2012. augusztus hónap bejegyzései

60 érdekesség a 60 éve uralkodó II. Erzsébetről

[justify]float:left;margin-right: 5pxCsászármetszéssel jött a világra 1926. április 21-én hajnali 2.40-kor. Szülei, a yorki herceg és hercegnő akkor már három éve voltak házasok. Ő volt a király, V. György első unokája.

Nincs vezetékneve, viszont van három keresztneve: Erzsébet Alexandra Mária. Elsőt az édesanyjáról, másodikat a dédanyjáról, harmadikat a nagyanyjáról kapta.

Kislányként imádott falovakkal játszani, minden este megfésülte őket. Azóta is rendszeresen lovagol, versenyistállót működtet, lovai szép sikereket értek el.

Édesanyjának, a legendás anyakirálynénak is voltak versenylovai, de anya és lánya paripái soha nem indultak ugyanabban a futamban![/justify]

[justify]1936-ig csendes életet élt, akkor nagybátyja került a trónra VIII. Edward néven. A király azonban 11 hónapnyi uralkodás után lemondott a trónról, hogy feleségül vehessen egy kétszeresen elvált amerikai nőt. Így került Erzsébet apja VI. György néven a trónra, és így lett a kis hercegnőből trónörökös.

Amikor elmondta húgának, hogy bácsikájuk lemondott és apjuk lesz a király, Margit visszakérdezett: "Ez azt jelenti, hogy egyszer te leszel a királynő! Szegénykém."

Soha nem járt iskolába, őt és húgát, Margit hercegnőt a patinás Eton College professzorai oktatták a Buckingham-palotában. Leginkább történelmet és alkotmányjogot tanult, de tökéletesen beszél franciául is.

Nevelőnője, Bobo egész életében mellette szolgált, 1991-ben hunyt el. A királynő a királyi mauzóleumba temettette el. Ő az egyedüli nem királyi fenség, aki ebben a mauzóleumban nyugszik.

A II. világháború alatt, 1940-ben mondta el első rádióbeszédét, melyben a brit birodalom gyermekeit bátorította.

A világháborúban teherautó-sofőrként szolgált, sőt megtanult autót szerelni is.

21 éves korában egy rádióbeszédben kijelentette: "Egész életemet, legyen az akár rövid, akár hosszú, a ti szolgálatotoknak szentelem!" Azóta is ez az ígéret vezérli.

1939-ben, 13 éves korában ismerte meg Fülöp Görögország és Dánia hercegét. Már aznap eldöntötte, hogy csak ő lehet a férje. A világháború alatt leveleztek, majd 1947 nyarán bejelentették az eljegyzésüket.
Férje és ő Viktória királynő ükunokái.

Négy gyermeke, nyolc unokája és egy dédunokája van. Második dédunokája nyárra várható. Az első és a nyolcadik unokája között harminc év a korkülönbség.

Ifjú feleségként és anyaként két évig Máltán élt. Fülöp herceget mint a tengerészet hadnagyát a szigetre vezényelték, s Erzsébet első két gyermekével, Károly herceggel és Anna hercegnővel követte férjét. Azt mondja, ez volt élete legboldogabb két éve.

Erzsébet négy gyermeke közül mindig András herceg volt a legkedvesebb! Amikor a yorki herceg nemzeti hősként visszatért a 1982-es falklandi háborúból, a királynő azt mondta, örül, hogy ismét itthon van András, mert csak ő tudja beprogramozni a videóját.

Amikor 1982 júniusában megszületett Vilmos herceg, Erzsébet elsőként rohant meglátogatni a kórházba. Ránézett a kis batyura, és örömében felkiáltott: "Szerencsére nem olyan elálló fülei vannak, mint az apjának!" Egyszer ugyanis azt mondta Károly hercegről, úgy néz ki hátulról, mint egy nyitott ajtajú Rolls Royce.

1953. június 2-án koronázták királynővé. Fülöp herceg bemesélte neki, hogy a szertartás alatt azzal a libazsírral kenik majd fel, melyet ezer évvel korábban Békés Edgard koronázásánál is használtak. Erzsébet rettegett ettől, de aztán kellemes meglepetés érte: egy erre az alkalomra kevert illatos olajat használt az érsek, melyből a királynő később a fürdőszobájába is rendelt!

Ő a negyvenedik angol uralkodó Hódító Vilmos óta.

Első miniszterelnöke a legendás Sir Winston Churchill volt, vele együtt 12 miniszterelnöke volt. A kormányfő minden kedden találkozik a királynővel, hogy megbeszéljék az ország ügyeit.

Két miniszterelnöke, Tony Blair és David Cameron is már az ő uralkodása alatt született. Előbbi 1953-ban, utóbbi 1966-ban jött világra.

