagyjából 500 milliárd forintot kóstáló – tranzakciót? (Ráadásul úgy, hogy a Szurgut 2009 márciusában 1,4 milliárd euróért vette a pakettet, így az eladással 34 százalékos haszonra tett szert.) Most, amikor a kormány számára a legfőbb cél a hiány lefaragása, kikerülés az „adósságcsapdából”, amely a „szent cél” elérése érdekében olyan intézkedéseket hoz, amikkel – a magas keresetű rétegeket leszámítva – gyakorlatilag mindenki rosszul jár.

Rába

float:left;margin-right: 5pxBár a szokásos kormányzati szómágia itt is beindult, mi nem hagyjuk magunkat megtéveszteni. A kormány a Rába 10.85 százalékos részvénycsomagját felvásárolta 13.4 milliárd forintért, és így a korábbi felvásárlásokkal együtt, összesen 73.67 százalékos tulajdont szerzett a Rábában. Ezzel a tulajdoni arány meghatározó lett, és a Rábát államosították. Jelenleg ugyan még folyik a versenyhatósági vizsgálat, de ennek kimenetele senkit sem fog meglepetésként érni.

Sokan gondolkodtak már azon, hogy az kormánynak mi szüksége van egy szebb napokat is megélt járműipari beszállítóra és nehéz-járműgyártóra, de a hivatalos válasz nem oszlatta el a kérdéseket: „A kormány hosszú távú stratégiai célok, gazdaságfejlesztési elképzelések mentén erősíteni kívánja az állami szerepvállalást a járműipari ágazatban is."

Így aztán mi is a sötétben tapogatódzunk, és nem állt össze olyan kép, mint a kormányzat telekom-ügyi aktivitása esetén. Mindenesetre a tranzakció ára a többi államosításhoz képest ƒ„elenyésző", ám többekben kérdéseket vetett fel, hogy miért az UniCredit Bankot választotta a kormány közreműködőnek. Többek szerint ennek oka lehetett az is, hogy Matolcsy György – minisztersége előtt – a bank tanácsadója volt.

Mobilfizetés

float:left;margin-right: 5pxLáng Zsolt (a II. kerület fideszes polgármestere) egyéni képviselői indítványából született meg a „nemzeti mobil fizetési rendszerről” szóló törvény, amely alapján, állami monopóliummá válik az autópályadíj, az összes közlekedési jegy, a parkolás, sőt, bármilyen önkormányzati vagy állami résztulajdonú cég bármiféle szolgáltatásának mobilos megvásárlása.

Cafeteria

Az egyes adótörvények módosításával, 2012 januárjától az úgynevezett béren kívüli juttatások (étkezési és üdülési utalványok) kerültek állami kézbe. A kormány azt sem bízta a véletlenre, hogy ki legyen az a szerencsés, aki egymaga láthatja el ezt a felelősségteljes feladatot. A Széchenyi Pihenő Kártya kibocsátását szabályozó rendeletben a szükséges feltételek (egy legalább ötéves biztosító pénztárnak kell lennie, rendelkeznie kell ügyfélközponttal minden 35 ezer feletti településen; már legalább 100 ezer kártyát bocsátott ki; legalább két éve benne van az utalványkártya bizniszben is.) meghatározása során az OTP Bank lebegett a jogalkotó szeme előtt.

Cigarettaárusítás

float:left;margin-right: 5pxA tavaly év végi parlamenti halálvágta során, nem sikerült a zárószavazásig eljutnia Lázár János egyéni képviselői indítványának, amelynek alapján 2013-tól állami kézbe kerülne a cigiárusítás. Ennek eredményeként, a jelenlegi 40 ezer dohányterméket kínáló üzletből hozzávetőleg mindössze 6000 maradna, amelyekkel az állam koncessziós szerződést kötne. A javaslat szerint, a 2000 lakosúnál kisebb településeken egy, az ennél nagyobbakon pedig minden 2000 lakosra jutna egy-egy bolt.

Civil szféra

2011. novemberében szavazta meg az Országgyűlés a civil szervezetekről szóló törvényt. Ez alapján, a civil szervezetek csak akkor kaphatnak (az egyébként egyre csökkenő) állami támogatásból, ha erős állami kontroll alatt látnak el közfeladatokat. Ehhez a támogatáshoz a civil szervezetek a Nemzeti Együttműködési Alapon keresztül juthatnak, amelynek civil önigazgatási jellege erősen csorbul. Az új szabályok alapján, csak az új testületek tagjainak egyharmadát választják a civil szervezetek, a további kétharmadot az Országgyűlés szakbizottsága, valamint a civil ügyekért felelős miniszter delegálja.

Esztergom

float:left;margin-right: 5pxA még 2011 decemberében kihirdetett törvénnyel a kormány az esztergomi képviselő testület és a polgármester egyéves állóháborújára tett (alkotmányellenesen) pontot. Az „Esztergom Város Önkormányzata egyes intézményeinek átvételéről” szóló jogszabály egész egyszerűen Esztergom középfokú ellátórendszerének állami kézbe vételéről rendelkezik. Miként címe is mutatja, a törvényt kifejezetten Esztergomra írták – nem véletlenül szerepel a lexekről szóló elemzésünkben –, a 3200 magyar település közül csak ettől az egytől veszi el az általa ellátott középfokú feladatokat. Ráadásul, ellentétben a megyékkel, cserébe csak az intézményi tartozásokat, s nem az összes adósságot vállalja át az állam.

Manyup I.

Matolcsy György szájából elsőként 2010. november 24-én hangzott el az a mondat, amely hatására 2.8 millió magánnyugdíjpénztári tag visszalépett az állami rendszerbe. A nemzetgazdasági miniszter ekkor ismertette a kormányzat tervét, miszerint azok, akik mégsem hajlandóak megtakarításaikat feláldozni az államadósság elleni (szélmalom)harc oltárán, elvesztik későbbi nyugdíjjogosultságukat, ám az adóvá átkeresztelt nyugdíjjárukélot továbbra is fizetniük kell. A megtakarítások bekebelezése után, a nyugdíjvédelmi megbízott (sic!) a 96.8 százalékos arányú visszalépést „a nyugdíjrendszerek közötti választás szabadságaként” aposztrofálta, holott nyilvánvalóan nem volt itt másról szó, mint hogy a tagok többsége engedett a zsarolásnak. (Az már csak hab a tortán, hogy ráadásul óriási blöff volt az egész.)

Manyup II.

2011 decemberében úgy döntött a kormány, hogy a megmaradt Manyup tagok pénzét is behúzza a mindent elnyelő költségvetésbe. Sőt, az országgyűlés költségvetési bizottsága törvénymódosításban kezdeményezi, hogy magánszemély csak az állami nyugdíjalapba fizethessen járulékot. Akik maradtak a Manyup rendszerben, úgy tudták, hogy csak egy évig fizetnek az állami alapba, utána újra a saját számlájukra utalják a járulékot. A kormány ezt az ígéretét felrúgva, teljesen ellehetetleníti a magán-nyugdíjpénztárakat, és velük azokat, akik az öngondoskodás e formáját választanák.


Nagyításért klikk a képre!

