2012. július hónap bejegyzései

Birkák országa

[justify]Nem, nem. Ezt (még) nem mondta ki nyilvánosan Orbán Viktor. Viszont így gondolja. Ezt mutatja az az egyébként hónapok óta fontolgatott lépés, amit szeptemberben már az országgyűlés elé is terjesztenek: az előzetes választási feliratkozás. Bár még a törvény tervezetét sem ismerjük, az azért már kiszivárgott a Fidesz altestéből, hogy 2014-ben csak azok szavazhatnak majd, akik előzetesen regisztrálták magukat. Büdös a dolog.[/justify]
[justify]Az ellenzéki pártok persze rögtön tiltakoztak, mondván: elsősorban a kevésbé iskolázott, ekképp kevésbé tudatos választópolgárokat próbálja így a Fidesz kizárni a választás lehetőségéből. Ez is igaz. Az viszont biztosan (az elmúlt 20 év választásainak tapasztalata ezt bizonyítja), hogy a választásra jogosultak döntő többsége az utolsó két hétben (nem kevés kutatás szerint az utolsó két napban) dönti el, hogy elmegy-e választani, és kire. Az is bebizonyosodott már, hogy ezek a választók elsősorban protest szavazók, azaz a fennálló hatalom ellen szavaznak.

Nem lehet tehát véletlen, hogy a Fidesz úgy gondolja: a választások előtt kb. két hónappal lezárulna a regisztrálás lehetősége. Aki ezután úgy gondolná, hogy részt venne a választáson, az hoppon maradna. Alkotmányos jog a választásokon való részvétel. Ez most sérülne.

Azt mondja a Fidesz, hogy van ilyen rendszer máshol is. Van. De ott nincs népesség-nyilvántartás. Nálunk van, ráadásul azon kevés dolgok közé tartozik, ami elég jól funkcionál. Hasonlít ez a dolog ahhoz a jópár hónappal ezelőtti ötlethez, miszerint új rendszámtáblák kellenek az autókra, mert úgy egyszerűbb lesz a beazonosítás (az új rendszámokon a város azonosítója is szerepelt volna). Pedig ha a rendőr beüti a számítógépébe a rendszámot, akkor már ma is megtud szinte mindent az autótulajdonosról (ha elkészül az egységes állami nyilvántartás, akkor meg már azt is megtudhatja, hogy legutóbb hol váltotta ki a gyógyszerét). Nyilvánvaló volt, hogy a cél nem az volt, amit kommunikáltak, hanem egy kis pénzszerzés az illetékekből. Lett is nagy felzúdulás, el is maradt az intézkedés (egyelőre). A választási regisztrációról is mondhat bármit a Fidesz, a cél a választók nagy (és vélhetőleg főleg ellenzéki) részének távol tartása a választásoktól.

Orbán Viktor már megmondta, hogy a magyar csak az erő nyelvén ért. Már eddig is sok mindent letolt a torkukon, de ha ezt is sikerül, akkor tényleg birkák vagyunk. Még abból is a rosszabb, félázsiai származék fajta. Most az ellenzéki pártokon, a civil megmozdulásokon, egyáltalán a társadalmon a sor, hogy megmutassák a pásztorok királyának (főpásztort vallási okokból nem írnék): ezt már nem! Kíváncsian várom a fejleményeket.[/justify]
DJ

Szánalmas származékok

[justify]Politikusok megszokott taktikája, hogy bedobnak a köztudatba olyan mondatokat, szavakat, amelyeken jól elcsámcsog a sajtó meg az ellenzék, így a lényegi kérdésekről elterelődik (egy időre) a figyelem. Ezek általában hozzák a kívánt eredményt, néha azonban önálló életre kelnek, és ha nem is azonnal, de belátható időn belül az adott politikusra visszaütnek. Ilyen kijelentés lehet Orbán Viktoré is, akinek a VOSZ-szal való konzultáción sikerült azt mondania, hogy mi magyarok csak az erő nyelvén értünk, merthogy félázsiai származékok vagyunk.[/justify]
[justify]Ez azért szíven ütött. Nem jellemző rám a magyarkodás, szimplán érzem és vallom magam magyarnak, és nem gondolom, hogy magyarságom okán különleges lennék. Eleve megfoghatatlan számomra a jobboldalon jellemző nagy magyarság-tudat. Magyar az, akinek felmenői magyarok, ő maga magyarul beszél, és nem utolsó sorban magyarnak vallja magát. Nem hiszem, hogy valaki tudna olyan embert mutatni, akinek minden felmenője a honfoglaló magyarok valamelyikére vezethető vissza. Na, ő színtiszta magyar lenne, mindenki más már „keverék”, hogy azt ne mondjam: származék.

Színesíti a képet a jobboldal alsó széle közepére sorolható kutatók azon állítása, hogy a magyarok már többezer éve itt vannak a mai Európa területén, amikor a németek és angolok elődei még bogyót gyűjtöttek, akkor mi már rovásírással kommunikáltunk…

De térjünk vissza kormányfőnk ominózus mondatához. Lát-e valaki hasonlóságot a között, hogy a magyarok csak az erőből értenek, mert félázsiai származékok, és a között, hogy a magyarok genetikailag alattvalók? Ez utóbbit nem egész egy éve Kertész Ákos írta, meg is magyarázva: „boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni”. Ezért az írásáért kiátkozta – elsősorban – a szélsőjobb, pedig ő egy író, ergo művészlélek, leginkább az agya jobb féltekéjét használja. A miniszterelnök viszont politikus, ha használja egyáltalán, akkor az agya bal féltekéjét kell neki (ott székel a racionális gondolkodás ugyanis).


A genetikával foglalkozzanak a tudósok

(Orbán fiatalon, Kertész idősen)

Ha tényleg racionálisan elemezzük Orbán mondatát, akkor még azt is mondhatnánk, hogy igaza van (csak és kizárólag) a félázsiai származék kitétellel. Ugyanis tényleg Ázsiából érkeztünk, de aztán csak keveredtünk, keveredtünk, így már csak a származék jelző illik ránk. Amennyiben viszont az egész kijelentést nézzük, akkor már egy orbánikus baromsággal állunk szemben. A helyzet ugyanis az, hogy nem azért „ért” a mai magyar társadalom az erő nyelvén, mert a származása erre predesztinálja, hanem azért, mert a nagy többsége így szocializálódott. A nagyon idősek még a Horthy-rendszerben, a kevésbé idősebbek pedig a szocializmusban. Van azonban egy egyre növekvő létszámú népesség, aki ezt már szerencsére nem „élvezhette”, és nem elhanyagolható azok tömege sem, akik sikeresen hozzászoktak az új világhoz, amit nemes egyszerűséggel csak demokráciának szokás hívni. Ahol az ellenzéki pártoknak (és persze a rájuk szavazóknak) is számít a véleménye, ahol a szakszervezeteknek és egyéb érdekvédő szervezeteknek is meg van a maga szerepe, egyáltalán: ahol nem akarják megmondani az egyes embernek, hogy mit is gondoljon. Az erő a diktatúra nyelve.

Végezetül egy kis piszkálódás: a szélsőjobb erős cigány-fóbiában szenved, legutóbb pedig miniszterelnökünk is adott ennek egy kis tápanyagot. Pedig ha megnézzük, akkor a cigányok is Ázsiából érkeztek, és bár zártabb közösséget képeznek, azért van keveredés az igaz magyarnak tartott népességgel. Persze nincs azzal semmi baj (és hát nem is tehet róla az illető), ha valakinek valamely nem is oly távoli felmenője a cigány népcsoportba tartozik. Némelyeknél ez külső jegyekben is látszik, másoknál nem. Ezzel sincs baj. Már csak azt javasolnám (Lenin után szabadon), hogy gondolkozni, gondolkozni, gondolkozni…[/justify]
DJ

Válasz egy (végül is) nyílt levélre

[justify]A tegnapi írásra reagálva emailt kaptunk Gágó Zsolt úrtól, a Palotai Turul Társaság elnökétől. Miután nem hatalmazott fel a nyilvánosságra hozására, megírtam válaszomat és épp elküldtem volna, amikor észrevettem, hogy a Várpalotai emberek fórumára feltette levelét. Így már nyílt levélként kezelem, tehát a választ is itt adom meg. A válaszlevél:[/justify]
[justify]Tisztelt Elnök Úr!

Először is megköszönöm, hogy figyelemmel kíséri honlapunkat. Megtisztelő. Remélem a továbbiakban is olvasónk marad.

Most az Ön által felvetett problémákról néhány gondolatot. Honlapunk „Szavazás” rovatában kérdések vannak, nem állítások. A kérdések persze sugallhatnak – ennyiben igazat adok Önnek – de attól még kérdések maradnak. A válaszlehetőségek (emlékeim szerint) minden esetben lehetőséget biztosítottak a politikai hovatartozás kifejezésére (lévén ez egy politikai honlap), és általában egy semleges válaszlehetőség is rendelkezésére áll a szavazóknak.

A „Civilek – pénz – tiltakozás” című írásban valóban ott van, hogy Méreg József „nemzeti ünnepek és emléknapok”-ról beszélt, és csak remélhetem, hogy jól emlékeztem szavaira, miután nem került rögzítésre a beszéd (erről az írás utolsó soraiban említést is tettem). Ezt és a kérdést olvasva egy felületesen olvasóban kialakulhat az a kép, hogy innentől a Palotai Turul Társaság szervezheti a nemzeti- és állami ünnepségeket városunkban. Ilyen azonban nem került állításra.

Egy kicsit még a kérdéskörnél maradva: amennyiben fennállásuk óta (2006 vagy 2007 – vagy a honlapjuk vagy az önkormányzathoz írt levelük téved) Önök szervezik önállóan ezeket a rendezvényeket, akkor miért pont most érezték szükségesnek ezt a szerződést? Mert a helyszínekért – gondolom – eddig sem kellett fizetni, a most átvállalt nyomdai költség és a hangosítás költsége viszont nem kevésbe kerülhet(ett). Nem követtem nyomon társaságuk önkormányzat általi támogatását az elmúlt években, de ha eddig nagyobb összegeket kaptak, de a rendezvények költségeibe nem szállt be a város, akkor a mostani (viszonylag) alacsonyabb összeget kompenzálja az átvállalt feladatok költsége. Szerintem.