Első corgi kutyáját 18. születésnapjára kapta az apjától, és Susan névre keresztelte el. Ma is Susan leszármazottai szaladgálnak a királynő körül, az ebek repülőgépen utaznak, és külön lakáj gondoskodik róluk. Kivéve esténként, akkor ugyanis a királynő eteti meg őket!

A Sandringham-kastély kertjében kutyatemető van, minden kis elhuny kedvencnek sírkövet állíttatott.
A macskákat viszont utálja, mert gyerekkorában egy csúnyán megkarmolta.

Ő az egyetlen Nagy-Britanniában, akinek nincsen útlevele, sem semmilyen személyes igazolványa.

Ő a világ legtöbbet fotózott asszonya, nincs ember, ki ne ismerné a nevét és az arcát! Kiszámolták, hogy egész életében percenként 14 fénykép készült róla.

Neki van a legnagyobb ékszergyűjteménye, értékét megbecsülni sem lehet! Az ő tulajdonában vannak olyan híres drágakövek, mint Afrika első és második gyémántja, vagy a hírhedt Kooh I Noor, melyet csak nők hordanak, férfiakra ugyanis balszerencsét hoz. Gyűrűből is több meseszép darabja van, ezekből azonban egyet sem húz a jobb kezére, olyan sokszor kell kezet fognia.

A királynőt soha nem lehet látni retikül nélkül. Ha a táskát a bal karján tartja, akkor az azt jelenti, hogy minden rendben van. De ha a jobban, akkor az jelzés az udvarhölgynek, hogy induljunk tovább, vagy szerezzen egy másik beszélgetőpartnert!

És hogy mit rejtenek a híres retikülök? Sminkkészletet, pótharisnyát, szemüveget, és egy pakli kártyát a hosszú utazásokhoz.

Minden délelőtt 11 órakor felhajt egy gin-tonikot. Más alkoholt nem nagyon iszik, fogadásokon is éppen csak belekortyol a pezsgőbe és borba.

Szereti a jó ételeket, viszont személyes szakácsa tudja, paradicsomalapú finomságot nem készíthet, Erzsébet ugyanis nem szereti ezt a zöldséget.

A Buckingham-palotában fürdőkádja mellett egy sárga műanyag kacsa díszeleg. Ezt a mókás ajándékot az unokáitól kapta a királynő! És hogyan derült ez ki? Egyik nap ki kellett hívni egy vízvezeték-szerelőt, aki később kikotyogta egy újságírónak, hogy milyen a királyi fürdőszoba.

1982 júliusának egy reggelén a királynő arra ébredt, hogy egy idegen férfi ül az ágyán. Michael Fagan valahogy bejutott a Buckingham-palotába, és eljutott a királyi hálószobába. Erzsébet megőrizte hidegvérét, majd negyed óráig beszélgetett Fagannal, többek között arról, hogy mindkettőjüknek négy gyermeke van. Aztán egy óvatlan pillanatban sikerült megnyomnia azt a gombot, mely az őrséget riasztotta.

"Azért hordok színes ruhákat, hogy észrevegyenek a tömegben" – mondta egyszer. Erzsébet sem tudja, mennyi kalapot, kabátot, estélyi ruhát hordott az elmúlt évtizedekben. A protokoll szerint a királynő egy ruhát csak egyszer vehet fel. Ez az utóbbi években változott, így kevesebbe kerül a monarchia fenntartása.
38-as cipőket és 40-es ruhákat hord.

Imádja a katonai indulókat, autójában gyakran indulók szólnak.

Kispárnáját minden utazására magával viszi.

Tehetséges sztepptáncos, családját korábban gyakran szórakoztatta tudásával.

Mindössze egy fogát húzták ki, egy bölcsességfogat.

Szívesen néz szappanoperákat, a kedvence a több évtizede futó Coronation Street, melynek szereplőit gyakran meghívja egy-egy partira, sőt ő maga is ellátogatott már a stúdióba.

Esténként puzzle-t rak ki, de szeret keresztrejtvényt is fejteni.

Első számítógépét Ronald Reagan amerikai elnöktől kapta ajándékba.

1977 óta hord olvasáshoz szemüveget. Egy alkalommal elfelejtette magával vinni, így Fülöp hercegnek kellett felolvasnia a beszédét. Azóta két okulárét is hord magánál.

Sokat fényképez, a fotóit a hosszú repülőutak alatt rendezi albumokba.

Minden évben négy kerti partit rendez, hármat a Buckingham-palota, egyet pedig az edinburghi Holyroodhouse-palota kertjében. Hatvan év alatt 1,4 millió embert látott vendégül.

Hatvan év alatt 129 országba utazott el 265 alkalommal tett hivatalos állami látogatást.

15 hidat avatott fel Nagy-Britanniában és 25 hajót bocsátott vízre.

Uralkodása alatt nagyjából 40 ezer karácsonyi üdvözlőkártyát küldött el.

Eddig 14 szobrot készítettek róla, és 142 portréhoz ült modellt.