Megyei önkormányzatok által ellátott feladatok – hozzá kapcsolódóan a vagyon és az adósság

A megyei önkormányzatok helyzete a kormányváltást követően is tovább romlott, ezért konszolidációjukra valamilyen módon mindenképpen szükség volt. A miniszterelnök ezt a kérdést egy huszárvágással oldotta meg: először – jogilag némileg kétséges háttérrel – megállapodott a megyei önkormányzatok elnökeivel a megyei önkormányzati közszolgáltatásoknak az államigazgatás részére történő átadásáról, majd az alkotmányos alapokat rövid úton rendező, menetrend szerinti alkotmánymódosítás után, meg is született a törvény. Ennek értelmében, a megyei önkormányzatok feladatait január 1-jétől az államigazgatás vette át. Ezzel egyidejűleg, a központi állam átvállalta a megyék 180 milliárdos adósságállományát, de egyúttal vitte a még megmaradt vagyont is. Az új önkormányzati rendszerben a megyei önkormányzatok így csak árnyékai lettek korábbi önmaguknak. Míg 2011. végéig számos egészségügyi, szociális, oktatási és kulturális (szak)ellátást szerveztek, addig az év eleje óta, csak területrendezési, valamint – a források többségének elosztását magában nem foglaló – területfejlesztési feladatokat látnak el.

Városi kórházak

float:left;margin-right: 5pxA megyei intézmények államosítását követően, 2012. tavaszán a kormányzat továbblépett: törvényjavaslatot nyújtott be a városi önkormányzatok tulajdonában lévő kórházak (fekvőbeteg-ellátó egészségügyi intézmények) államosításáról. A javaslat szerint, a városi kórházak minden vagyona térítésmentesen az államra szállna át. Ezzel párhuzamosan, a kormányzat átvállalná ezen intézmények szállítói szerződéseit, valamint a kifejezetten a kórházak fejlesztésére és működtetésére felvett hiteleket. Nem térítené meg azonban a központi államigazgatás a saját bevételekből finanszírozott korábbi beruházásokat, valamint a már törlesztett hiteleket, s nem vállalja át az önkormányzati adósság azon részét sem, amely nem köthető kifejezetten ezekhez a szervezetekhez. Azaz a kormányzat az egészségügyi ellátástól is elvonja a helyi adófizető polgárok pénzéből is finanszírozott beruházásokat, és azokat állami kézbe helyezi.

A közoktatás teljes államosítása

A 2011. végén elfogadott nemzeti köznevelési törvény Európában egyedülálló módon államosította a magyar közoktatás rendszerét. Míg a legtöbb európai országban – e körben csak Románia tekinthető kivételnek – az önkormányzatok viszonylag széles ellátási felelősséggel rendelkeznek a közoktatási szolgáltatásokkal kapcsolatban, addig az új törvény alapján, a helyi közösségek csak az óvodai közszolgáltatás megszervezéséért lesznek felelősek 2012 őszétől. Az alap- és középfokú iskolák, valamint a nevelési intézmények fenntartói joga, valamint az ahhoz kapcsolódó vagyon is átkerült az államhoz. A köznevelési törvény csak egy szűk lehetőséget kínál az önkormányzatoknak oktatási feladataik megőrzésére: kérhetik az államtól, hogy bízza rájuk a feladat ellátást. E körben azonban a kormányhivatalok döntése gyakorlatilag korlátlan: szabadon dönthetnek arról, hogy melyik önkormányzat és milyen körben tarthatja meg iskolafenntartói szerepkörét.

Az önkormányzatok államigazgatási feladatellátáshoz kapcsolódó vagyona

A járások kialakításáról szóló törvény az államosítás egy finomabb változatát valósította meg: az állam „csak" ingyenes használati jogot szerzett mindazon vagyonon, amely az önkormányzatok államigazgatási feladatainak ellátáshoz kapcsolódott. Figyelemmel arra, hogy ezt a feladatot elsősorban a polgármesteri hivatalok látták el, így a legtöbb község- illetve városháza meghatározó része az állam(igazgatás) – a tulajdonnal majdnem felérő – ingyenes használatába kerül – úgy, hogy általában az ezek fejlesztéséhez, felújításához kapcsolódó beruházásokat egyértelműen a helyi adófizetők finanszírozták. A törvény szerint így lehetővé válhat az is, hogy a polgármesteri hivatal egyik irodáját ingyen használhatja az állam, a másik azonban – mivel ott önkormányzati munkát végeznek – teljes egészében az önkormányzaté marad.

A felnőttképzés

A Munkaerő-piaci Alap szakképzési alaprészére vonatkozó szabályok változása miatt, a felnőttképző és felsőoktatási intézmények nem kaphatnak az alapból, a cégek nem fordíthatják saját dolgozóik képzésére (például szakmai, nyelvi, informatikai képzés). Az alap felhasználásáról a miniszter dönt, és nem a Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Tanács. A kamarák által szervezett gyakorlati szakképzésben nem költségalapon számolnak el, hanem normatívát kapnak. A szakképzési törvény módosítása alapján, a felnőtt szakképzésben is az iskolarendszerű szakképzés kerettanterveit kell használni.

Kormányzati internet és kommunikáció

A Magyar Telekom cége helyett a Magyar Villamos Művek infrastruktúráján üzemeltetik 2012 januártól a kormányzati és közigazgatási kommunikációt. A módosító indítványt 2011. november 9-én nyújtották be, így átállásra alig van idő, a döntés pedig jogilag is vitatható lehet. A Nemzeti Távközlési Gerinchálózaton a szolgáltatást a Nemzeti Infokommunikációs Szolgáltatóvá (NISZ) átmatricázott Kopint-Datorg nyújtja a végfelhasználóknak. Szakértők szerint, a T-Systems számára a gerincháló üzemeltetése üzletnek nem volt éppen a legjobb, de a meglévő kapacitások minél jobb kihasználása, valamint a kiemelt ügyféllel való kapcsolat miatt bőven megérte. Az államosítás mellett szóló érv, hogy így a kormány egy kézbe tudja venni az eddig elaprózott és össze nehezen kapcsolódó alrendszerekből álló rendszereket, és egységessé tudja őket formálni. Komoly ellenérv, hogy így elesünk attól, a hozzávetőleg 80-100 milliárd forintos EU-forrástól, ami a fejlesztésre lehívható lett volna. Azt, hogy a háttérben nagy csaták zajlottak a különböző fideszes erővonalak között , az is jelzi, hogy több vezéráldozatot is kellett hozni a kormányzatnak. Vasváriné Menyhárt Éva (NFM) hírközlésért és audiovizuális médiáért felelős helyettes államtitkár, a szintén az NFM-hez tartozó Kormányzati Informatikai Fejlesztési Ügynökség elnöke, Kratochwill Péter, majd Nyitrai Zsolt (NFM) és államtitkársága mind elestek a harcban. Mindez végülis érthető, hiszen szakértők szerint, összességében nagyjából 100 milliárdos tételről van szó. Azonban mindez csak az előjáték volt, hiszen azóta a állami MVM már elnyerte a negyedik mobilszolgáltatói licencet, ami egy még nagyobb falatnak látszik – ráadásul a két „feladat" kitűnően kiegészíti egymást.