Az ideológiai alapú megemlékezésekről nagyon nem egyezik a véleményünk.

A civil támogatással kapcsolatos pályázat esetében szerintem rosszul értelmezi a pályázati felhívást. A pályázatot az önkormányzat írta ki egyedül, és csak ezt az 1 pályázatot. Az más kérdés, hogy az elbírálásban két bizottság vesz részt a meghatározott összegek erejéig, de ettől még ugyanarról az egyetlen pályázatról beszélünk. Annak felhívásában pedig az szerepel, hogy egy civil szervezet csak egy pályázatot nyújthat be.

Ahogyan szervezetük logójában is olvasható: „Csak az igazat.”.

Tisztelettel:

Danka János[/justify]

Civilek – pénz – tiltakozás

[justify]A Marathon Tömesport és Környezetvédő Egyesület szervezésében hétfő késő délután egy demonstrációra került sor a Városháza mögötti parkolóban, melyen a civil szervezetek 2012. évi pénzügyi támogatásáról hozott képviselő-testületi döntések ellen tiltakoztak. A DK részéről néhányan részt vettünk az eseményen, mert szerintünk is vitathatóra sikeredett a pénzek elosztása.[/justify]
[justify]Nem volt nagy létszám, harmincan voltunk mindössze. Állandóan megy a vita, hogy egy demonstrációnak értékmérője-e a megjelent emberek száma. Egyrészt persze igen, hiszen ha több száz résztvevő van, az már „mutat” is, másrészt viszont nem ez a fontos, hanem az, hogy egyáltalán megszervezésre kerül egy ilyen esemény, és vannak, akik mernek is részt venni rajta. Nyilván nem tudhatom, hogy akik otthon maradtak (mármint civil szervezetek), azok miért döntöttek így. Vagy jó pénzt kaptak és ezt szeretnék is megőrizni, vagy ugyan keveset, de ezt se szeretnék a jövőben elveszíteni, avagy egyszerűen csak fotel-forradalmárok (otthon morognak, de a fényre már nem merészkednek…).

Méreg József, az Egyesület vezetője kezdte a beszédek sorát. Elmondta, hogy egyesületük 19 éve szolgálja a várpalotai embereket, ma már 4 szakosztállyal működnek, és az élet számos területén munkálkodnak (ezt sok példán át ismertette). Ennek dacára idén a tavalyi támogatás töredékét kapták, amit oly mértékben sérelmeztek, hogy levelet írtak minden képviselőnek. Választ sokáig nem kaptak, majd amikor meghirdették ezt a demonstrációt, válaszolt nekik Katona Csaba alpolgármester (ő egyébként részt vett a rendezvényen). Az elnök szerint a válaszlevél első és utolsó sora volt igaz (gondolom a megszólítás és az aláírás dátummal), a közöttük lévő sorok mindenről szóltak, csak a feltett kérdésekre nem adtak választ – néhány állítást tételesen cáfolt is.

Elmondta azt is, hogy sok hibát vétett a pályázat kiírója és a döntéshozó testületek is (ha nem tudná a tisztelt olvasó, az összeg nagy részét a Humán Erőforrás Bizottság, kisebb részét a képviselő-testület osztotta el), de néhány civil szervezet is követett el szabálytalanságot (pl. a maximum összeg felett pályáztak, több pályázatot adtak be, pedig egy szervezet csak egy pályázatot adhat be). Megjegyzem, a listát végignézve a Palotai Turul Társaság kétszer is nyert el támogatást…

Azt is sérelmezte, hogy a képviselő-testület az egyik civil szervezettel szerződést kötött a nemzeti ünnepek és emléknapok városi ünnepségeinek megszervezésére, pedig erre van a városnak egy Kft.-je, ahol ezért kapják a fizetést az ott dolgozók. (Az elnök úr nagyon korrekten nem nevesítette a Palotai Turul Társaságot és a Szindbád Kft.-t).

Gyanúja szerint az Egyesület azért lett „persona non grata”, mert a Forgács Ferenc vezette kézilabda csapatot magukhoz vették. Márpedig ebben a városban rengeteg csáp van, amik utánanyúlnak az embereknek.

Szerinte különbséget kellene tenni a civil szervezetek között abban is, hogy melyik bejegyzett szervezet. Azoknak ugyanis sokkal több követelménynek kell megfelelniük, az pedig szintén pénzbe és energiába kerül.

Sérelmezte azt is, hogy a sportszervezetek csak 900 ezer forint körüli támogatást kaptak, míg a kiemelt sportszervezetek (VBSK) 20 milliót. Véleménye szerint ez utóbbi összeget lehetne csökkenteni, és azt felosztani a civilek között.

Méreg József elmondta, hogy az egész eljárást elutasítják, ezért a Marathon TKE nem tart igényt a megítélt összegre, nem köti meg a támogatási szerződést.

Ezután Szabó István, a Honvédség és Társadalom Baráti Kör Várpalotai Szervezete vezetője kért szót. Véleménye szerint a civil pénzek elosztását sosem lehet igazságosan elosztani, de tisztességesen igen. Az viszont nem tisztességes, ha a pénzek elosztásánál a különféle emberi kapcsolatok döntenek (hogy értse a tisztelt olvasó: pofára megy az elosztás). Az általa vezetett szervezet is sok, és nagy létszámú rendezvényt szervezett az évek során, most mégis az a döntés született, hogy 25 ezer forint támogatást kapnak. Ráadásul ezt is csak úgy, hogy a civil referens érvelése miatt változtatták meg az eredetileg nulla összeget. Megjegyezte, hogy reméli: nem lesz belőle baja.

Ezután érdekes dialógus következett. Méreg József megjegyezte, hogy ismeretei szerint a civil referens már nem is civil referens. A jelen lévő alpolgármester szerint ez kacsa, mert még az, de már nem sokáig, viszont nem ezért. Tetszik érteni…?

A sort ezután Nagy Richárd, a RI-SZA Táncegyesület részéről folytatta. Mint ismertette, ők sem kaptak egy vasat sem, pedig rengeteg rendezvényt táncoltak végig. Azonban ő mégsem ezt sérelmezte, hanem azt, hogy a Humán Erőforrás Bizottság elnök asszonyának (Huszárné Bacsárdi Valéria, ha valaki nem tudná) írt panaszos levelére egy semmitmondó, de legalábbis a feltett kérdéseket figyelmen kívül hagyó választ kapott.

Ezután Schmidt Ferenc, az ’56-os Klub titkára kapott szót, aki egyrészt bejelentette, hogy levelet írtak a képviselő-testületnek, miszerint a Klub befejezi tevékenységét, a megítélt 40 ezer forintot költse a testület arra, amire akarja, de ezentúl azt a tevékenységet, amit a Klub ’56 eszmeiségének megőrzése érdekében tett, azt folytassa tovább. Véleménye szerint fontos a pénzbeli támogatás is, de sokkal fontosabb a civilek erkölcsi elismerése a mindenkori hatalom részéről, és ebben is nagy hiátusok vannak.

Végül Katona Csaba alpolgármester kapott szót. Elmondta, hogy nem szeretné megismételni a Marathon TKE-nek írt levélben foglaltakat, de azért megtette. Külön kis fénypont volt beszédében, amikor megjegyezte, hogy nem lehet túl nagy probléma a civil támogatások elosztásával, mert nagyon sok civil szervezet nincs is itt a rendezvényen (hogy értse a kedves olvasó: ha csak 30 ember jön össze demonstrálni, akkor minden rendben van a dologgal). Az is nagyon szép eszmefuttatás volt, amikor az olasz civil támogatást hozta példának, ahol egy hatalmas, többezer fős sportrendezvényt az önkormányzat csak azzal támogatott, hogy a területet biztosította. Biztosan úgy tudja, hogy az olasz emberek, így a társadalom és a civil szervezetek is hasonló anyagi lehetőségekkel bírnak, mint Magyarországon…

Hát, nagyjából ennyi történt a demonstráción. Miután nem rögzítettem az elhangzottakat sem elektronikusan, sem jegyzetelve, ezért ezt egy szubjektív, nem szöveghű tudósításként kezelje a tisztelt olvasó.

Akit érdekel a támogatások összege, IDE klikkeljen![/justify]
DJ

DK irodaavató Várpalotán

A Demokratikus Koalíció várpalotai szervezete a mai napon hivatalosan is használatba vette irodáját. Az irodaavatón részt vett Varju László országgyűlési képviselő, a DK pártigazgatója, aki Deák Istvánné szervezővel közösen sajtótájékoztatót tartott.

Az iroda címe:
8100 Várpalota, Árpád u. 12. alagsor (Jókai és Árpád utca kereszteződésénél)

Az iroda elérhetőségei:
Telefon: 88/744-292
Email: veszprem2@dkp.hu

Az iroda nyitvatartása:
Hétfő: 9.00 – 12.00
Szerda: 15.00 – 18.00
Péntek: 9.00 – 12.00

Bruck András: "Csak az a fontos, hogy a mieink legyenek"

[justify]Másfél évtizeden át botorkáltam a jelenlegi miniszterelnök szavai és tettei között húzódó szakadékban, igyekeztem rálelni csavaros észjárásának mozgatórugóira, szavai értelmére. Mára feladtam. A helyes és igaz dolgok amúgy is egyszerûek. Ne ölj! Ne lopj! Most már tehát kizárólag a tények érdekelnek. Mindenekelõtt az elmúlt két év tényei, mégis muszáj messzebbrõl indulni. Mert az a tragédia, hogy húsz év után ismét bizonygatnunk kell: minél szabadabbak egy állam polgárai, annál jobb abban az országban élni, annál több jut a gyerek iskoláztatására, a család egészségére, utazásra, kultúrára, ételre, ruhára, nem 2010 áprilisában kezdõdött. Egy vázlatos visszatekintés segíthet megérteni, már megint hogyan siklottak ki a dolgok ilyen végzetesen.[/justify]
[justify]A rendszerváltás elsõ nyolc évében még nem dõlt el semmi. Számos részletében dilettáns, ideológia irányította kormányzás folyt, de nem történt jóvátehetetlen. Orbán Viktor úgy ülhetett 1998-ban a miniszterelnöki székbe, hogy az ország elõtt megmaradt a lehetõség, hogy úgy tizenöt éven belül felzárkózzon a legalább közepesen fejlett európai nemzetekhez. Ma tehát körülbelül itt tarthatnánk. Magyarország nem volna tejjel-mézzel folyó Kánaán, de lenne elõtte perspektíva. És egész biztosan nem akarna külföldre menni minden második fiatal, és telente nem dideregnének milliók 16 Celsius-fokos lakásban. Magyarország egy teljesen más, sokkal jobb, élhetõbb ország lenne.