Összesen 30 keresztgyermeke van. Diana hercegnő öccsének, Lord Charles Spencernek is a királynő a keresztanyja.

Menyei, Diana hercegnő, Sarah Ferguson, Camilla és Sophie, wessexi grófnő közül az utóbbi a kedvence, sok időt töltenek együtt.

Mindössze kétszer sírt nyilvánosan, az édesanyja temetésén, illetve amikor ünnepélyes keretek közt el kellett búcsúznia a Britannia királyi jachttól, mert a 120 méter hosszú hajó fenntartása túl költséges volt.

Nem szereti a teniszt, a lovaspólóért és a lóversenyért rajong.

Karácsonyi bevásárlásait a Buckingham-palotában intézi, az áruházak hozzák el termékeiket a palotába, a királynő ugyanis biztonsági okokból nem mehet vásárolni nagy tömegben.

Ő az anglikán egyház feje, a hit védelmezője, ezért bárhol is tartózkodik, minden vasárnap részt vesz az istentiszteleten.

Reggel nyolckor ébred, mégpedig dudaszóra. Viktória királynő óta minden uralkodó ablaka alatt reggel nyolckor a királyi dudás játszik.

Az egyik nagybátyját, Kent hercegét, és az unokatestvérét, Gloucester hercegét repülőgép-balesetben veszítette el, nagy-nagybátyja, Lord Mounbatten pedig merénylet áldozata lett.

Soha nem nyalt meg bélyeget. Mivel minden bélyegen szerepel, azt mondja, nem tudja elképzelni, hogy megnyalja a saját feje hátulját.

Bár áprilisban született, hivatalosan a születésnapját június második szombatján ünneplik katonai parádéval, mert ekkor nagyobb az esélye a jó időnek.

Még négy év, és megveri Viktória királynőt, aki majd 64 évig ült a trónon. Ezzel ő lehet a leghosszabban regnáló brit uralkodó.[/justify]

Lengyel L. László: Jelentősen drágul a pék- és húsáru – Ősztől árrobbanás várható

[justify]float:left;margin-right: 5pxÉrzékenyen fog érinteni mindenkit, leginkább az amúgy is nehéz helyzetben lévő rétegeket, hogy ősztől jelentős áremelkedésre számíthatunk az alapvető élelmiszereknél. Ennek fő oka a növekvő kereslet mellett az aszály, amely mind Európában, beleértve hazánkat, mind pedig Észak-Amerikában súlyosan károsította a gabonatermést, csaknem másfélszeresére emelve az érintett termények világpiaci árát.

A tavalyi rendkívül jó termés után várható volt, hogy az idén kevesebb gabonát tudnak betakarítani, de arra aligha számított az ágazat, hogy világméretű aszály következik. A legnagyobb európai és amerikai vetésterületeken olyan mértékű volt a szárazság, amely átlagosan 15-20, helyenként viszont akár 40-50 százalékkal is rontotta több gabonaféle termésátlagát. Az Egyesült Államokban a búza, a szójabab és a kukorica egyaránt súlyos károkat szenvedett, Európában, elsősorban annak középső és keleti részén a búza, de főképp a kukorica károsodott. Oroszországban és Ukrajnában például az utóbbi évtized legrosszabb termését várják, a mennyiségi prognózisok hétről hétre romlanak.[/justify]
[justify]Becslések szerint a világ gabonatermelése összességében nagyjából negyedével lesz kevesebb, mint tavaly, ami ugrásszerű áremelkedést és ellátási problémákat okoz. A helyzetet nehezíti, hogy a feltörekvő országoknak köszönhetően a kereslet folyamatosan nő, és a tartalékok nem elegendőek minden igény kielégítésére. Emiatt ismételten a szegényebb, kevésbé fizetőképes térségek járnak leginkább rosszul, elkerülhetetlenül terjedni fognak az éhínséggel sújtott területek. Szakértők már régóta jósolják, hogy a klímaváltozással összefüggésben válságba kerül a világ élelmiszer-ellátása, ami éhséglázadásokhoz, sőt háborúkhoz fog vezetni.

Erről a fejlett országokban azért nincs szó, az árak drasztikus emelkedéséről és annak súlyos következményeiről azonban igen. A gabonafélék világpiaci ára az aszály miatt csaknem másfélszeresére emelkedett, ami törvényszerűen a többi élelmiszert is drágítja: ez érződik nem csupán a gabona alapanyagból készült termékek, liszt, kenyér stb. árán, hanem a takarmány drágulása miatt az állati eredetű áruknál is. A mostani nehéz gazdasági helyzetben, a pénzügyi válság közepette ez még a fejlett országokban is széles rétegeket érint nagyon érzékenyen, és a fogyasztás emelkedésére, a kilábalásra is negatívan hat.