Állami mobilszolgáltató

A jelek ebbe az irányba mutattak, és nem vezettek minket félre. Negyedik mobilszolgáltatóként a Magyar Posta a Magyar Villamos Művekkel és az MFB Invest céggel közös konzorciumban léphet piacra. Az állami cégek megnyerték az állam hatósága által kiírt pályázaton az működéshez szükséges rádiófrekvenciák felhasználási jogosultságát. Az állam egyik kezének, az NMHH-nak célja volt, hogy bővüljön a mobilpiaci verseny, és egy új szereplő lépjen be a piacra. A fent részletezett konzorciumnak (ami mellékesen az állam másik keze), pedig szándéka volt azt megnyerni. Hiába no, vannak olyan szerencsés és kegyelmi pillanatok, amikor tudja a bal kéz, hogy mit csinál a jobb. Különösen, hogy az összes többi pályázót „formai okok" miatt kizárták.

Az üzlet értéke még nehezen megbecsülhető, és persze nagyban függ az értékesítés sikerétől. A nagyságrendekbe bepillantást enged, hogy a Telenor, a második legnagyobb hazai szolgáltató tavalyi éves bevétele 160 milliárd forint, míg az adózás előtti nyeresége 54 milliárd forint volt. Ráadásul az állami mobilcég nem indul hátrányból: valószínűleg megkapja majd az egyik tulajdonosa, az MVM számára államosított kormányzati kommunikációs és internetes szolgáltatást, ami önmagában egy 100 milliós biznisz. Illetve nem lepődnénk meg, ha idővel a különböző kormányzati szervek által indítandó telekom közbeszerzések nagy részén is nyerne. Ja, és majdnem kihagytuk az államosított mobilfizetést.

Az államosítás azonban nemcsak a széles nyilvánosság számára elérhető távközlést érintette: egy törvénymódosítással ugyanis ténylegesen állami kontroll alá került a katasztrófavédelmi, egészségügyi és rendvédelmi szervek egységes távközlési és kapcsolattartó rendszere. Az állam e téren – az ellenőrzés átvételét követően – jelentős átalakításokra és újításokra is törekszik, amely szándék jól tükröződik a belügyminiszter májusi bejelentésében is.

A víziközmű szolgáltatás államosítása

Korábban Lázár János, a Fidesz frakcióvezetője jelezte, hogy a kormányzat államosítani kívánja a víziközmű szolgáltatásokat is. Erre végül a nemzeti vagyonról szóló törvényben sor is került. Igaz, egyelőre csak az államosítás jogalapja jelent meg, mert a vagyontörvény egyik eldugott, és kevéssé feltűnő rendelkezése kimondja, hogy a helyi önkormányzat kizárólagos gazdasági tevékenységei közé tartozik „a helyi önkormányzat kizárólagos tulajdonában álló – külön törvény rendelkezése alapján részére átadott – vizek, közcélú vízi létesítmények működtetése”. Ez a szabály 2012. január 1-jétől hatályos. Bár ez csak általános keretrendelkezés, amelyet egy, a későbbiekben elfogadandó ágazati törvény tölt ki tartalommal, de a vagyontörvény sarkalatos („kétharmados”) szabálya egyértelműen köti annak tartalmát.

A helyi tömegközlekedés államosítása

Hasonló megoldást alkalmazott a kormányzat és a kormánypárti parlamenti többség a helyi (menetrend szerinti) tömegközlekedéssel kapcsolatban. E zzel kapcslatban is kimondja a vagyontörvény, hogy az a helyi önkormányzatok kizárólagos gazdasági tevékenysége. A szolgáltatást illetően azonban annyival „előrébb áll” a jogalkotó, hogy a jelenleg részletes parlamenti vitára váró, a személyszállítási szolgáltatásról szóló törvényjavaslat egyértelműen kitölti ennek az általános szabálynak a kereteit, a kötelezően önkormányzati tulajdonú, helyi közlekedésszervezőre vonatkozó rendelkezésekkel.

Hulladékgazdálkodási közszolgáltatás

Bár a vagyontörvény nem írja elő a kizárólagos önkormányzati feladat-ellátást, de az új önkormányzati törvény rendelkezéseire figyelemmel, a hulladékról szóló törvényjavaslat alapján, 2015-től csak a kormányzat központi ügynöksége által kiválasztott, többségi állami vagy önkormányzati tulajdonban álló gazdasági társaságok láthatnak el hulladékgazdálkodási közszolgáltatási feladatokat. Ezzel ezt a területet is magához vonja az állam, valamint – az állam döntése alapján – az önkormányzati szféra.

Fővárosi Vízművek

A fővárosi önkormányzat várhatóan 15,1 milliárd forintért visszavásárolja a Fővárosi Vízművek 1997-ben eladott 25 százalékát a francia-német befektetőtől, jelentette be 2012. március 26-án Tarlós István főpolgármester. Az eredeti szerződés szerint, az üzletrész még tíz évig a külföldi befektetők kezében lett volna, de a városháza jogászai szerint, ez idő alatt akár 33 milliárd forintot is kivihetnének az országból –menedzsmentdíj gyanánt.

Ezzel a megállapítással nem mindenki ért egyet.

Babakötvény

Januárban még csak fontolgatta a kormány, most már biztos: államosítják az úgynevezett életkezdési támogatásokat – a babakötvényeket is. Ennek megfelelően, a jövőben a kereskedelmi bankok helyett az állam fogja kezelni a babakötvényeket és a Start-számlákat, amire külön kötvénytípust alapítanak. A Magyar Közlönyben már megjelent, hogy a nemzetgazdasági miniszternek április 10-ig törvénymódosítást kell kezdeményeznie azért, hogy a szóban forgó értékpapírszámlákat a Magyar Államkincstár vezethesse. Az új törvény nem nyúlna a már futó számlákhoz, csupán arról rendelkezik, hogy az új kedvezményezettek javára nyitott számlákat már kizárólag az állam kezelhesse.

Az Eximbank, a Meghib és a Takarékbank államosítása

A babakötvények államhoz vonása mellett, egyes bankok és biztosítók államosítására került sor a közelmúltban. Ezek között volt olyan is, amely csak látszólag államosítás, hiszen egy állami tulajdonú bank birtokában álló bankot vett át közvetlenül az állam. Ez az Eximbank és a Mehib Zrt. esete, ahol az állami tulajdonban álló Magyar Fejlesztési Bank Zrt.-től az állam vette át a részvényeket.

Valódi államosítást jelent azonban az, hogy a Magyar Fejlesztési Bank Zrt. júniusban várhatóan megvásárolja a Takarékbank 38,5 százalékos részvénycsomagját. Ezzel ugyanis a korábban a takarékszövetkezetek szövetségének koordinatív feladatokat is ellátó bankjában egy állami szervezetnek döntő befolyása lesz. Ami azt jelenti, hogy az MFB immáron a takarékszövetekezetek tevékenységére is jelentős befolyást gyakorolhat. A vásárlás célja az, hogy így az MFB termékeit hatékonyabban tudják eljuttatni a lakossághoz, ami nem ártana, hiszen az uniós támogatásokból biztosított kedvezményes hitelek és kölcsönök igénybevétele a gazdaság fejlődését segíthetné.
Resti Zrt.