Nem így történt. Amikor Orbán leállíttatta a metró és a Nemzeti Színház építését, csodálkoztam. Nem értettem, mi szükség volt erre. Építés helyett rombolni a szememben nem tûnt se hazafias, se átgondolt intézkedésnek. Úgy éreztem, a miniszterelnök dühös és dacos, márpedig milyen dolog kétmillió emberrel dacoskodni! Vagy nem tudta, hogy a fa, amelybe belevágta fejszéjét, nem az õ kertjében áll?

Szinte hetek alatt elviselhetetlenül sûrûvé vált az élet akkoriban. Mintha a rádió a múltból örökösen ezt harsogta volna: csapataink harcban állnak. Nyoma sem volt a nyugati demokráciák többnyire békés tespedtségének, egy-két százalékról folyó vitáinak, csip-csup közéleti perpatvarainak. Már akkor ipari méretekben folyt a gyalázkodás: a hazaárulózás, hazaszeretetezés, zsidózás, kiamagyarozás, kommunistázás – megannyi múltból felmelegített, szégyellni való õrület. Intellektuá­lisan lehangoló korszak volt, tele terméketlen és mélységesen tisztességtelen vitákkal. Azt reméltem, majd elmúlik, a hatalmon lévõk lehiggadnak, és nekiállnak annak, amiért megválasztották õket. Amiért politikusoknak érdemes kormányra törekedniük.

Naiv voltam. Még akkor sem fogtam fel, mirõl van szó, amikor 2001-ben egy dunai hajó tetején Esztergomig utazott a korona hatalmas másolata. Még ekkor is mindezt múló, meghaladható bajnak tekintettem, a demokrácia „gyermekbetegségének”. Csak most, egy évtized távlatából vált világossá számomra, hogy a koronával együtt akkor valami más, ezerszer fontosabb dolog is elúszott: az ország megújításának lehetõsége. Akkor eldõlt, hogy Magyarország még hosszú ideig marad, ami volt; egy saját bánatába belemerevedett, történelmi hátrányait makacsul maga elõtt görgetõ nemzet. Ma már tudom, hogy a koronaúsztatással a miniszterelnök mindenkinek megüzente, esze ágában sincs a modern, progresszív Magyarország megteremtésén munkálkodni. Helyette a múltat ígérte vissza, ami felett nem rendelkezett, és nem a jövõt, amiért sokat tehetett volna. Nagy találmányuk, a polgári kormány kifejezés neki és hívei­nek egyetlen dolgot jelentett: magas beltér és stukkós mennyezet. Sokat elmond a magyar jobboldal által azóta bejárt útról, hogy Márai, a kiváló intellektus és humanista ma már nem kell nekik. Új kedvenceik írónak, embernek egyaránt százszor silányabbak nála.

Idõközben eltelt egy hosszú évtized, és a jobboldal csapatai ma újra harcban állnak. S ma még több külsõ és belsõ ellenséggel vívják kemény csatáikat. De legalább már a hályog lehullt a szememrõl. Immár szemernyi kételyem sincs afelõl, hogy Orbán Viktor elsõ kormányzati ciklusuk elsõ percétõl tudta, hogy mit fog és mit nem fog csinálni. Tudta, hogy nem áll neki modernizálni, nem célja Magyarországot versenyképes európai országgá átalakítani. Csupán egyet akart: már akkor is illetlenül sokáig hatalmon maradni. Amihez a trianoni fájdalmak és a keresztény nemzeti ideológia felmelegítését tartotta a legalkalmasabb, leggyorsabban mobilizálható eszköznek. És arra is sejteni vélem a választ, hogy miért ezt az utat választotta. Egyrészt, mert tisztában volt vele, hogy a modernizáció sziszifuszi, nagy eltökéltséget kívánó feladatához neki nem lenne kitartása, apparátusának pedig szakértelme. Alighanem felmérte, hogy egy nyelveket nem beszélõ, rossz korösszetételû, nehezen mozduló és vállalkozó, pocsék egészségi állapotú, többnyire elavult tudással rendelkezõ, állami gondoskodás után sóhajtozó lakosság csak béklyó lenne az õ nagy magasságokban szárnyaló fantáziája számára. Másrészt azért, mert nem minden politikus fejében kavarognak építõ gondolatok. A hatalom nem mindenki kezében szolgál jó ügyet. Népszerûsége révén Orbán már akkor nekiállhatott volna, hogy óvatosan, tapintatosan elkezdje kivezetni a magyarokat „zsákutcás történelmükbõl”, ehelyett még mélyebbre nyomta õket. Hozzáláthatott volna egy korszerû magyar jobboldal megteremtéséhez, az örökös nemzeti bút pedig otthagyhatta volna a szélsõjobbnak. Nem ezt tette, õ vált a nemzeti bánat cheerleaderévé.

De még hátravolt ennek a zûrös, kaotikus, semmilyen elõrelépést nem hozó négy évnek a csattanója. Az országot irányító, de, mint kiderült, a kollégiumi fiúerkölcsökön kívül másféle erkölcsöt nem nagyon ismerõ fiatal csapat négyéves kormányzása különös intermezzóval zárult: a miniszterelnöknek a Testnevelési Egyetemen mondott választási beszédével. Máig emlékszem a döbbenetre, amit akkor éreztem. Orbán Viktor ezúttal minden addiginál messzebbre ment a közhangulat felkorbácsolásában, jóllehet, mai füllel az a beszéd még szinte esti mese volt. Azt mondta, hogyha a baloldal visszajutna a hatalomba, azzal veszélybe kerülne: „a családunk, a gyermekeink, az emberi méltóságunk, a szabadságunk, a hitünk és a hazánk. És mindezt most meg kell védenünk!”.

Sok szempontból is rendkívüli pillanat volt ez. Egyrészt elhangzott egy szörnyûséges, hazug vád, amely ellen a hallgatóságnak az elemi igazság és tisztesség nevében tiltakoznia illett volna, másrészt feltárult az a zavaros idegállapot, amelybe a jobboldali tömegek a folyamatos izgatás hatására ekkorra már eljutottak. Elvégre a szocialisták „közveszélyességérõl” olyasvalaki tájékoztatta õket, akinek a szülei maguk is párttagok voltak, az édesapja ráadásul párttitkár. Hogy a szónok önnön KISZ-titkári múltját ne is említsük. De ez ekkor már senkit nem érdekelt, az erkölcsi gátak már rég átszakadtak. A tömeg megnyugtatta Orbán Viktort, hogy nem emlékszik semmire, õ meg cserébe antikommunista glóriát vont a Kádár-korszakkal amúgy – a baloldaliakhoz hasonlóan – békésen kollaboráló hívek feje köré. Tényleg nagyszerû érzés lehetett annyi évvel a kommunizmus bukása után pár óra leforgása alatt antikommunistává válni. Immár kockázat nélkül, fájdalommentesen!

Tragikus és messzireható esemény volt ez, hiszen a vágást, amely teljes hosszában felhasította a magyar társadalom örökké érzékeny szövetét, nem az európai kultúra gyomos perifériáján tengõdõ szélsõjobb vezére ejtette, hanem az ország, mindannyiunk miniszterelnöke. Ma már világos, hogy ez volt a magyar társadalom összeomlásának kezdete. Az azóta eltelt idõ bebizonyította, hogy azon az estén valami végleg elpattant milliónyi jobboldali törzsszavazóban: kihunyt belõlük a honfitársaik iránt kötelezõ szolidaritás utolsó szikrája is. Mellé pedig elvesztették valóságérzékük maradékát is: többé képtelenek voltak belátni, hogy a mindinkább mentális és erkölcsi csatatérré változó országban mindenkinek, tehát nekik is nagyon rossz lesz élniük. Nem értették meg, hogy ha a másikat sikerülne is „elpusztítaniuk”, õk is velük pusztulnának. A szónok pedig nem árulta ezt el nekik.

Tíz év telt el azóta, hogy Orbán Viktor a szocialistákra ráütötte Káin bélyegét. A stigma immár az ország alkotmányában is helyet kapott, ami jól jelzi, hogy azok, akik azt kiagyalták, a harcot élet-halálig gondolják vívni. Weimar, Hitler hatalomba emelkedése óta nem történt ehhez hasonló orvtámadás legitim tömegpárt ellen egy formailag még mindig demokratikus országban. De még mindig várjunk, tekintsünk bele a két Orbán-kormány között eltelt nyolc évbe. Anélkül nem nagyon érthetõ, ami most zajlik Magyarországon.

Az elsõ Orbán-kormány választási fiaskója sokkolta a jobboldalt. Mintha ott elképzelhetetlennek tartották volna, hogy a koronaúsztatást nem mindenki tekinti a kormányzás csúcsteljesítményének. És valószínûleg azt sem értették meg, hogy amit õk olyannyira csodáltak miniszterelnökükben, a tántoríthatatlanságot, ellentmondást nem tûrõ határozottságot, az másokban bizonytalanságot, mindenekelõtt félelmet keltett. A magabiztosságát sokan gõgnek, fennhéjázásnak látták, hû emberei megnyilatkozásait pedig nemegyszer agressziónak, becsületsértésnek.