Adottságaink miatt hazánk a leginkább érintett területek között van. Az aszály a búzát és az árpát kevésbé károsította, a termésmennyiség és minőség elérte a tavalyit, csupán a termésátlagok csökkentek. Az igazi nagy csapás a kukoricát érte, ahol a tavalyi nagyjából 9 millió tonna helyett legfeljebb 5-6 millió teremhet, de a prognózisok szinte napról napra romlanak. A gond az, hogy a gabonatermelők jellemzően a kivitelt részesítik előnyben, részben az árak, részben pedig a szerződéses kötelezettségek és a piac védelme miatt. Így aztán a belföldi ellátás kerül veszélybe, ami a tartalékok miatt kisebb mértékben hiányt, nagyobb mértékben inkább drágulást jelent. A nemzetközi árjegyzés is hatással van a hazai árakra, így aztán nálunk is 40-50 százalékos az emelkedés: a búza például a tavalyi tonnánkénti 45-50 ezer forint helyett 65-70 ezerbe kerül, a kukoricánál a rossz minőség ellenére még ennél is nagyobb árugrás várható.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a feldolgozást az energia- és üzemanyagárak jelentős növekedése is drágítja, elkerülhetetlen a liszt és a péktermékek drasztikus drágulása. Szakmai portálok szerint a malomipari termékek ára máris ötödével emelkedett, emiatt a sütőipari termékek árában is hasonló emelkedésre számíthatunk. Bár a drágulásnak a csökkenő fizetőképes kereslet némi korlátot szab, a boltokban már szeptembertől drágább kenyeret stb. találunk, ennek mértéke a kereskedő tűrőképességétől is függ, azaz üzleteként és hálózatonként eltérő lehet.

Az igazi kihívást az állattenyésztést sújtó hatások fogják jelenteni. A takarmány másfélszeres drágulását a gazdaságok nem tudják lenyelni, teljes mértékben azonban a keresleti korlátok miatt érvényesíteni sem tudják. Ezért aztán prognosztizálható, hogy sokan fognak felhagyni a gazdálkodással, és kényszervágások tömegére számíthatunk. Ez átmenetileg még kedvezően is hathat a hústermékek árára, néhány hónap múlva azonban súlyos hiányt eredményezhet. A szakmai képviseletek szerint hosszabb távon ennek ugrásszerű áremelkedés lesz a következménye, valamint az, hogy a hazai termelők még jobban kiszorulhatnak a magyar piacról is.

Ennek csak úgy lehet részben elejét venni, ha az ágazat állami segítséget kap, hogy át tudja vészelni a kritikus időszakot. Becslések szerint az agrárium egészét nézve akár több százmilliárdos támogatásra is szükség lehet, de a legsúlyosabb veszélyek elhárításához is tízmilliárdok szükségesek. A feszített költségvetési helyzetben ennek a forrása nemigen látszik, a büdzsé tartalékai ehhez kevesek, jelentős pénzátcsoportosítás kellene, kérdés persze, honnan. A terhek egy része mindenképpen a fogyasztókra hárul, a hús- és péktermékeknél akár 30 százalékos áremelkedés is lehet.

Az infláció felpörgése azonban nem oldja meg az agrárium problémáit, csak a lakosság helyzetét nehezíti tovább. Szükség lenne végre az illúziók és szlogenek, a klientúra építés helyett átfogó és előremutató, a nemzetközi trendeket figyelembe vevő, az ágazatba tőkét vonzani képes agrárstratégiára. Enélkül reménytelen lényegi változásra, dinamikusan fejlődő mezőgazdaságra számítanunk, marad a kiszolgáltatottság és kiszámíthatatlanság.[/justify]
(168ora.hu)

Vojtonovszki Bálint: Közmunkára ítélve

[justify]float:left;margin-right: 5pxA közmunka napjainkban már nem egy szociális eszköz arra, hogy a tartósan munka nélkül maradt emberek munkaszocializációját segítse. Eredeti feladata – hogy szociális és mentális támogatással és tanácsadással átmenetet képezzen az álláskeresés és a piaci munkahelyek között – háttérbe szorult. Ehelyett, a mai rendszer a jelenlegi kormány stratégiájába illeszkedő, a szegénységben élő emberek növekvő tömegeit bűnbaknak beállító és őket büntető politika egyik csúcspontját képviseli.[/justify]
[justify]Az MSZP által a 2010-es választások közeledtével hisztérikusan bevezetett „Út a munkába” program a politikai kommunikáció eszközeivel igyekezett a magát akkoriban „harmadik utas” baloldaliként értelmező pártot közelíteni a válság miatt türelmetlenkedő középosztályhoz. A rendszerváltás után ekkor alkalmazták először a közmunkát büntetésként, azonban ekkor még – legalább szavakban – a munkaerő-piaci re-integrációra helyeződött a hangsúly. A program nem meglepő módon csúfosan megbukott: a közmunka a hanyatló gazdaságban nem jelentett visszatérést a piaci munkák világába.