2012. januárjában kötötte meg a MÁV Zrt. az előszerződést a Resti Zrt. többségi tulajdonának megvásárlására. A tervek szerint, ezzel elhárul az akadály a pályaudvarokon létesítendő kormányablakok létrehozása elől. Kormányablak az elmúlt közel fél évben pályaudvaron még nem nyílt.

Mennyi pénzről beszélünk?

Ezek a lépések a Ténytár számításai szerint körülbelül egy 5000-6000 milliárd forintos tétellé állnak össze – csak eddig. (Ennek több mint a fele persze a magánnyugdíjpénztári befizetések einstandja volt.) Azonban jópár műveletnek éveken átnyúló hatása van, így a számla korántsem ennyi – könnyen lehet, hogy ebben az évtizedben összejön még egyszer ennyi.

Mivel sok esetben megkérdőjelezhető, hogy hasznos döntés volt-e az államosítás, ez komoly bizalmi válságot jelenthet az országnak a nemzetközi gazdasági térben. Ráadásul ha kiegészül olyan lépésekkel, mint például a végtörlesztés, az sem segít a hitelesség elnyerésében, ami jól jönne egy újabb EU-IMF hitel megszerzéséhez.

Tovább is van?

Természetesen a kormány nem tervez lassítani. A már a tervek között van jópár további, szintén sokszáz milliárdos államosítás. Ezek közül a legnagyobb a '90-es években privatizált viziközmű vagyon és a helyi tömegközlekedés államosítása. A részletek az alábbi táblázatban találhatóak:

Elemzésünk az államosítással érintett, eddigi legfontosabb területeket tekintette át. Ez a lista már eddig sem túl rövid, és hatalmas, összességében több ezer milliárdos vagyontömeget érint (hiszen csak a megyei önkormányzatok vagyona 1000 milliárd forint feletti tételt jelentett). Azt kell tehát mondjuk, hogy ez a folyamat még korántsem ért véget. A már elfogadott sarkalatos törvények ugyanis további területek állam(igazgatás)i kézbe vételét jelezhetik előre. Így egy valamit szinte biztosan kijelenthetünk: a lista hosszú, de nem biztos, hogy teljes.
(tenytar.hu)[/justify]

Dr. Heil Péter: A pénz bajjal jár?

float:left;margin-right: 5px[justify]Nemzeti Fejlesztési Ügynökség (NFÜ) vezetői általában dicsérik az EU-támogatásokat kezelő intézményrendszer működését, és a 2010-es „disznóólhoz” képest jelentős előrelépésről beszélnek. A pályázók, a „közönség” kevésbé elégedett. És egyre többen érzik, hogy baj van. Olyan baj, ami túlnőtt az NFÜ-n.

EU-források a számok tükrében

Az elmúlt hetekben a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség sokat szerepelt a sajtóban. Talán többet, és nem is úgy, mint szerették volna. Április közepén a kifizetések lassúságát kárhoztató Népszabadság cikk miatt kényszerültek védekezésre. Aztán KÖZGÉP-et látogatta meg az EU Csalásellenes Hivatala – amire a sajtó rögtön „simicskázni” kezdett. Két hete pedig az Állami Számvevőszék jelentése kritizálta a kiemelt állami beruházások kezelését. Utóbbi persze alkalmat adott egy jóízű „elmúltnyolcévezésre” is, de ettől még a probléma – feltéve, hogy az ÁSZ-nak igaza van – probléma marad, és mint ilyen, biztosan nem hiányzik.[/justify]
[justify]Pedig Petykó Zoltán NFÜ-elnök nyilatkozatai szerint az uniós források felhasználása teljes gőzzel halad előre. A kifizetések sebessége – mind mondja – ma háromszor akkora, mint 2010 közepén. Ráadásul hetente kétszer annyi szerződést kötnek, mint a kormányváltáskor. Az összes rendelkezésre álló támogatás kétharmadát már odaítélték, csaknem ennyit le is szerződtek. Harminc százalékot, 2600 milliárd forintot, pedig ki is fizettek a közel 39 000 projektgazda számára. Az elnök arra is büszke, hogy az intézményrendszer ma rövidebb határidőkkel dolgozik. ( 2010. első negyedévében az intézményrendszer a beérkezett pályázatokról átlagosan 78 nap alatt döntött. A 2011-es kormányrendelet az NFÜ-nek ugyanerre 60 napot adott. A rendelet idén februári módosításával a szerződéskötési határidő – 30 ill. 30+15 napra – elvben tovább rövidült. A rendelkezés érvényesüléséről nincs publikus adat. A kifizetésekre az NFÜ-nek 45 napja van. Ezt a szintet azonban az intézményrendszer már 2010-ben is teljesítette.) Petykó Zoltán szerint az adminisztráció is egyszerűsödött, sőt, a pályázók likviditási gondjain is igyekeznek segíteni az ún. gördülő előleg ill. a közvetlenül a szállítóknak teljesített kifizetések intézményével. Ámen.

Az éremnek azonban van másik oldala is, és gyanítom, hogy ha nincs a közelben újságíró, akkor Petykó Zoltánék is inkább azzal foglalkoznak.

A helyzet ugyanis az, hogy az említett kifizetések üteme jelenleg a fele annak, ami ahhoz kellene, hogy a 2007-2013-as tervidőszakban rendelkezésre álló 8 500 – 8 700 milliárd forintnyi támogatást a 2015 végi határidőre felhasználjuk. Tekintettel pedig arra, hogy a 7+2 éves támogatási időszaknak már csak a harmada van hátra, a léc, amelyet át kellene ugrani, napról-napra magasabbra kerül. A nemzetközi összehasonlítás ugyancsak kedvezőtlen. 2010 első negyedévének végén az EU-országok rangsorában az ötödik helyet foglaltuk el, és az új tagállamok közül csak Lengyelország állt előttünk. Jelenleg még a top húszban sem vagyunk benne.

De van ennél nagyobb baj is. Mert lehet, hogy az NFÜ jelenleg több támogatási szerződést köt, mint a kormányváltáskor. Ha azonban a szerződéskötések sebességet nem darabban, hanem forintban mérjük, akkor a 2007-2010-es időszak átlaga magasabb, mint a mostani. Sőt, a kormányváltás előtt – egy évre vetítve – másfélszer annyi támogatást ítéltek oda, mint azóta. Ami azért több mint meglepő. Ráadásul, félő, hogy mindez nem is arra utal, hogy az NFÜ belassult volna, hanem arra, hogy Magyarország „abszorpciós tartalékai” kimerülőben vannak. Arra, hogy a jelenlegi feltételek mellett az országban egyszerűen nincs elég jó projekt ahhoz, hogy az EU-forrásokat időben elköltsük.

És ez sokkal nagyobb baj, amelyre ráadásul – a jelek szerint – a kormánynak nincs receptje.

Miért nem megy?