A felajzott, méltóságában sértett jobboldallal nem lehetett többet szót érteni: Magyarország egyre kevésbé hasonlított egy civilizált országra, amelyben egy politikai párt veresége miatti bánat nem tart sokkal tovább, mint amikor valakinek a kedvenc futballcsapata kap ki. Ilyen körülmények között a baloldalnak már akkor sem lett volna esélye a békességre, ha Szent Pétert állítja miniszterelnöknek. Ráadásul fontos pillanatokban ismételten csõdöt mondott az MSZP ítélõképessége. Elõbb akkor, amikor a III/II-es múltú Medgyessy Pétert jelölte miniszterelnöknek, majd amikor nem mérte fel, hogy Gyurcsány Ferenc halálos sebet kapott õszödi beszédével. Ettõl eltekintve is mindketten rossz, voluntarista gazdaságpolitikát követtek, amelynek semmi esélye nem volt a tartós sikerre. Medgyessy Péter meg se próbálkozott reformokkal, ehelyett populista osztogatásba kezdett, amivel ott folytatta, ahol Orbán Viktor abbahagyta. Két elõdjével ellentétben, Gyurcsány legalább felismerte, hogy muszáj lépnie; az õszödi beszéd után azonban gyorsan szitává lõtt céltáblájává vált a jobboldalnak. A baloldal vérzõ szívvel nézte, mi történik nagy reménységével, de közben csak kevesen ismerték el vagy fel, hogy ez szinte már mindegy is, mivel tétova reformkísérletei amúgy is koncepciótlanok és elõkészítetlenek voltak. Ami meg talán jó lehetett volna belõle, azt Orbán Viktor ellenzékbõl is sikerrel szétverte. Hiába, mindenki azzal foglalkozik a legszívesebben, amihez a legjobban ért.

A hatalomból kiszorult jobboldal mind mániákusabbá, zajosabbá, kíméletlenebbé vált. Sokszor volt olyan érzésem, hogy talán még éjszaka sem alszanak, örökké szervezkednek, készülõdnek – várják a pillanatot. A verbális agresszió, amely a kizárólag Orbán Viktorhoz hû, õt istenítõ jobboldali médiából áradt, egyre gyakrabban egészült ki utcai erõszakkal. Meggyõzõdésem, hogy amikor az Alkotmánybíróság jóváhagyta a szociális népszavazást – figyelmen kívül hagyva az alkotmány idevonatkozó paragrafusát –, már az erõszak, a terjedõ félelem elõtt hajolt meg. Talán ez volt az elsõ az árulások késõbb következõ hosszú sorában, amelyek végül hozzájárultak ahhoz, hogy Magyarország mára szinte pária országgá vált.

A gyors, de megalapozatlan életszínvonal-növekedést követõ muszáj megszorítások közepette a jobboldal különösen nehezen viselte, hogy nem õ intézheti az ország ügyeit. Egyetlen hatalmas szívdobbanásban egyesülve várta vissza Orbán Viktort a kormányszékbe. A jobboldalról is csak õt, senki mást. Minden vágyukat õ egyedül testesítette meg, ami talán csak egy tömeges méreteket öltött beszûkült tudatállapotként írható le. Mert ugyan mi másnak nevezhetõ a valóság, a realitások teljes elutasítása? Az, hogy az országnak, amelyben élnek, dolgoznak, gyereket nevelnek, képtelenek örülni, ehelyett egy már nem létezõ országot vágynak vissza? Hogyan hihetnek még mindig a hihetetlenben, hogyan bízhatnak a lehetetlenben? Hiszen tudniuk kell, hogy reményeiket örökre elnyelte egy feneketlen kút, nevezzük történelemnek, õk mégis ott állnak a kút fölé hajolva, és egyre kiáltoznak, mit sem törõdve azzal, hogy onnan már újonnan alakult nemzetállamok polgárai, horvátok, szlovákok hangja szól vissza.

Ráadásul miniszterelnökként Orbán a realitások világában sem sokat bizonyított a neki tulajdonított kivételes képességekbõl. Amikor ma mind több közgazdász beszél „elvesztegetett húsz évrõl”, abba az õ négy évét is beleértik. Ennek ellenére szépszámú hívei úgy emlékeztek vissza elsõ kormányzati ciklusára, mint a magyar történelem egyik aranykorára. Vajon mi okozza náluk a realitásérzék ilyen súlyos torzulását? Hadd idézzek egy tanár végzettségû, az élet számtalan dolgában intelligens jobboldali érzelmû asszonyt, akinek hozzám intézett szavai, úgy hiszem, sokat elárulnak errõl a különös lelkiállapotról. „Ugyan már, kit érdekel a gazdaság! Csak az a fontos, hogy a mieink legyenek!”

Végül teljesült a tanárnõ kívánsága. Megtörtént az, aminek bekövetkeztét már legalább két évvel korábban tudta mindenki: a magát teljesen amortizált baloldal tetemén diadalmasan átmasírozva Orbán Viktor visszatért a hatalomba. A baloldalon is csak kevesen vitatták, hogy a váltás nemcsak elkerülhetetlen, de szükséges is volt; a baloldal vezetõi mindent elkövettek, hogy ne legyen okuk és módjuk folytatni a kormányzást. (A Bajnai–Oszkó páros higgadt, racionális egy éve ebbõl a szempontból már nem osztott, szorzott.) Sokakhoz hasonlóan én is azt mondtam: jól van, lássuk, mihez kezd Orbán Viktor ezzel a szinte példátlan hatalommal. De valójában nem hittem, hogy képes lehet pozitív energiákká átalakítani azt a rengeteg romboló energiát, amit a szocialisták, a baloldal legyõzésére saját magában és a jobboldalban a nyolc ellenzéki év során felhalmozott. Úgy éreztem, már értem, mibõl táplálkozik konok megszállottsága, amellyel újra és újra az utcára vitte, lázította, izgatta a jobboldali tömegeket: hozzájuk beszélt, de közben mindvégig saját múltja ellen harcolt. Amirõl éppen õ maga mondta a legbecsmérlõbb szavakat. Nem hittem, hogy a hatalomba visszatérve képes lehet ezen változtatni. Vagy két énje lenne? Egy jó és egy rossz? A magánéletérõl semmit nem tudtam, egy-két családi szentképen és falusi idillen kívül azt is titok övezte. Közéleti, politikai ténykedésérõl viszont nagyon régóta egyetlen pozitív dolgot sem tudtam felidézni. Nem emlékeztem egyetlen progresszív, humánus mondatára sem. Nem emlékeztem, hogy egyetlen olyan ügy mellett kiállt volna, amelyet én helyesnek és igazságosnak gondoltam. Már régóta napjaink legreakciósabb, leginkább haladásellenes európai politikusának tartottam. Úgyhogy nem bíztam benne.

A gyõzelme tehát nem, de az aránya meghökkentõ volt. Egyeduralkodóvá avatásának még az ismert körülmények között sem szabadott volna bekövetkeznie. Hogyan hagyhatott cserben ennyi embert a veszélyérzete? Hiszen ekkor már nemcsak a baloldal megtiport teste hevert Orbán elõtt, hanem a hosszú úton elbukott, eltaposott, perbe fogott, rács mögé szánt egykori szövetségeseié is. És az is sokatmondó, hogy míg a két évtized során szinte az összes többi parlamenti párt vezetõi számtalanszor cserélõdtek, addig a Fidesznek mindvégig õ volt az egyetlen pártelnöke és miniszterelnöke. Egy a tábor, egy a zászló – egy a fõnök. Ebben bizony egy grammnyi sem volt a szabad országok demokratikus szellemébõl. A tengernyi baljós elõjel ellenére mégis sok millióan õt választották! Hogyan történhetett ez?

Magyarázatként egy olyan szerzõhöz fordulok, aki érzékeny és pontos elemzését adta a harmincas évek németországi eseményeinek. Utána én is „kollektív idegösszeomlásnak” nevezem azt a jelenséget, amely a 2010. áprilisi választásokon végbement Magyarországon. Ennek a bonyolult lelkiállapotnak a kialakulásához addigra adva volt minden feltétel: az államcsõd réme, utcai zavargások, égõ televízió-székház, gárdamasírozások, romagyilkosságok, tüntetések, felvonulások, a jobboldal egyre militánsabb hangneme; míg végül a sok millió ember egyidejû összeroppanásából összejött Orbán Viktor kétharmada. És ma már azt is tudni, miért akarta ezt annyira. Errõl ugyanis mindvégig mélyen hallgatott. Lényegében hozomra kért és kapott több millió magyar embertõl bizalmat, õ meg cserébe elvette a nyugdíj-megtakarításukat, a szabadságuk garanciáját jelentõ alkotmányukat, munkahelyi biztonságukat, fiatalok tömegétõl a továbbtanulás lehetõségét és a kedvüket attól, hogy itthon maradjanak, kisvállalkozók tízezreitõl megélhetésüket, a társadalom legvédtelenebbjeitõl pedig szinte mindent. Ezt az egészet pedig elnevezte nemzeti együttmûködésnek. Nemcsak reakciós volt, de cinikus is minden határon felül.

A hétpecsétes titokról tehát lehullt a lepel. Kiderült, hogy a fiókokban ezúttal sem az ország modernizálását elõkészítõ reformtervek sorakoztak, hanem egy egészen másféle terv. Afféle Blitzkrieg az alkotmányos rend védelmére szolgáló intézmények lerohanására: részben megszüntetésükre, részben kiherélésükre. Ezen dolgozott hát, ezt készítette elõ Orbán Viktor és feltehetõen bizalmasainak kis csapata éveken át. Ezt a jó másfél éven át tartó rohamsorozatot Vörös Imre volt alkotmánybíró egy nyilvános tanulmányában alkotmányellenes puccsnak nevezte. A mélyülõ letargia, az elharapódzó szellemi és erkölcsi önfeladás jele, hogy fontosságához képest elemzése szinte visszhangtalan maradt. De ahogy a könyveknek megvan a maguk sorsa, bizonyára az államcsínykísérlet-tanulmányoknak is.