A választásokat követően előbb szinte teljes egészében leállt a közmunka-rendszer, majd a FIDESZ kormány tovább szigorított az elvárásokon. Már szavakban sem igazán a munkaerő-piacra történő visszavezetés a cél, hanem hogy a távlatilag munkaképes ember se kapjon segélyt munkavégzés nélkül. Ez már önmagában sok jobboldali választó tetszését kiválthatja, mert egyrészt a munkanélküliek között különösen felülreprezentált romákat sújtja, másrészt távolról igazságosnak tűnhet: aki lusta dolgozni az ne kapjon ingyen segélyt. Előbbihez nem kell kommentár, bár érdemes megjegyezni, hogy a közmunkások érdekében nemrég a Jobbik is szót emelt, ami azt bizonyíthatja (ha mást nem is), hogy a párt választókat feltételez a közmunkások között is. Tehát még a szélsőséges nézeteket képviselő párt szerint sem csak a romákat találjuk a közmunkások között. Az utóbbi érv pedig minden bizonnyal figyelmen kívül hagyja, hogy az utóbbi három évben a munkanélküliek aránya egyszer csem csökkent a 10%-os lélektani határ alá és a statisztikákban megjelenő új állások több, mint kétharmada a közmunkához kötődik. Vagyis nem feltétlenül csak a lusta emberek maradnak munka nélkül.

A büntetési funkciót a rendszer „kötelezően szabadon választható” jellege leplezi le igazán: aki visszautasítja a néhány hónapra felajánlott közmunkát, vagy elbocsájtják a programból, három éven át nem kaphatja sem a rendszeres szociális segélyt, sem a foglalkoztatást helyettesítő támogatást. A fizetést idéntől a csökkentett összegű segély feletti, de a minimálbér alatti szinten határozták meg.

A legtöbb közmunkás a hírhedt havi 47000 forintot keresi, de ezt is csak az kaphatja meg, akit 8 órában foglalkoztatnak, készpénzben kapja járandóságát és nem sújtja valamilyen (szabálysértési, vagy egyéb adók módjára behajtható) elvonás. A hat órában foglalkoztatottak alig kapnak többet 30 ezer forintnál! Ennek fényében nem meglepő módon sok közmunkás a fizetést tartja a legnagyobb problémának: egyszerűen nem lehet ennyi pénzből rezsit fizetni, és tisztességgel megélni. (Pláne, hogy egy háztartásban – a segélyezéshez hasonlóan – csak egy személy jogosult közmunkára.) Főként azok a közmunkások érzik ezt megalázónak, akik évek óta ugyanezt a munkát végzik, csak eddig megkapták a minimálbért.

Tovább nehezíti a helyzetet a minisztériumi íróasztal mellett kitalált heti kifizetés is, ami amellett, hogy a gyakorlatban nem heti kifizetést jelent és az uzsora elleni harcot sem képes megnyerni, a gyakorlatban még nehezebbé teszi a spórolást és könnyen kiteszi a háztartásokat az eladósodás veszélyének. A hírek szerint talán már nem kell sokat aludni addig, amíg a heti kifizetést végre még egyszer átgondolják.

Aki abban a ritka szerencsében részesül, hogy a közmunka helyett új állást talál, annak is csak rendkívüli felmondást tesz lehetővé a törvény, azaz ha vált és utána egy évvel megszűnik a piaci munkahelye (ami manapság messze nem lehetetlen), akkor további két évig nem kaphat sem segélyt, sem közmunkát. Ez a „megoldás” ellenérdekeltté teszi a közmunkában dolgozókat, hogy megpróbáljanak piaci, jobban fizető állást keresni a biztos, de rosszul fizető közmunka helyett. A kilépés jelenlegi szabályozása fenntarthatatlanná teszi a rendszert. Idén 200 ezer közmunkás bevonására terveznek elkölteni több, mint 132 milliárd forintot, jövőre a miniszterelnök 300 ezer közmunkást vizionál. A határ a csillagos ég, miközben az általános tapasztalat szerint a települési önkormányzatok vonakodnak még több közmunkásra pályázni a munkaügyi központokhoz (és a 200 ezer fő elérése sem valószínű). Ennek okaként leggyakrabban a bonyolult és több szervezethez helyezett adminisztrációs rendszert jelölik meg (pl. a havi adatszolgáltatás során mindent hitelesítve és másolatban is be kell beadni; a munkaügyi központok által biztosított digitális táblázat sok esetben hibásan működik, hiába a kitöltési útmutató, stb.)