A fejlesztési támogatásokat többé-kevésbé minden kelet-európai ország nagyjából ugyanarra használja. A pénz fele közlekedési és környezetvédelmi infrastruktúrára – utakra, vízművekre, hulladékgazdálkodásra – megy el. Negyedét költik oktatásra és képzésre (ide nem értve az iskolaépítéseket). Mintegy 10-15% jut a vállalkozásoknak, a maradék pedig a városfejlesztésé, turizmusé, illetve az közigazgatás-fejlesztésé. Így oszlott meg a 2004-2006 közötti Nemzeti Fejlesztési Terv (NFT) és a 2007-2013-as Új Magyarország Fejlesztési Terv (ÚMFT) költségvetése is. Sőt, ha hiszik, ha nem: az „Új Széchenyi Terv” költségvetése, felosztása is még mindig fillérre ugyanaz, mint amit a baloldali kormányok örökül hagytak. De nem is ezzel van a probléma.

Egy másfajta statisztika szerint a támogatásoknak nagyjából a felét költjük kiemelt állami beruházásokra – olyan projektekre, amelyekről a kormány dönt. A másik fele az, amelyet a pályázók – többségükben a civil szféra, és a vállalkozások kaphatnak meg, versenyeztetés útján. És a kormánynak mindkét területen lépnie kellene. Méghozzá sürgősen.

A kiemelt állami beruházásokról

float:left;margin-right: 5pxA projektek első csoportjáról – azon belül is a kormány által közvetlenül eldöntött beruházásokról –az Állami Számvevőszék alig két hete tett közzé jelentést. Az ÁSZ szerint az előző kormányok sorozatban fogadtak el olyan állami és önkormányzati projekteket, amelyek a döntés pillanatában nem voltak megfelelően előkészítve. Ezért támogatási szerződés megkötése gyakran sokáig elhúzódott, és a vizsgált fejlesztések nagyjából fele a vizsgálat időpontjáig be sem fejeződött – miközben elvonták a forrást más projektektől. Ráadásul, a kormány és az NFÜ nem vizsgálták, hogy az adott projektek tartalmilag milyen mértékben járultak hozzá a Fejlesztési Terv céljaihoz. Rangsorolás híján pedig az eredményességi szempontok háttérbe szorultak.

Személy szerint azt gondolom, hogy az ÁSZ jelentése súlyosan téved. A baj ugyanis nem az, hogy a 2010 előtti kormányok rossz támogatási döntéseket hoztak, ne adj’ Isten, szórták volna a pénzt. Hanem az, hogy az Orbán kormány még mindig nem osztotta szét a maradékot. Nincs elég új állami fejlesztés, ami pedig lenne, azt gyakran elhúzzák, vagy kidobják – mint pl. a budai fonódó villamos, vagy a Szépművészeti Múzeum elmaradt bővítése mutatja.

Az ÁSZ-jelentés legnagyobb melléfogása az, hogy nem értette meg: a pályáztatás nélküli támogatási döntések lényegéhez tartozik, hogy a fejlesztésről az elvi döntést még a projekt teljes kidolgozása előtt hozzák. Például azért, mert e fejlesztéseknek az előkészítése is súlyos milliárdokba kerülhet, és egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy önkormányzatok, de akár állami cégek, intézmények is tömegével tervezzenek meg olyan beruházásokat, amelyekre a végén nem jut forrás. A kormánydöntés és a végleges szerződéskötés között eltelt idő – amelybe, mint már mondtam: szándékosan, a részletes előkészítés is beletartozott – egy és egynegyed év volt. És ez a legkevésbé sem mondható soknak. Egyébként pedig: a késésben lévő projektek sem vettek el pénzt senkitől. Volt, és van még a kasszában ma is.

Az az ÁSZ megállapítás, miszerint az NFÜ, majd a kormány, a tervezett fejlesztéseket tartalmilag ne értékelte volna, egyszerűen nem helytálló. Az akkori eljárásrend szerint a projekteket még a beterjesztés előtt egyenként elbírálta egy szakmai zsűri, amelynek civil tagja is volt. Ilyesmiről manapság szó sincs, úgyhogy kijelenthetjük: az akkori kormány döntései sokszorta szabályozottabbak, átláthatóbbak, szakmailag előkészítettebbek, számon kérhetőbbek voltak, mint jó néhány mostanság elfogadott, milliárdos beruházásnál. A projektek célszerűségére vonatkozó kifogásokat pedig lényegileg maga az ÁSZ jelentés cáfolja a legjobban: a vizsgálatba vont fejlesztések között ugyanis egyetlen egy olyat sem találtak, amelynek céljai ne álltak volna közvetlen kapcsolatban a fejlesztési terv átfogó céljaival, és az adott területre vonatkozó szakmai célkitűzéseivel is.

Ebből pedig egyenesen következik, hogy a 2010 előtti támogatáspolitikai gyakorlatban szó sem volt kapkodásról, felelőtlenkedésről. Ellenkezőleg, az akkori kormányzat felismerte, hogy az EU-támogatások felhasználásához szükség van arra, hogy az abszorpció – a majdani kifizetések – legalább felét adó állami beruházásokról már a tervidőszak elején döntés szülessen. Méghozzá azért, mert a kiválasztott beruházások végrehajtása olyan sok tényezőn, és olyan sok szereplőn múlik, hogy az előre eltervezett ütemtervek betartását a világ legügyesebb pályázója és Fejlesztési Ügynöksége sem tudná garantálni. Legfeljebb törekedni tud rá. Az a tény, hogy a források harminc százaléka még mindig gazdára vár, arra utal, hogy az Orbán kormány nem jutott el eddig a felismerésig. És ha még sokáig húzza-halasztja a pénz kihelyezését, a végén késő lesz. Mert az alacsony kifizetéseknek az is az egyik oka, hogy üres a cső – nincs elég projekt ahhoz, hogy kellő mennyiségű beruházást termeljenek.

A kifizetési nehézségekért az NFÜ jelenlegi vezetése a meglévő projekt-portfóliót – és természetesen az elődöket – hibáztatja. Emellett Petykó Zoltán május eleji sajtótájékoztatóján élesen bírálta a projektgazdák fegyelmezettségét, felkészültségét is. A megoldást pedig – a hírek szerint több mint 2 milliárd forintért – egy ún. „projektdoktori” rendszer bevezetésében látta. Ennek célja az lenne, hogy a nagyobb fejlesztések gazdái mellé államilag fizetett tanácsadókat adjanak, akik segítenének a projekteket időben megvalósítani. Álljunk hozzá pozitívan: bizonyára lesznek olyan projektek, ahol ez segíteni fog. A magam részéről a pénzt sem sajnálnám: az Új Széchenyi Terv költségvetésébe ez belefér, és jó eséllyel többet használ, mint amennyibe kerül. Mégis azt gondolom, hogy Petykó elnök úr alapvetően rossz lóra tesz. Akár az ÁSZ, téved ő is. Az állami, önkormányzati fejlesztések problémáit a mikro-menedzsment nem fogja megoldani.

Pályázók kerestetnek!

A szocialista kormányokat az akkori ellenzék gyakran vádolta azzal, hogy politikai célból költenek annyit az uniós fejlesztések, pályázatok reklámozására. Legyünk őszinték: a „pénzeső” hasznos érvnek tűnhet a választókért folytatott csatában. Ezért, bár nem tetszik, de értem, hogy az ÚMFT helyett muszáj volt beiktatni egy Új Széchenyi Tervet – ha a lényeget tekintve azonos tartalommal is, de a régi kék helyett új, narancs-zöld logó alatt. Mert politika ide – politika oda: az uniós forrásokról szóló reklámoknak akkor és most is az lenne a lényege, hogy a megmozgassák a leendő pályázókat, és mindenkit arra ösztönözzenek, hogy keresse, és találja meg a pályázatok között a neki megfelelőt. Ha ehhez új csomagolás kell, hát legyen. Mert a mindenkori kormányok fejlesztési terveit nem az NFÜ, hanem a pályázók – jelen esetben a vállalkozások, intézmények, társadalmi szervezetek, civilek valósítják meg.