A miniszterelnök pedig továbbra sem játszik nyílt lapokkal, ami okkal kelt gyanút szavai iránt. Az biztos, hogy valaki nem azért fûrészeli le az alkotmányos intézmények lábait, nem azért köti gúzsba a következõ kormányok kezét, nem azért tart fenn csak õt szolgáló médiát, elemzõ és közvélemény-kutató intézeteket, nem azért íratja át úgy a választási rendszert, hogy – némi retorikai túlzással – eggyel több szavazat már teljhatalmat adjon majd neki, mert ettõl reméli hazája felvirágzását. Akkor viszont milyen cél lebeg a szeme elõtt? Ráadásul kézi vezérlésû, a piacgazdaságot módszeresen romboló gazdasági szisztémája is nyilvánvalóan versenyképtelen, ez a többség számára inkább a nyomorszint felé gravitál, mint az európai közép felé. A különféle gazdasági mutatók jól egybecsengenek egy körös-körül pusztuló, lebomlóban lévõ ország polgárainak mind keserûbb hangulatával. Senkit ne tévesszen meg a tömött szórakozóhelyek, a presszók teraszán limonádét szürcsölgetõk látványa. Fecseg a felszín… – éppen mi ne tudnánk? Kizsebelni mindenkit: egyént, bankot, kisvállalkozót, önkormányzatokat, világcégeket, lerombolni a még piacképes néhány magyar nagyvállalat pénzügyi alapjait, nem reform. Nincs hitel, nincs beruházás, nincs munkahely, nincs fogyasztás – Magyarországon minden leállt, esik szét. Ebbõl fellendülés, jólét biztosan nem lesz. Legfeljebb néhány üres stadion, mert még élvezhetõ foci se lesz. Rossz hírünk van: azt se könnyebb csinálni, mint egy élhetõ országot. Ahhoz is szükség van a világra.

A kormány is nyilván hallja, hogy nem dicséretét zengi a nép, inkább arról folyik már a szó, hogy három- vagy már négymillió koldus országa‑e Magyarország, és hogy ez már itt diktatúra, vagy még nem egészen. Hogyhogy a hatalom egy csöppet sem látszik aggodalmaskodni? Legbefolyásosabb pártemberei olyan hányaveti, öntelt képpel nyilatkozgatnak, mintha amerikai szenátorok hozzájuk járnának demokráciatanfolyamra, német bankárok pedig kölcsönért. Tudnak valamit? Úgy érzik, minden a terv szerint alakul? De akkor mi a terv?

Bármerrõl nézem is az elém táruló képet, az nem áll össze. Ennyire rosszul nem lehet kormányozni. Akkor meg mire megy ki a játék? Nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy a dac és a düh, amely Orbán Viktor elsõ ciklusában még csak Budapest ellen irányult, immár kiterjed az egész országra. Csak nem megharagudott a magyar népre, amiért az két alkalommal is mást választott miniszterelnöknek helyette? Miért ne? Semmi nem rombolja a lelket annyira, mint az árulás, és Orbán Viktor nemcsak a saját múltját árulta el, de a szüleiét is. Attól tartok, ezért az árulásért, az õ meghasonult lelkéért fizetünk mi, az egész ország. Mi lehet például a célja a két éve folyó államosító, az állampolgári és szakszervezeti jogok gyakorlását korlátozó, az írott szabályokat futószalagon átíró, az íratlanokat felrúgó politikának? Akár egyetlenegy dolog is jobb lett ettõl? Vagy rosszul tudjuk, és nem azért van a kormány, hogy az embereknek minél jobb legyen? Akkor meg mire való a rengeteg elénk gördített akadály? Az erõsödõ keménykedés és szigor? Gyerekeink fenyegetése? Ahol egy tizenkét éves gyereket rendõr vihet be az iskolába, ott elõbb-utóbb bárkit bárhonnan bárhova bevihet a rendõr. Efelé haladunk. Na és hogy vélekedjünk arról, hogy a magyar állam, akárcsak egykor a kommunista, vétlen és ártatlan embereket üldöz? Tudósokat és politikusokat hurcol meg, sajtójában igyekszik tönkretenni jó hírüket, hajtóvadászatot folytat egy rádióállomás ellen, csak azért, mert az nem a kormány dicséretét zengi. Nem a diktatúrák tekintik ellenségnek saját állampolgáraikat?

Mindazonáltal ezt itt még nem nevezném klasszikus diktatúrának – ahhoz hiányzik még néhány feltétel –, inkább csak afféle preklasszikusnak. De például nem sok jót ígér az a tiszteletlenség a joggal és a jog által védendõ nemzettel szemben, amellyel a kormány lényegében üzenõfüzetté fokozta le az alkotmányt, minden állam legmagasabb szintû, leginkább becsben tartott jogforrását. A magyar alkotmányba viszont immár bármi bekerülhet, a kormánypárt bármelyik arra járó képviselõje szabadon beleirkálhat – és attól tartok, bele is fog. A volt államfõ gondtalan öregkora garanciájánál sokkal gonoszabb dolgok is eszükbe juthatnak. Például a legnagyobb baloldali párt illegálissá nyilvánítása. Amihez, mint tudjuk, az elsõ lépést már megtették. Majd meglátjuk, mennyire fog haragudni a miniszterelnök jövõ ilyenkor a baloldalra. Ha például úgy ítélné meg, hogy mégsem múlt ki teljesen.

Miként elsõ kormányzati ciklusának lényegét és értelmét is csak évekkel késõbb fogtam fel – a demokráciák miniszterelnökeirõl hajlamos jót feltételezni az ember –, Orbán Viktor sok egyéb cselekedete is csak jóval késõbb nyert számomra értelmet. Amikor a kommunista-antikommunista vonal mentén kettéhasította a társadalmat, hogy aztán kommunisták nélkül is évrõl évre sikeresen továbbmélyítse ezt az árkot, még én is elhittem, hogy célja csupán a szavazatmaximálás, ami a honi politológia szerint bármit igazol. Csakhogy a „fõ árok” mellett hamarosan elkezdtek szaporodni a mellékárkok is, és pár év elteltével már a teljes Magyarország ezek között a szellemi árkok között botladozott. Árkok keletkeztek nyugdíjas és pályakezdõ, város és falu, Budapest és az ország, zsidó és keresztény, öreg és fiatal, szülõ és gyerek, gyerek és iskola, korán nyugdíjazott és késõbb nyugdíjazott, szakszervezet és munkás, végkielégítést kapott és nem kapott, szegény és gazdag, kokárdát kirakó és nem kirakó, magyar tõkés és multi, nemzeti és liberális, színház és színház között. Míg végre valahára megértettem, hogy ez a cél: felaprítani, részekre szakítani a társadalmat, mindenkit valaki ellen fordítani, széttépni az emberek közti, ember voltukból természetesen adódó szolidaritást. Gyanítom, hogy ugyanezért kellett háromszáz bírónak is ereje teljében, a legjobb bírói korban naftalinba tennie a talárt, s nem azért, mert a régi rendszer emberei voltak: így lehetett megosztani a bírói kart, s rajtuk keresztül sok ezer befolyásos embert. És az állampolgárságügy sem a nemzetegyesítésre, hanem éppen a nemzetmegosztásra kellett. Megosztani magyart a magyarral, itthon és külföldön. És ez a terv is bevált. A békétlenség szítása az orbáni stratégia sarokköve. Nagy része van benne, hogy a magyar társadalom máig nem tudott megegyezni egy közösen vallott demokratikus és nemzeti minimumban. Nem csoda, hogy a magyar társadalom jobban hasonlít egy acsarkodó kutyafalkára, mint egy nagy múltú európai nemzetre.

Bármi alkalmas eszköz: a konfrontáció, a nyugtalanság, az örökös izgalmi állapot a lényeg. A szellemi, lelki energiák megtörése. A minden mindegy állapot kialakítása, ami után a társadalom, akár a két hétig vallatott fogoly, bármit aláír, amit elé tesznek. Elemeire kell tépni a társadalmat, míg végül nem marad senki, aki össze tudna fogni valakivel – a készülõ diktatúra ellen. Mert a kormánynak, Orbán Viktornak aligha van más esélye, hogy hatalmon maradjon. Csak ebbe az irányba tudnak elõremenekülni. Visszafordulni innen már nem lehet, muszáj végigmenniük ezen az úton. Ehhez viszont elég jók az esélyei. A lassan két évtizede tartó, hol csendesen folydogáló, hol hangosan dübörgõ ostromállapot felõrölte, védekezésre képtelenné tette a nemzetet. Nem véletlen a kormányellenes tüntetések apátiája.

A köztársaságot az állam túlhatalmával szemben védõ intézmények nagy része, nemritkán személyes gyávaságok, taktikázások, helyezkedések következményeként is, lényegében összeomlott. Mindez, kiegészülve az ellenzéki pártok koncepciótlanságával, exhibicionista civilszervezetek öncélú rivalizálásával, a volt köztársasági elnök, szakszervezeti és diákvezetõk, a média nagyobb részének árulásával oda vezetett, hogy a magyar társadalom immár minden rosszra alkalmassá vált: a Horthy-korszakba ugyanúgy visszavihetõ, mint az ötvenes évekbe. A két éve még demokratikusnak gondolt magyar parlamentben sem bízhatunk többet. A képviselõk több mint kétharmada a demokrácia, a nagyszerû gazdasági és kulturális teljesítményekre alkalmassá vált liberális európai közösség ellensége. Néhány bátor, tisztességes bíró még tartja a frontot, de ez aligha lesz elég a közelgõ vég elkerülésére. Úgy néz ki, kizárólag Orbán Viktoron múlik, hol kötünk ki.