A médiában megjelent vidéki visszaélések nagy része a fővárosban is megtalálható. Bár itt a nagyváros személytelensége miatt a függés adott esetben nem a polgármesterhez kötődik (és nem a polgármester földjén kell dolgozni), hanem az ellenőrzést végző, általában szintén közmunkában foglalkoztatott emberhez, a sok esetben tapasztalt foglalkoztatói türelem nem mindenkire érvényes és pláne nem egyformán. További problémákat jeleznek a közmunkások a munkafelszerelés (pl. kesztyű) és a nyáron fontos védőital területén: nincs annyi, hogy mindenkinek jusson. Nincs munkaruha, csak védőmellény; nincs kullancs elleni védőoltás; nincs eszköz pl. a droghasználók által elhagyott fecskendők ártalmatlanításához. Más, apróbb gondok jelennek meg szervezési területen is: rendelkezésre állna például öltöző a dolgozók számára, csak két köztulajdonú cégnek kellene megegyeznie egymással; a munkaeszközöket a munkaterülethez sokkal közelebbi helyről is felvehetnék, de erre mégsem nyílik mód. Ezek a hiányosságok mind azt az érzést erősítik a közmunkásokban, hogy ők másodosztályú munkavállalók, akiket büntetlenül lehet a sárba tiporni.

Szabó Máté, az alapvető jogok országgyűlési biztosa a közmunkások által hivatalába eljuttatott számos panasz alapján indított vizsgálatot. Az ombudsman szerint is gyakran kerülnek kiszolgáltatott helyzetbe a közmunkások, de további megállapításokat a vizsgálat után, előreláthatólag szeptemberben tesz.

Mivel vannak, akik hosszú évek óta vesznek részt a közmunkában és folyamatosan látják saját helyzetük romlását, talán van esély igazi érdekvédelem kialakulására. Borsodi kezdeményezésre, a Munkát-Kenyeret Mozgalomból megismert szervezővel, az MSZP szárnya alatt alakult meg a Közmunkások Szakszervezete, mely már közzé is tette céljait. A Magyar Szegénységellenes Hálózat is a közmunkát érintő kampányt indított, amelybe még most keresi a Budapest belvárosában dolgozó közmunkásokat, hogy önkéntes csoportot alakítva képviseljék saját érdekeiket.[/justify]
(www.millamedia.hu)

A kis csintalan

[justify]Kedvenc politikai napilapom a Népszabadság. Régóta. Bevallottan baloldali lap, de amikor az „övéi” voltak hatalmon, akkor sem kímélte a Kormányt. Ahogyan ma sem kíméli. Lehet szeretni vagy nem szeretni, de azt el kell ismerni, hogy az ott megjelenő információk döntően megalapozottak, reálisak.

Amiért most téma lett nálam (is) az újság, annak oka Csintalan Sándor, aki vételi ajánlatot tett az újságra. A Népszabadság régóta anyagi gondokkal küzd (mint a politikai napilapok mindegyike, amely állami-önkormányzati-fidesz közeli céges hirdetésekkel nincs telepumpálva), a többségi tulajdonos Ringier eladni szándékozza. Hallani lehetett fúziós szándékokról is a még nagyobb bajban lévő Népszavával, de ennek pont a tulajdonos Ringier a gátja – akaratán kívül. A kisebbségi tulajdonos egy MSZP-s alapítvány, akinek ugyan elővásárlási joga van, de állítólag nem tudtak megegyezni az árban. Itt tartunk, amikor berobban a képbe a Csintalan.[/justify]

[justify]Őt nagyon szerettem még MSZP ügyvezető alelnökként. Laza volt, állandóan farmerban járt és a nép egyszerű gyermeke számára is érthetően beszélt. Aztán otthagyta a pártot és onnan érdekesen alakult a pályafutása. Akkor csodálkoztam el először, amikor az első Orbán-kormány regnálása idején agyonfoglalkoztatott, majd a kormányváltás után piacát vesztő Defent Kft. ügyvezetője lett. Erősen Fidesz közeli cég volt. Innen már csak néhány év, és belép a Fideszbe (2007), műsort vezet a HírTv-ben. Közben alapvetően baloldalinak tartja magát. Ez nekem már túl bonyolult személyiség.

Nem úgy néz ki, mint egy milliárdos, nem is hallani róla ilyet. A Népszabadság tulajdonjogának 70%-a pedig nem kevés pénz. Nyilván nem az övé ez a pénz. Ő megint csak egy „arc”, akit előretolnak a Fidesz főemberei. A kérdés: miért? Azt a szöveget, hogy a baloldalnak kell rendes média, ezért lép a színre, nos: azt nem veszem be. Felrémlik Horn Gyula képe, aki úgy döntött kormányzása idején, hogy az akkor nagy bajban lévő jobboldali újságot (ha emlékem nem csal, akkor a Magyar Hírlap volt) a Kormány megtámogatja. Merthogy a jobboldalnak is kell újság, és ha önerőből nem tudja fenntartani, akkor a Kormánynak kötelessége segíteni. A mostani Fidesz kormány médiapolitikája ettől fényévekre. van. A Csintalan meg közel.