Illetve valósítanák, ha tudnák.

float:right;margin-left: 5pxNem, ehelyütt most nem az NFÜ pályázatkezelési gyakorlatát akarom kritizálni. Érintett szakemberként, aki 2002 és 2007 között magam is az Ügynökség munkatársa voltam, ismerem azokat a problémákat, amelyekkel az intézményrendszernek meg kell küzdenie. Azok a lépések, amelyeket az NFÜ az elmúlt két évben az egyszerűsítés érdekében megtenni igyekezett, a jó irányba mutatnak. A jelenlegi kormányzat mindebben pontosan azt csinálja, amit az előzőek is – úgyhogy az én személyes kritikám is inkább arról szólna, hogy – ha már a 2010 előtti rendszer olyan brutális keménységgel bírálták – miért nem tudtak valami olyat is felmutatni, ami a „régieknek” nem jutott eszébe. De ma nem ez a lényeg, még akkor sem, ha – legalábbis az utóbbi időben megjelent tudósítások szerint – a projektgazdák többsége az ügyintézésében inkább romlást, mint javulást lát. Mert a mai nehézségeket nem ez, hanem három, még 2010-ben elkövetett hiba okozta:

Sorrendben az első az NFÜ 2010-es vezetésének szinte azonnali és lényegében teljes cseréje volt a kormányváltás után. Petykó Zoltán saját bevallása szerint is csaknem 120 embernek kellett mennie, közöttük majdnem az összes operatív program-vezetőnek – jóllehet közülük senkinek nem volt politikai elköteleződése. Volt olyan szervezet, ahol a csere 90%-os (!) volt. A személyügyi lépések miatt az EU is hivatalosan tiltakozott. Tudni kellett volna, hogy ekkora vérveszteséget a rendszer nem bír ki jelentős fennakadás nélkül.

A második baklövés a teljesítményalapú bérrendszer beszántása volt, amely megszüntette az intézményrendszer munkatársainak erős személyes érdekeltségét a programok sikeres végrehajtásában. Nem a másutt kritizált „pofátlan fizetések” eltörléséről volt szó. Pusztán arról, hogy az NFÜ egyébként sok szempontból innovatív humán-erőforrás gazdálkodását a csatlakozás előtti állapotba röpítették vissza.

Végül, de nem utolsó sorban, a pályázati rendszer mesterséges lefékezése – lényegében: leállítása – 2010 második felében, a Széchenyi Terv meghirdetésének felvezetéseként. Akkoriban az ügynökség sorra zárta be a pályázati ablakokat. 2010 végén már alig lehetett valamire pályázni. Az új lehetőségek elindításával egészen 2011 tavaszáig, az ÚSZT ünnepélyes meghirdetéséig kivártak. Kiszámítható, hogy a leállás az azóta elkönyvelt kifizetésekben sok százmilliárdos kiesést okozott. Ez is szükségtelen és értelmetlen volt – különösen annak fényében, hogy az „új” kiírások nagy része – a 2011-12-es akciótervek alapján kb. azok 80 százaléka – az előző kabinetek által megindított pályázatokat vitte tovább.

Magyarán: a kormányváltás után nem csak az állami beruházások, hanem a pályázati rendszer is megakadt. Értékben mérve a ma folyamatban lévő projektek hetven százalékáról még az előző kormány döntött (Lásd a fenti ábrát). Logikus, hogy a mai kifizetések hetven százaléka is jelentős részben a 2010 előtt, a kárhoztatott elődök által elvégzett munka eredménye. (Az NFÜ honlapja szerint az Új Széchenyi Terv keretében eddig 87 milliárd forint kifizetés történt. Az ÚMFT-statisztikában 2600 milliárd szerepel.)

A megoldás lehetőségei

Az eddig elmondottak lényege az, hogy a rendszer legnagyobb gondja ma nem a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség és az intézményrendszer – egyébként nyilván mindig javítható – működése, hanem a projekthiány. Az, hogy az ablakot, amelybe a pénzt kitették, a legtöbb projektgazda létráról sem éri el. Sem az állami szférában, sem a pályázati rendszerben.

És ne tessék azt hinni, hogy ennek mindig a pénz az oka. 27%-os ÁFA kulcs mellett ugyanis az állam a saját beruházásain – bármilyen hihetetlen – még akkor is keres, ha a 15 százalékos társfinanszírozást legalább átmenetileg valahonnan elő kell teremtenie. Magyarán: az állami beruházások megvalósítása nem viszi a költségvetés pénzét, hanem kifejezetten javítja az egyenleget, nem is beszélve arról, hogy munkahelyeket és növekedést, tehát további adóbevételeket teremt.

Ahhoz, hogy több állami beruházásunk legyen, a kormány legalább három dolgot tehetne.

Egyfelől, még többet kellene költenie a jövőben – lehetőleg még 2015 előtt – megvalósítható fejlesztések előkészítésére.

Másfelől, mindent meg kellene tennie azért, hogy az összes olyan állami fejlesztést, amely egyébként napirenden van – kifejezetten azokat is, amelyeket már elkezdtek, de még nem fejeztek be – EU-forrásból valósítsák meg. Egyszerűen „ki kell söpörni a projektpadlást”, és az összes olyan fejlesztést, amely indokolt, előkészíthető, vagy már építés alatt is áll, be kell vinni az Új Széchenyi Tervbe. Méghozzá villámgyorsan.

Harmadszor, az összes önkormányzatnál és költségvetési intézménynél biztosítani kell, hogy a fejlesztések társfinanszírozása feltétlenül rendelkezésre álljon. Mint már említettem: alapvetően nem kiadási, hanem likviditás-finanszírozási problémáról van szó. Erre pedig kell legyen megoldás. De, ha muszáj, a kétharmados többség akár az önkormányzati gazdálkodási szabályok módosítását is lehetővé teszi.

Az állami és az önkormányzati szférában egyetlen érdemi korlát az új beruházások fenntartási költségeinek fedezése. Előnyben kell tehát részesíteni a többletkiadást nem okozó, illetve a kifejezetten megtakarítást hozó projekteket. Ott pedig, ahol elkerülhetetlen a többletkiadás, valóban csak az alapos tervezés a megoldás. De erre a célra is lehetne pl. projektdoktorokat kiküldeni.

Ami a nem állami szereplőket illeti, nem gondolom, hogy a pályázatok adminisztratív és biztosítéki feltételei a továbbiakban lényegesen tovább egyszerűsödhetnének. De ami megtehető:

Egyfelől, az NFÜ-nek mindenütt a lehető legegyszerűbb pályáztatási formákat kellene használnia. A projektek időigényes rangsorolása, zsűrizése helyett a minimumfeltételeknek megfelelő pályázatokat érkezési sorrendben mind el kellene fogadni. Ahol csak lehet, a zsűrizésről teljesen le kell mondani, és objektív – tehát számszerűsíthető – feltételrendszer alapján, ún. „automatikus” pályáztatással kell dönteni.