Persze Kelet-Európa már nem sztálinista porfogó, Moszkva sem egészen a régi, így a ma még EU-tag Magyarország miniszterelnöke, távol természetes kazah és kirgiz szövetségeseitõl, taktikázni kényszerül. Egyelõre kivár. Valószínûleg õ maga sem látja elõre összes lépését. Évei voltak a jelenlegi állapotok megtervezésére, de most már nem játszhat tovább kottából; rögtönözni kényszerül, akár a sakkozó, aki parti közben kifogy a házi elemzésbõl. Csak azt tudja, mi a végcélja, a hozzá vezetõ utat aligha látja tisztán. Az biztos, hogy a jelenlegi helyzettel nem lehet maradéktalanul elégedett. Terve nagyobb részét ugyan megvalósította, már nincs más akarat az övén kívül, de a népszerûsége hanyatlik, romokban a gazdaság, az oktatás, az egészségügy, és a közgazdász szakma egybehangzó véleménye szerint elkerülhetetlenül minden csak egyre rosszabb lesz. Feltételezem, hogy emiatt nincsenek álmatlan éjszakái – ha lennének, nem így csinálná, kommunista elõdeivel ellentétben õt semmi nem kényszerítette erre –, de ilyen körülmények között nem veheti biztosra, hogy újra pártja nyeri a választást. Márpedig legalább még egy ciklusra mindenképp szüksége van ahhoz, hogy feltehesse az i-re a pontot. Az árulásban továbbra is számíthat a jobboldali parlamenti képviselõkre és megingathatatlanul hûséges sajtójára – szerintem régi barátja és bizalmasa, az új köztársasági elnök is motor lesz, nem fék –, a már kapitulált, térdre rogyott nemzetnek kuss a neve, de a Nyugat, amely a múltban szívesen félrenézett, amikor bajban voltunk, most figyel. Gondolom, ez kimaradt az elõzetes tervekbõl.

Ezzel tehát Orbán Viktornak még tennie kell valamit. El kell érnie, hogy Magyarország kilépjen az EU-ból, amit egy végletesen megosztott, elszegényedett és reményét vesztett nemzet a közhangulat egy különösen mély pontján alighanem meg is szavazna. Úgyhogy elhúzódó állóháborúra, újabb árkokra számíthatunk. S máris mindenfelé dübörögnek a jobboldal ideológiai exkavátorai. A teljességgel anakronisztikus kommunista–antikommunista ellentét után most a nagyon is valóságos fasiszta–antifasiszta ellentét szítása van soron. Nem számít, hogy ez az árok valóban másodszor is elnyelheti az országot. Persze azok, akik nem hisznek a morálban, azt sem tartják elképzelhetõnek, hogy az erkölcsön is tönkreteheti magát egy ország. Míg más nemzeteknél a minõségi oktatásért, kultúráért, a piacért, az emberek egészségéért, hosszú életéért – a jóért és a jólétért folyik a versenyfutás, nálunk a Gonoszért. A gázkamraszagú kormányzó emlékéért. Egy szörnyû katasztrófába, százezrek bestiális legyilkolásába, az ország németkézre adásába, a budapesti hidak felrobbantásába torkolló korszak rehabilitálásáért. Orbán Viktornak pedig nincs véleménye! Mindenrõl van, csak éppen errõl nincs. Mindent el tud venni az önkormányzatoktól, könyvtárat, múzeumot, iskolát, kórházat, de azt mondta, a szoborállításba nem tud beleszólni.

Ennél világosabb már nem is lehet, milyen rémisztõ a helyzet. Semmi máshoz, de félmillió halott emlékének meggyalázásához, az új, közös európai morál alapjává vált antifasizmus megtagadásához minden magyar polgármester szabad kezet kapott. Ez az egész olyan, mintha Magyarország kapujára kiírták volna: Vigyázz, a kutya harap! Egyúttal pedig udvarias jelzés az EU-nak is: igaza volt hazaáruló liberális barátainknak, és jobb, ha megszabadultok tõlünk, mert a harc nekünk még nem ért véget, valóban Hitler utolsó csatlósa vagyunk.

Nem különös? A miniszterelnök, akár Nostradamus, elõre látja Európa pusztulását, de a saját hazájáét nem? És azt sem látná, hogy a kommunizmus és a nácizmus a világon elsõként Magyarországon összeért? Van, aki ezt elhiszi neki?[/justify]
(Élet és Irodalom)

Lakner Zoltán: A végtelenben találkoznak

[justify]float:left;margin-right: 5px
Tizenkét szavazat döntött a minap a dunaújvárosi időközi önkormányzati képviselő-választáson a kormányoldal jelöltje javára. Néhány héttel korábban egy másik dunaújvárosi körzetben és Miskolcon is látszott: ha a demokratikus ellenzéki pártok beraknák a „közösbe”, amijük van, megverhetnék a Fideszt. Bár még két év van hátra az országgyűlési választásig, a kormánypárt gyengülése miatt érdemes, az ellenzék tagoltsága miatt pedig szükséges gondolkodni azon, mi sülhet ki a jelenlegi helyzetből. Lesz-e pszichológiai áttörés, átbillenés az ellenzék javára, vagy tovább tart a toporgás a küszöbön.[/justify]
[justify]Kényszer és lehetőség

A pohár félig tele van: két évvel ezelőtt alig valaki számított a Fidesz most már egyre világosabban megmutatkozó erőtlenedésére, már ami a választói támogatottságot illeti. A kormánypártot persze megtámasztja saját alaptörvényi rendszere, skrupulusoktól mentes politizálása, bármit legalizálni kész szavazógépezete. Másfelől viszont a teljes népesség körében húsz százalék körülire olvadó tábor nem életbiztosítás a Fidesznek, még a saját választási rendszerében sem. Senki se tudhatja, gyengül-e még tovább a kormánypárt; nehéz ezt elképzelni, de az MSZP-ről is hányszor elmondták 2006 után, hogy ennél meg ennél lejjebb nem mehet, míg végül a szocialisták a 17 százalékos EP-választási eredménnyel értek a gödör aljára.

Az egyelőre virtuális demokratikus ellenzéki térfél felől szemlélve az eseményeket a mostani helyzetnek két oldala van: kényszer és lehetőség. A kényszer az egyéni kerületi túlsúlyú választási rendszerben testesül meg, amelyben kevésbé lehet arányosítani a szavazatokat (kerületenként egy mandátumot nem lehet felosztani: a győztes mindent visz). Az egyfordulós rendszerben nem lehet várakozni a másodlagos preferenciákra sem, nem lehet kombinálni a rivalizálás és az együttműködés stratégiáját. Továbbá, a kompenzációt cinikus premizálási szisztéma egészíti ki, ami a győztes jelölt pártjának juttat töredékszavazatokat. Ez a momentum az egypárti többségi kormány megalakulásának esélyét fokozza, erre az az oldal képes, amely a legkevésbé aprózza el voksait.

Ami a lehetőséget illeti: a Fidesz verhető. Nincs megírva se a sors könyvében, se az alaptörvény Kerényi Imre felkérésére illusztrált lapjain, hogy a Fidesznek örökké kormányon kell maradnia. Nem kell, és a választók többsége gondolja ma már úgy, hogy nem is kellene ezt erőltetni. Egy egységes demokratikus ellenzéki oldal – amelyet dominálhat egyetlen párt, amely összeállhat egy párttá, vagy amely lehet pártok és szervezetek konföderációja – a maga javára fordíthatná a Fidesz választási törvényét, és többséget szerezhetne. Bár a kétharmad megszerzése szinte tervezhetetlenül nagy cél, mégis igaz, hogy az új választási rendszerben könnyebb kétharmadot szerezni, mint az 1989-től 2011-ig érvényben lévő szabályok szerint.

Az ellenzéki pluralizmus nem baj. Sőt, éppenséggel vonzerő is lehet a centralizált, túlfegyelmezett, egyéni gazdasági és politikai érdekeket tudatosan összeépítő Fidesszel szemben. A probléma inkább a stratégiák divergálása, illetve a stratégiák hiánya vagy realitásmentessége, valamint az önfelértékelés, az idővesztés, a bizalmatlanság, meg a gondolkodás nyitottságának hiánya.

LMP: pólusálom

Nem adta fel azt a célját Schiffer András, hogy az LMP-t önálló pólust alkotó párttá tegye. A volt frakcióvezető úgy véli, a pártrendszeren belüli ellentétek fő erővonala a „rendszerpártok”, vagyis az MSZP és a Fidesz, valamint a „rendszerkritikus” pártok között húzódik. Ebben a paradigmában az LMP a Jobbikkal versenyez a rendszerpártokon túli világ meghatározásáért. Szerinte akkor lehetséges a „Jobbik nélküli kormányváltás”, ha az MSZP és az LMP egymillió szavazatot szerez a bizonytalanok köréből. Ez mintha arra utalna, hogy még Schiffer is úgy gondolja, az LMP nem egyedül váltja majd le a Fideszt. Az erről szóló Népszabadság-interjúban Schiffer nem tért ki arra, mi történjék, ha nincs Jobbik nélküli kormányváltás: egy pillanatra mintha a technikai koalíció gömbvillámja haladt volna át a szobán. Schiffernek nagyon rossz véleménye van az MSZP-ről, amely szerinte azért akadályozza az LMP önálló pólussá erősödését, mert „1948 óta azt szokták meg, hogy nincs a térfelükön senki más, akit nem ők ellenőriznek”. Schiffer szerint gondok adódhatnak azzal is, hogy az LMP-s és az MSZP-s szavazók átszavaznának-e egymás jelöltjeire.

A problémák mindezzel kapcsolatban számosak. Most akkor együtt kell működnie az LMP-nek egy rendszerpárttal, az MSZP-vel egy másik rendszerpárttal, a Fidesszel szemben, vagy szigorúan a rendszerkritikus pártok küzdelme folyik a rendszerpártok ellen? Ha a fő konfliktusvonal a rendszer- és rendszerkritikus pártok között húzódik, akkor hogyan kell viszonyulni a Jobbikhoz? Az MSZP összekapcsolása 1948-cal milyen stratégiai funkciót szolgál? Ha az átszavazás gondokkal járna az MSZP és az LMP szavazói körében, akkor hagyni kell a csudába az egészet, vagy mérsékelni kell az ellentéteket?