Ha ezzel a vételi ajánlattal rábírják a szocik alapítványát, hogy megvegyék az újságot, akkor nagy hitelbe kergetik a pártot, ráadásul egy veszteséges lapot kell tovább működtetniük. Ha nem, akkor meg ráteszik a kezüket a még ma is legolvasottabb politikai napilapra. Összeesküvés elméletből mindig gyenge voltam, de nekem ez a kettő is bőven elég.[/justify]
DJ

Szigetvári Viktor – Vető Balázs: Átbillenteni, visszaszerezni, meghódítani

[justify]float:left;margin-right: 5pxA Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány új tanulmányának (a tanulmány, az összefoglaló prezentáció) célja, hogy megvizsgálja a parlamenti mandátumtöbbség megszerzésének lehetőségét egy győzelemre készülő demokratikus ellenzéki szereplő nézőpontjából az új, százkilencvenkilenc képviselős Országgyűlésben. Ennek érdekében a szerzők tipologizálják a százhat új egyéni választókerületet, és elemzik a többségképzés politikai feltételeit. Az alapítvány korábbi választáskutatási publikációival szemben e tanulmány nem az új rendszer kritikáját kívánja adni, hanem az általa kikényszerített alkalmazkodási kényszereket vizsgálja. Nincs panaszkodás, nincs szomorkodás – a demokratikus ellenzék új választói koalíciójára vonatkozó konkrét javaslatok vannak. A tanulmány eredménye annak bemutatása, hogy egy jelenlegi demokratikus ellenzéki politikai szereplő számára a régi, 2006-os támogatók lehető legnagyobb mértékű visszaszerzésén túlmenően több egyéni választókerületben új, korábban e politikai oldalt nem támogató választók megszólítása is nélkülözhetetlen a stabil győzelem érdekében. Kell a baloldal hagyományos bázisa, kellenek a Jobbik térnyerése után megtartható elégedetlen, északkelet magyarországi, vidéki baloldaliak, kell az ingadozó közép kiábrándult része, kell a 2006-os baloldali tábor azon, aktív korú része, amely a párt akkori nyitott, centrista, modernizációs identitása miatt támogatta az MSZP-t és az SZDSZ-t, végül pedig olyan szavazók is kellenek az ország bizonyos részén, akik még 2006-ban sem szavaztak a balközép pártokra. Földrajzilag ehhez szükséges a folytatódó kelet-magyarországi erősödés, továbbá a közép-magyarországi áttörés és a Dunántúl meghatározó részének politikai meghódítása. Ez az az új választói koalíció, amelynek megteremtésére a stabil parlamenti többség érdekében az új választási rendszer és a balközép oldal 2010 előtti politikai összeomlása egyszerre kényszeríti rá a jelenlegi demokratikus ellenzéket. Mindez jelenleg még számos ok miatt nehéz, de a kormányoldal a választók szintjén eddig mindent megtett azért, hogy egyre könnyebb legyen. [/justify]
[justify]Az új választási rendszerben az egyéni választókerületek a korábbihoz képest fontosabb szerepet játszanak. A listás ág maximum kilencvenhárom mandátumának megszerzése területén a három nagy politikai tábor egymáshoz mért erőviszonyai lesznek a döntőek. Ha a legnépszerűbb jelöltállító harmincnyolc százalék körüli listás szavazatszázalékkal végez az első helyen, akkor harmincnégy-harminchat mandátumot szerez ezen az ágon. Ha a negyven-negyvenöt százalékos sávban nyer, akkor harminckilenc-negyvenhárom mandátumot. A parlamenti többségképzés szempontjából 2012 nyarán nehéz pontos kalkulációkat végezni, mert részben az átalakuló magyar pártrendszert, részben pedig a győztes-vesztes töredékszavazat rendszer pontos működését nehéz modellezni. Minél inkább domináns kétpólusú vagy egy nagy párt által megharázott a politikai rendszer, annál inkább csökken az egyéni választókerületek megszerzésének kényszere a parlamenti többség kialakítása érdekében. Ugyanakkor egy listán ötven százalékot, tehát negyvenhat-negyvenhét mandátumot szerző politikai erőnek is szüksége van ötvenhárom-ötvennégy egyéni mandátumra az egy fős többséghez. Így tekinthetjük azt mostantól ökölszabálynak, hogy a stabil kormánytöbbséghez a jelenlegi magyar pártrendszer feltételei közepette, az új választási rendszerben hatvanöt-hetven egyéni mandátum megszerzése szükséges a százhatból, a kétharmadhoz pedig nyolcvan-nyolcvanöt körüli.