Másfelől, természetesen vizsgálni kell a projektgazdák anyagi teljesítőképességét. Ami a pénzügyi biztosítékokat illeti, meg kell nézni, hogy a kisvállalkozóknak szóló állami hitelgarancia-rendszer erősítésében – kifejezetten az EU projektgazdák számára – minden lehetőséget kimerítettünk-e már. De megkockáztatnám azt az eretnek gondolatot is, hogy ott, ahol a társfinanszírozási követelmény végképp túl magas, az állam a pályázatokon győztes projektgazdáknak adókedvezményt is nyújthatna. Ez nyilván tovább növelné a pályázói kedvet.

Harmadszor, el kellene gondolkodni olyan egyszerű, de hasznos pályázati formákon, amelyeket a vállalkozók, vagy civil szervezetek akár tömegével igénybe tudnak venni. Az ÚSzT szövegezése nagyon sok dologra lehetőséget ad. A program prioritásain belül Brüsszel engedélye nélkül is lehet átcsoportosításokat végrehajtani, tehát a sikeres pályázatok számára programmódosítás nélkül is teremthető többletforrás. És a vállalkozói, vagy a civil szférában is vannak olyan mikro-fejlesztési lehetőségek, pl. az IT területen, amelyeknek a hasznossága különösebb rangsorolás nélkül is biztosra vehető.

Végül, de nem utolsó sorban: az NFÜ elnökének igaza van, amikor a már megindított projektek nehézségeiért a jogi intézményi környezetet – a közbeszerzési rendszert, az építési, örökségvédelmi és környezetvédelmi engedélyezési rendszert – is okolja. Ehhez valóban összkormányzati cselekvésre van szükség. De volt már erre példa korábban (2005-2006-ban), és annak is megvolt az eredménye. Az 2004-2008-as első Nemzeti Fejlesztési Terv forrásait 99% feletti arányban sikerült igénybe vennünk. Pedig akkor nem volt kétharmad.

Konklúzió

A fenti javaslatok némelyike talán meglepőnek tűnik. De – ha őszinték vagyunk – akárki akármit gondoljon az intézményrendszer mai állapotáról, a jelenlegi helyzetben már „unortodox” megoldásokon is el kell gondolkodni. Nem sok rosszabb dolog van annál, hogy az EU támogatásait elveszítsük – sem gazdasági, sem politikai szempontból. Sem rövid távon, sem a 2014 utáni támogatási időszak, a nekünk létfontosságú kohéziós politika jövője szempontjából. Márpedig: ezermilliárdokról beszélünk.

Az Orbán kormánynak nagyjából egy éven belül 2700 milliárd forint támogatást kellene szétosztania, hogy a megcélzott fejlesztések időben be tudjanak fejeződni. Ehhez pedig nem egyszerűen az adminisztrációnak kell összekapnia magát. A támogatást „el is kell adni”, olyan feltételekkel kell kínálni, hogy a kedvezményezettek azt igénybe is tudják venni. Ezért a pályázatok feltételrendszerét a lehető legnagyobb mértékben a leendő kedvezményezettek tartalmi igényeihez és anyagi lehetőségeihez kell szabni, sőt, ha muszáj, a pályázatokon való indulásukat akár anyagi eszközökkel is segíteni kell. (És akkor még nem beszéltünk azoknak a projekteknek – önkormányzati és vállalati fejlesztéseknek a megmentéséről – amelyek az állami kiadások megkurtítása, a kormány kuruckodása miatt beszakadt forintárfolyam, a hitelszűke, és a meglódult hitelkamatok miatt kénytelenek projektjeik feladását fontolgatni.)

Még véletlenül sem szeretném, ha a fentieket valaki úgy értené, hogy az EU-támogatások „nyakló nélküli” osztogatására buzdítok. Megértem azokat – így végső soron az ÁSZ egyébként tévúton járó szakembereit is – akik a kifizetett támogatások hasznosulásáért, növekedési hatásáért aggódnak. De állítom, hogy ez az aggodalom nem időszerű. A kérdés ma nem az, hogy melyek a legjobb fejlesztési ötleteink, hanem az, hogy egyáltalán van-e elég megalapozott, kivihető ötletünk.

Emellett igyekeztem rámutatni, hogy az intézményrendszer – vagy a projektgazdák – további abajgatása helyett ideje a legalapvetőbb problémával foglalkozni. Azzal, hogy a nekünk járó támogatás egyharmadáról még el sem döntöttük, hogy mihez kezdjünk vele. Azzal, hogy a támogatások kihelyezésében az Orbán kormány az összes elődjénél jelentősen rosszabb teljesítményt nyújt. Hanem azért is, mert még mindig nem találtak megoldást arra, hogy az állami beruházásokat felgyorsítsák, és a pályázókat helyzetbe hozzák.

Ezért aggasztó, hogy az NFÜ vezetői a mikro-menedzsmentben – és ezzel lényegében a pályázókon és az intézményrendszeren lévő nyomás fokozásában – keresik megoldást, az egyebekről pedig hallgatnak.

Mikroszkópba néznek, a távcső helyett. Azért reméljük, látják, hogy merre van a fal – és hogy egyre gyorsabban közeledik.[/justify]
(hazaeshaladas.blog.hu)

Lipovecz Iván: Vaku

float:left;margin-right: 5px[justify]Magyarország bukaresti nagykövete, Füzes Oszkár sajtóértekezletén közölte: Nyírő József nem volt sem fasiszta, sem antiszemita. A nemrég még jobb sorsra érdemes kolléga, a Népszabadság volt munkatársa – aki bizonyára alaposan tanulmányozta a „székely apostol” életművét – figyelmét talán elkerülte az 1942–43-ban Nyírő által szerkesztett Magyar Erő című, határozottan szélsőjobboldali szellemiségű lapban megjelent alábbi szöveg: „Nem tudjuk, milyen megállapodás van a nemzetközi zsidóság és az angol háborús vezetés között, bizonyos azonban, hogy sem ezek a megállapodások, sem az angol politikusok mézesmadzag ízű nyilatkozatai a zsidóság sorsán és jövőjén nem tudnak változtatni. Itt nem arról van szó, hogy igazságtalanság történt valamelyik fajtával szemben, hanem arról, hogy Európa igazságot tett. A zsidóságtól való szabadulás nem kortünet, nem valamely politikai párt programja, hanem egységes és halaszthatatlan követelése minden népnek, amely egyszerűen megismerte a zsidó veszedelmet.” Az pedig a nagykövet előtt sem lehet ismeretlen, amit itt, az ÉS-ben egy hete Nyerges András dokumentált (Színrebontás, 2012/21., máj. 25.), hogy mennyire odaadó híve és milyen szívesen látott vendége volt Nyírő a náci Németországnak, vagy hogy a Szálasi-féle „parlament” Sopronba költözése után milyen elánnal készítette az Eleven Újság nevű nyilas propagandaműsorokat.[/justify]
[justify]Én is szét tudom választani Nyírőnél a politikát és az irodalmat – ezt nem kisebb személyiség állítja, mint Kövér László, az Országgyűlés elnöke, aki az elmúlt hetek újratemetési siralomjátékának a főszereplőjévé vált. Most tekintsünk el attól, hogy Nyírő ezt a szétválasztást hallatlanul egyszerűen oldotta meg: a közéletbe történt dicstelen „kirándulása” idején, 1941–45 között egyetlen regényt írt, viszont annál elszántabban szónokolt az úgynevezett Erdélyi Párt képviselőjeként, illetve adta közre a pesti sajtóban a maga és mások uszító írásait. A kérdés inkább teoretikus: másféle emberré válhat‑e az ábrázolóművész, ha beleüti a politikába az orrát?