Schiffer András ugyan fél éve nem frakcióvezető, ám az önálló pólusépítés politikáját utódja, Jávor Benedek is magáénak vallja. Emellett, a bázisdemokratikus LMP-n belül az is elég, ha a fennálló politika megváltoztatásának nincs többsége, és a párt stratégiai értelemben megbénul. Kongresszusi állásfoglalás szól arról, hogy „az LMP a soron következő parlamenti választáson nem köt semmilyen választási együttműködésre vonatkozó megállapodást a parlament jelenlegi pártjaival”. Jávor Benedek megválasztását követően azt mondta, érzékeli az állásfoglalás mögötti masszív többséget, ezért ennek szellemében kíván politizálni.

Fontos látni, hogy az LMP kitalálása és párttá alakítása az MSZP-kormányzás idején, azon belül is a Gyurcsány-éra hanyatlása során történt. A Lehet Más a Politika identitásának szerves része (volt?) a szocialisták elleni küzdelem, ami meghatározza szavazótábora (valamekkora részének) gondolkodását. Az viszont komoly kérdés, hogy egy domináns pártrendszerre törő kormánypárttal szemben mekkora a jelentősége az LMP 2009-es alapállásának. „Az események, az eseménye” – felelte egykor Macmillan brit miniszterelnök egy újságírói kérdésre azzal kapcsolatban, mi változtathatná meg a politikáját. 2009 óta feljegyezhettünk néhány eseményt, amelyek indokolhatják a változtatást.

Az LMP korrupcióellenessége, szavazótáborának életkora, életmódja, a gazdasági és társadalmi fenntarthatóság témája színesíti és bővíti az ellenzéki oldal politikai bázisát. A párt szavazótábora enyhén növekedett 2010 óta: ha az MDF és az SZDSZ rendelkezett volna olyan támogatottsággal a ciklus közepén, mint most az LMP, vezetőik alighanem ünnepi tűzijátékot rendeltek volna. Van tehát jelentősége annak, hogy az LMP saját térfelet akar-e vagy közöset. Érthető, hogy nem akar feloldódni, pláne idejekorán egy ellenzéki szövetségben. Csakhogy az önfelértékelő politika a marginalizálódás kockázatával jár, aminek eredménye az ellenzék egésze számára a felaprózottság fennmaradása, az LMP-t pedig a szavazatvesztés veszélyének teszi ki.

Nem mellesleg a rendszerpártok hanyatlását váró Schiffer-stratégiával szemben e rendszerpártok állnak ma is a ranglista élén. Az LMP-nek emellett komoly szervezeti problémái vannak. A civilekre és a szakszervezetekre alapozott tavaszi népszavazási aláírásgyűjtés kudarca a szervezetépítési stratégia besülése volt: az LMP túl sokat remélt népszavazási partnerei szervezeti erejétől. Végső soron egy realitáshiánnyal küzdő stratégia nem annyira stratégia, mint inkább vágyakozás.

DK: kettős karanténban

A Demokratikus Koalíció az ellenzéki együttműködés elkötelezett híve. Ez amúgy jól felfogott érdeke. A szövetségesszerzés (ön)igazolást jelentene arra nézve, hogy a Gyurcsány Ferencre sütött, illetve a Gyurcsány Ferenc nevű bélyeg ellenére partnerszámba veszik a DK-t. Legkisebb ellenzéki erőként akkor válhat releváns erővé, ha bizonyítani tudja: nincs egyedül, a rá adott szavazatok nem vesznek el, ezért a rajongókon kívül mást is érdekelhet, amit mond. A taktikázást nehezíti, hogy nyilván a DK-nak is érdeke, hogy látszódjon, sőt, létezzen, ezért például a maga szempontjából volt logika abban, hogy Dunaújvárosban saját jelöltet állított. Csak éppen ez megosztotta a demokrata szavazatokat. Azóta is zajlik a felelősség felosztása, hogy most akkor ki törte meg az együttműködést azzal, hogy elindult és/vagy nem tárgyalt a többiekkel.

A középpontban nyilvánvalóan a Gyurcsány-probléma áll – ez a ka­rizmapolitika árnyékos oldala. A volt miniszterelnök puszta létével alkalmas a DK éltetésére és szavazótábora kohéziójának fenntartására. Másfelől azonban az egykor több mint kétmillió szavazóra sugárzó karizmatikus erő ma százötvenezer emberre gyakorol vonzerőt. A volt kormányfő népszerűtlen. Ezen nem sokat változtat a DK által enyhén szólva túl komolyan vett ATV-s játék, amelyet Gyurcsány 4047 vokssal, hétszavazatnyi előnnyel nyert meg Bajnai Gordonnal szemben. Választási sikerhez ennél kevéssel többre volna szükség.

A Gyurcsány-probléma legalább kettős. Egyrészt, sok választót nem tölt el lelkesedéssel egykori miniszterelnöki tevékenysége, különösen annak utolsó három éve. Vágyott partnerei körében pedig politikusi működése, taktikai húzásai, 2009 utáni MSZP-n belüli leplezetlen önépítése vált ki fokozott bizalmatlanságot. Ennyiből kettős a karantén: volt kormányfőként életműve, politikustársként együttműködési készsége kérdéses a választók, illetve a lehetséges szövetségesek körében. Az MSZP-s és a DK-s szavazók között valószínűleg sokkal kisebb gondot okozna az átszavazás, mint az MSZP–LMP-viszonylatban, ám a szocialisták vezetői nem kívánják visszakapni az egyszer már letudott Gyurcsány-problémát. Az LMP vagy például a 4K! pedig egyáltalán nem szeretné kipróbálni a partnerséget Gyurcsánnyal.

Jól látja a volt miniszterelnök, hogy a népszerűtlenség és bizalmatlanság kettős falán úgy tudna áthatolni, ha növelné szavazótáborát. Ennek módszere volna, hogy a „legeslegellenzékibb” párt pozíciójába helyezkedik, vagyis a leghangosabban kritizálja Orbánt. Ha csak kicsit is sikerülne felélesztenie az „Orbán kihívója Gyurcsány” típusú emlékeket, és mondjuk 250 ezerre tornássza fel támogatói számát, az már az önálló parlamentbe jutás esélyét kínálná. Ez megkerülhetetlen tárgyalópartnerré avatná a demokratikus ellenzéki oldalon. Csakhogy a szakdolgozatügy veszteségei után ez nem látszik túl valószínűnek. Ha nem sikerül Gyurcsány kísérlete, akkor eltűnik a ködben, azokkal együtt, akik még most is bíznak benne, szavazói pedig nagy eséllyel visszamehetnek az MSZP-hez.

Bejelentkezők

Meglepetést okozott (nekem legalábbis) Kónya Péter, mikor kijelentette, hogy a Medián mérései szerint az általa társvezetett Szolidaritás átlépné a parlamenti küszöböt egy választáson. Az erről szóló nyilatkozatoknak utánakeresve kiderült, hogy a Medián szerint valóban telne a bizonytalanokból egy küszöb körüli pártra, ám ennek feltétele, hogy a jelentkezők ne egymás elől vegyék el a potenciális voksokat.

Egy újabb ötszázalékos párt akkor érték a demokratikus ellenzéki térfél számára, ha új öt százalékot jelent, tehát a bizonytalanok köréből érkezik a támogatás, vagy a Fidesztől/Jobbiktól és nem a demokratikus ellenzéken belül rendeződnek át az erőviszonyok. A másik lényeges alaptétel, hogy az értékes szavazatmennyiség birtoklása kooperációs hajlandósággal társuljon.

A szavazatszerzésben jelenthet előnyt a Schiffer által megénekelt rendszerkritikus attitűd, ám az együttműködési készség az MSZP-vel mint „rendszerpárttal” rögtön e rendszerkritikus attitűd mérséklését jelenti. A Szolidaritás és a 4K! e nehézséget oly módon kezelné, hogy első körben a rendszerkritikusok (az újak, a „tiszták”) tárgyalnának egymással, és meghatároznák a demokratikus ellenzéki együttműködés kereteit, majd közös csomaggal mennének az MSZP-hez. Itt azonban legalább két újabb probléma merül fel. Az egyik, hogy a szintén a rendszerkritikus mezőben mozgó LMP deklaráltan nem folytatna választási egyezkedést az MSZP-vel. Így tehát a megállapodási konstrukció második köre, amikor a rendszerkritikus demokraták tárgyalásba bocsátkoznak az MSZP-vel, egyszerűen nem tud létrejönni. Ettől kezdve az „első” egyeztetési kör – Szolidaritás, LMP, 4K! – időpocsékolásnak, kimenet nélküli beszélgetésnek tűnik. A másik immanens probléma, hogy ugyan mivel lehetne az MSZP-t rávenni arra, hogy a rendszerkritikus ellenzék feltételeit elfogadja, ha utóbbiaknak nincs kimutatható támogatottságuk? (Erre a problémára reagált Kónya Péter, mondjuk úgy, módszertanilag merész felvetése.) Ez nemcsak erőpolitika dolga, hanem legitimitási kérdés is: az MSZP-re, LMP-re már szavaztak a választók, a Szolidaritásra, 4K!-ra még sosem. A voks-faktort helyettesíthetik a tüntetések, de leginkább a megkérdőjelezhetetlen erejű tömegmozgalom pótolhatná a múltbéli szavazói támogatás hiányát. Ilyen tömegmozgalom nincs.

Nem lehet megfeledkezni Bajnai Gordonról sem, akinek miniszterelnöksége – összevetve elődjével és utódjával – sokak számára felértékelődött. A volt kormányfő pontosan látja, hogy politikusi visszatérése nem egyszerűen kockázatos volna, de a kockázatvállalás értelme is kérdéses a jelenlegi helyzetben. Párt nélkül, a koronaékszerek mások általi felajánlása nélkül, többé-kevésbé biztos kilátás nélkül nem érdemes feladni az exség meg az agytröszt-építés előnyeit, valamint a kormányképességi viszonyítási pont pozíció­ját. Másfelől ilyen fajta kockázatvállalás híján az a másfajta kockázat áll fenn, hogy Bajnai „némethmiklósodik”. Annyit forog ugyanis a neve sztori nélkül, hogy végül a benne bízók fogják elkoptatni.

Bajnai politikai tőkéje a kormányzásra koncentrálás, a kérdésfeltevés és válaszkeresés, tehát az, hogy nem taktikával, hanem kormányzati issue-kkal van elfoglalva; neki pontosan ez a taktikája. 2009–2010 kormányfője megpróbál a demokratikus ellenzék felettes énjévé válni, nem mellesleg létrehozni egy olyan intellektuális holdudvart, amely nélkül valóban nehéz volna kormányozni. Bajnai a számára optimális esetben monopolizálni tudná a kormányzati tudást, a személye körül formálódó intellektuális kör tagjait tőle (talán vele együtt) kellene „kikérnie” egy demokratikus pártszövetségnek.

Az idő azonban telik, és Bajnai Gordon még mindig párt nélkül áll; a kormányképes szakértők másutt is feltűnnek. Az is világos, hogy azoknak a politikusoknak, akik a frontvonalban küzdenek a kétharmados forradalmárokkal, érthetően nincs ínyükre, hogy más tűzze homlokára a véres babérokat. Nem vágynak külsős miniszterelnök-jelöltre (lám, megint egy Németh Miklóst idéző kritika), mindent megtesznek, hogy ne kelljen listavezetői ajánlatot tenniük a volt kormányfőnek.

MSZP: se nélküle, se nélküle

Bizonyítási vágy, majdhogynem dac jellemzi az MSZP-t. A 2010-ben vesztes párt létét is kétségbe vonták sokan, ehhez képest a szocialisták a legerősebb ellenzéki erő maradtak, növelték is támogatottságukat. A különbség az MSZP és a Fidesz között csökken, így amikor azt látjuk, hogy a demokratikus ellenzéki térfél versenyképes lehetne a Fidesszel, azt is látni kell, hogy ez elsősorban az MSZP pozíciójából adódik. A szocialisták azonban továbblépnének, Mesterházy Attila egy interjúban – igaz, konkrét helyzet vonatkozásában – már kimondta a „győzni egyedül is lehet” félmondatot. Elégtétel lehetne ez az elhamarkodottan leírt szocialistáknak, akik most megkísérlik újjáépíteni azt a baloldali pólust, amelyet Horn Gyula hozott létre két évtizede.

Nem realitás nélküli ez az elképzelés, és van is mögötte racionalitás. Az egyfordulós rendszerben egységes demokratikus ellenzéknek van esélye győzni. A szövetkezni nem vágyó LMP, a homályos támogatottságú Szolidaritás, a saját politikusi múltjával terhelt Gyurcsány mind-mind rizikófaktor, amelyek kerülése politikai­lag ésszerű. A szocialista logika ebből adódóan az, hogy ne kelljen megegyezni senkivel, ne legyen szükség az egyéni kerületek felosztására, se előválasztásra. Nem olajfa kell, hanem egy egészséges diófa, amely fölébe magasodik a többieknek. Az MSZP maximális célja, hogy ne csak meghatározó ereje legyen a Fidesz-ellenes erőknek, hanem a kormánypárt egyedüli kihívójává váljon, amely nem szorul rá egy új SZDSZ-re sem.

Az igazi kérdés, hogy az MSZP el tud-e jutni önerőből arra a pontra, amikor a mennyiség minőségbe csap át, vagyis amikor a legnagyobb ellenzéki erő státusa váltópárti pozícióba billen. Ez pszichés áttörést eredményezhetne, felgyorsíthatná a további szavazatszerzést, mert egyértelművé válna, hogy nem csak nem megy az MSZP nélküli kormányváltás – ezt jó ideje senki se vonja kétségbe –, de ebben az esetben az MSZP maga jelentené a kormányváltást. Nehéz volna megmondani, hol van ez a pont, de valószínűleg az MSZP és a Fidesz támogatottságának tartós kiegyenlítődése környékén, illetve a teljes népesség körében az MSZP 20 százalékos támogatottságának magasságában kellene keresni.

Az ilyen átbillenés feltétele, tehát a pártkoalíció alternatívája egy társadalmi koalíció létrejötte volna. Ez azt jelentené, hogy az MSZP nemcsak erős pártként, hanem erős társadalmi tényezőként, a demokratikus közélet generátoraként, ötletközpontjaként, identitásteremtőjeként, programadójaként lép fel. Ennek eléréséhez tudatos építkezés és egy másfajta nyitottság szükséges, mint a pártközi együttműködés esetében, mondhatni: társadalmi szintű önújradefiniálás. Funkciójában ahhoz hasonló lenne ez, mint amilyen a kilencvenes években Horn kisember-politikája volt, amely nemcsak rezonált egy markáns társadalmi várakozásra, hanem képes volt politikává is formálni azt.

Közös pontok

Itt most annak kellene következnie, hogy a Fidesz és a Jobbik elutasítása közös kiindulópont a potenciális demokratikus ellenzéki térfélen, ami reményekre jogosít. Ám amíg nem alakul ki tényleges közös politika, addig a Fidesz- és a Jobbik-ellenesség legfeljebb azzal a jó érzéssel töltheti el a demokratikus lelkeket, hogy nem vagyunk egyedül. Hízeleghetünk magunknak azzal, hogy ha kia­bálunk is a sötétben, nem félelemből tesszük (pedig dehogynem).

Zárásként másféle közös pontokra szeretnék utalni. Arra, hogy a számításba vett szereplők mindegyike – ki több, ki kevesebb joggal – vár a Nagy Igazolásra, amikor a választók egyszer csak megérkeznek, és önálló pólussá, kormányváltó alternatívává, nélkülözhetetlen partnerré avatják az adott pártot, mozgalmat, személyt. Ez nem lehetetlen. Viszont azzal is érdemes számolni, hogy a nem kormánypárti szavazókat sokféle csalódottság, sokfajta eleven rossz emlék, továbbá napi megélhetési gondok és perspektívahiány gyötri, amelyek inkább bénító, kevésbé motiváló tényezők. Ezért az a fajta politikusi várakozás, amely szerint a választók határozott, egyúttal tömeges mozgással kikényszerítik majd az egységet vagy kijelölik a váltópártot, elég ingatag. Nem annyira a demokrataságból fakad (döntsön a nép, az istenadta), inkább a politikusi tanácstalanság jele. Nevezhetnénk a felelősség áthárításának is, hiszen politikát formálni és kínálni mégiscsak politikusoknak kellene, ha már valaki politikusnak állt.

Ehelyett fontos volna reális helyzetérzékelést adni például arról, hogy a valóban nem egyszerűen kormányváltó, hanem rendszerkritikus 2010-es választásból mi következik? Úgy, ahogy van, utálják a magyarok az elmúlt húsz évüket? Vagy a kép ennél színesebb, és csak bizonyos dolgokat szeretnénk elvetni? Milyen kérdések mentén teremthető egyetértés, részben a társadalmi kiegyezés, részben a szavazatmaximalizálás szándékával? Hol vonhatók meg a demokratikus együttműködés határai? Nehéz, de nem megválaszolhatatlan kérdések, már ha felteszik őket.

Szinte biztos, hogy a Karinthy által is megírt „negyedik végtelenben” a demokratikus pártok, mint „a párhuzamos vonalak leteszik a kalapjukat, aztán átmennek a szobába, leülnek a padba, és örömmel üdvözlik egymást”. De azért a végtelen, ez „nagy, kék valami” jövőképnek kicsit bizonytalan.[/justify]

(Élet és Irodalom)

Matolcsy, aki mindig jól jár…

[justify]Az ember bedugta a bankkártyát az ATM-be, megadta a kódját, kiválasztotta az összeget, majd az automata kiköpte a pénzt. Matolcsy közben megkapta a tranzakciós adót. Rezgés, pittyegés, megjött az SMS pénzfelvételről. Matolcsy közben megkapta a telefonadót.[/justify]
[justify]Az ember kosarával gyorsan körbesétált a boltban, bepakolta, amit kell, majd röviden eltöprengett a burgonyaszirmok előtt. Nézte, ahogy a neonfény játszik a csillogó zacskókon. Matolcsy közben megkapta az energiaadót. Végül leemelt egy hagymás-tejfölöset, ez még belefér a büdzsébe. Matolcsy közben megkapta a csipszadót.

A pénztár felé vette az irányt, gyorsan bepittyegték a termékeket. Matolcsy közben megkapta az emelt összegű áfát. Szatyorba pakolás, fejben gyors tervezés, még el kell mennie a feleségéért, aki most végezhet épp a postán, befizette a számlákat. Matolcsy közben megkapta a sárgacsekk-adót. Felveszi az asszonyt, aztán mennek a kicsikért, akik a nagymamánál nézik a rajzfilmet. Matolcsy közben megkapta a tévé-előfizetési adót. Slusszkulcs a zárba, felpörög a Suzuki motorja, de villog az üzemanyagszint jelzője, kevés a benzin. Irány a benzinkút, tankolás kétezerért, tíz éve még ötezerért nyomatott bele, de meg kell fogni a pénzt, apránként tud csak tankolni. Matolcsy közben megkapta a megemelt jövedéki adót.

Befelé a városba, alig vannak a gyorsforgalmi úton, lehet haladni. Matolcsy közben megkapta az útdíjat. Már itt is van, ott integet a felesége a járdán, csak be kéne kanyarodni mellé, felvenni, és menni a kicsikért, délután jön haza az egyetemről a nagyobb gyerek, végre együtt lesz a család. Matolcsy közben megkapta a tandíjat.

De az embernek valahogy nem akaródzott megállni. Valahogy rohadtul nem volt képes lelassítani, megállni, beletörődni, az életét Matolcsynak elutalni. Elöntötte az agyát a vörös köd, tövig nyomta a gázpedált, a Suzuki az elmúlt tíz évben talán még sose kapott ekkora benzinfröccsöt. Elfehéredő ujjakkal markolta a kormányt, az utolsó métereknél pedig valami artikulálatlan üvöltés is felszakadt belőle. Aztán csattant a tűzfalnak.

Matolcsy pedig közben megkapta a baleseti adót.[/justify]