Vagy egyszerűen csak alkotói – adott esetben írói – pályájának egy újabb stációjához érkezik? Erdélyi Józsefnél figyelhető meg például, hogy jóllehet 1937-ben egy hirtelen fordulattal esett a fasiszta eszmék bűvöletébe, erre való hajlamossága már korábbi műveiben is tetten érhető volt. A Nyírővel – és Kós Károllyal együtt – 1940-ben Corvin-koszorút kapott Erdélyi egyébként, bár először ő is megszökött a felelősségre vonás elől, 1947-ben (Romániában) feladta magát, utána három évig ült börtönben, de 1954-ben már visszatérhetett az irodalmi életbe. Barna foltos múltja ugyan sohasem maradt említés nélkül, végül is zavartalanul élhetett és dolgozhatott tovább 1978-ban bekövetkezett haláláig.

Nyírő más utat választott. A háború végnapjaiban történt elmenekülés után meg sem kísérelte, hogy visszatérjen akár Erdélybe, akár Magyarországra, hanem – előbb Németországban, majd Spanyolországban – mindenféle skrupulus nyilas és hungarista szerveződésekben vett részt, illetve ilyen szellemű kiadványokat szerkesztett. Madridba költözése után pedig a francóista spanyol nemzeti rádió magyar nyelvű adásában dolgozott. Vagyis alkotóként azon az úton ment tovább, amelyre a ’40-es évek elején lépett. Így nem csoda, hogy a szó szoros értelmében kiírta magát a hazai irodalmi kánonból, és 40 évnek kellett eltelnie, mire irodalomtörténészek, kiadók, színházi emberek újra felfedezték – bizonyára kétségtelen – írói kvalitásait.

De ez a fajta szellemi rehabilitáció indokolja-e, hogy a magyar állam – mivelhogy az Országgyűlés mégiscsak annak egyik tartópillére – aktív részese, sőt egyik kezdeményezője legyen Nyírő hamvai újratemetésének? Ráadásul nem ennek az államnak a fennhatósága, hanem egy másik szuverén ország területén. Mitől derült ki most, hatvan évvel a haláleset után, hogy ebben a történetben a magyar állam az illetékes? Miért nem mondjuk egy olyan társadalmi szervezet, amely felvállalja Nyírőt mint a magyar irodalomtörténet jeles alakját, magára veszi emlékének ápolását, és mellesleg pénzeket gyűjt, hogy az újratemetéssel járó költségeket viselni tudja? Ez egy minden szempontból korrekt megoldás lehetett volna, és azzal szemben sem emelhetett volna senki kifogást, ha ennek az alapítványnak vagy egyesületnek elnöki tisztét – szigorúan magánemberi minőségében – Kövér László tölti be. (Mint ahogyan az sem lenne államügy, ha ő csak otthon vagy legfeljebb baráti körben énekelgetné a „székely himnuszt”. Azt az egyébként 90 éve nem is Erdélyben, hanem Budapesten keletkezett műdalt, amelyről a tavaly elhunyt neves zenetudós, Dobszay László írta 2006-ban a HVG-ben: tömény giccs, aminél magyartalanabb dallamot nehéz elképzelni.)

A dolog valódi célja azonban éppen hogy nem a kegyeleti aktusban, hanem a politikai haszonkeresésben rejlett. Székelyudvarhely alpolgármestere, Szász Jenő, a Fidesz erdélyi leágazásának vezetője a helyhatósági választásokra készül. Kiütni az RMDSZ-t, megbuktatni a rivális párthoz tartozó Bunta Levente polgármestert – ehhez jött volna jól egy zajos médiaesemény, erős budapesti támogatással. Pedig még a történetben amúgy nem jelentéktelen szerepet vállaló Duna Televíziónak nyilatkozó román értelmiségiek is azt mondták: ha Nyírő politikai szerepvállalásától eltekintenek is, azt mindenképpen helytelenítik, hogy a rendezvényt a választási kampányra időzítették.

Szász Jenő ambíciója azonban nem véletlenül találkozott Kövér Lászlóéval. Az Országgyűlés egyre kevesebb toleranciát tanúsító elnöke kendőzetlenül törekszik arra, hogy bármi ügyet, ami az erdélyi magyarsággal összefüggésbe hozható, Budapesten, állami szinten vállaljanak fel. Mindenáron jelen lenni az erdélyiek életében – ez tűnik Kövér credójának, és erre nem sajnálja az adófizetők pénzét sem. Természetesen nem gondolom, hogy a madridi exhumálás a Budapestre szállíttatás, a díszhuszárok, a csömöri hamvasztatás vagy a Marosvásárhelyig szóló oda-vissza repülőjegyek együttesen a legkisebb rést is ütötték volna az állami költségvetésen. Ám felmerül a kérdés, meddig terjed az Országgyűlés elnökének pouvoirja az efféle, a büdzsében előre nem tervezett, viszont az ő politikai céljaiba illő kiadások fedezésében.

A végül is fiaskóval végződött újratemetési hercehurcában különösen méltatlan szerep jutott a „nemzet televíziójának”, amely körülbelül akkora teret szentelt a helyszínen mindössze kétezer ember érdeklődését kiváltó eseménynek, mint mondjuk a Magyar Televízió 1989. június 16-án Nagy Imre és társai újratemetésének. A Duna Televízió jó ízlést és arányérzéket vesztett vezetői totálisan kiestek közszolgálati szerepükből (ami valószínűleg nem volt túlságosan nehéz a számukra), és egyszerűen behódoltak a hatalmi fensőbbségnek. Pedig legkésőbb akkor, amikor kiderült, hogy a temetésnek – legalábbis egyelőre – annyi, rá kellett volna jönniük, hogy ha nincs médiaesemény, akkor közvetíteni sincs mit. Ők viszont a luftballon hámozását választották ahelyett, hogy mondjuk a gyereknapi programokra, pünkösdvasárnapi rendezvényekre vagy éppenséggel a komoly magyar sikereket hozó úszó-Eb-re terelték volna nézőik figyelmét. Így viszont egy igazi non-event lett majdnem egész napos főszereplő egy olyan tévéműsorban, amelyet súlyos adómilliárdokból tartanak fenn, és amelynek pártpolitikai semlegességét – elvben – törvény írja elő. Igaz, így legalább önmagukhoz következetesek maradtak. A szakma szégyenére a közelmúltban sugárzott négyrészes áldokumentumfilmük (Háború a haza ellen – ÉS, 2012. máj. 18.) szellemisége ugyanis szemernyit sem tért el Nyírő ’40-es évekbeli szövegeiétől.[/justify]
(Élet és Irodalom)