(Regionális pártpreferenciák az összes választó körében – Medián 2012. január-2012. június, 6000 fős, egyesített minta)

Ez földrajzilag egyenletes és magas támogatottság együttes meglétét igényli. Mert egyszerre kell sok listás mandátum és sok egyéni győzelem, utóbbi pedig csak akkor lehetséges nagy területen felölelően, ha kiegyenlített egy jelöltállító támogatottsága az ország különböző szegleteiben. 2012 nyarán egyetlen jelöltállító sem rendelkezik ezzel a két döntő tulajdonsággal egyszerre. A Fidesznek immár kevesebb támogatója van, de még relatíve egyenletes eloszlásban, az MSZP-nek több támogatója van, mint 2010-ben, északkeleten még a Fidesszel és Jobbikal is versenyképes – ez fontos eredmény, de a 2014-es választási győzelem szempontjából kulcsfontosságú közép-magyarországi és dunántúli országrészeken 2006-2008 óta strukturális szavazóhiány sújtja. (A Dunántúlon az MSZP-nek 2006 tavaszán az SZDSZ nélkül is huszonöt százalék körüli átlagos támogatottsága volt az összes választó körében az akkori véleménykutatások szerint.) A Jobbik támogatottsági szerkezete azonos a korábbival, egyelőre csak néhány egyéni mandátum megszerzésére esélyes a párt. Az LMP önállóan indulva maximum három-öt parlamenti mandátumra számíthat, választói azonban hasznosan egészíthetnek ki egy demokratikus ellenzéki összefogást, bár ez a párt elitje, tagsága és bizonyos választói számára szakításhoz vezethet. Az elkövetkező két évre nézvést evidensen fontos kérdés a balközép pártok népszerűségének változása, továbbá a Fidesz, illetve a Jobbik táborának egymáshoz viszonyított alakulása.

Új politikai paradigma, új választók

Új politikai paradigma és új választói koalíció nélkül lehetetlen a demokratikus ellenzéki erők stabil és fenntartható választási győzelme. Az új szavazók megszerzésének és a régiek integrálásának mint feladatnak alapvetően három oka van: az új választási rendszer egyéni választókerületeinek elhelyezkedése, a Jobbik 2006 és 2010 közötti megerősödése, valamint a magyar balközép oldal mögött álló választói koalíció 2006 és 2010 közötti összeomlása. Mivel az egyéni mandátumok döntő megszerzéséhez az új parlamenti választási rendszerben részben a korábbi szavazótábor mennyiségi bővülése, részben pedig a szavazói csoportok összetételének átalakítását igénylő minőségi változása egyszerre nélkülözhetetlen – ez részleges politikai fordulatot kíván.


(Az MSZP és a Jobbik 2010-es listaszavazatainak korrelációs elemzése az új egyéni választókerületek szintjén)

A nehéz adottságok ellenére ez nem lehetetlen feladat, mivel 2012 nyarára a kiábrándult, de választási részvételükben aktív választók köre húsz éve nem látott mértékben széles. Ráadásul a modernizációban élenjáró dunántúli és közép-magyarországi országrészeket, politikai hátországukat a jelenleg kormányzó erők 1998 óta nem látott mértékben hagyták parlagon.

Az új parlamenti választási rendszer hatásai

Az egyfordulós, vegyes, gyenge kompenzációs elemet tartalmazó, kétszavazatos választási rendszerben egyetlen optimális megoldás van a szavazatvesztés megakadályozására. A választók támogatásának egy politikai szereplőre, jelöltállítóra történő fókuszálása. Ez lehet egy döntően népszerű, önállóan induló párt, vagy valamilyen formájú, egyesített erejű választási szövetség. Minden más megoldás, így a közös lista nélküli, visszalépéseken alapuló koordinált jelöltállítás vagy a külön indulás komoly kockázatokkal és szavazatvesztési eséllyel jár együtt a győzelem szempontjából.

A közös egyéni jelölteket nem állító, önálló országos listával induló pártok egyéni választókerületi szintű visszaléptetésekre épülő, választásokat megelőző koordinálása a teljes összefogáséhoz nagyban hasonló politikai együttműködési mechanizmust igényel, bár némi függetlenséget megtart, és legalább a közös listáról nem kell megállapodni, csak az egyéni jelölti visszaléptetésekről. Ebben az esetben egymás ellen nem indulnak egyéni jelölti szinten a koordinációban együttműködő felek, de a visszalépő jelöltállító szervezet az egyéni jelölti szavazólapon nem jelenik meg. Minden ilyen félnek át kell lépnie önállóan a bejutási küszöböt, különben biztos a vereség. Az így részlegesen megőrizni vélt függetlenség egészen a kormányalakításig tart, amikor azonnal meg is szűnik. Hogyan akarhatnak a választás után közösen kormányozni bizonyos politikai szereplők, ha ilyen szintű eredményes egyeztetésre sem képesek? Ha pedig képesek rá, akkor szavazat-optimalizációs és kockázatminimalizálási szempontból a közös, szövetségben történő indulás hatékonyabb megoldás.

A szövetség megjelenési formája lehet közös jelöltállítás az együttműködő felek részéről, de formálisan lehet egy választási párt indítása is, amely a választási eljáráson kívül teremti meg az összefogáshoz szükséges keretet, és ott köti meg a szükséges együttműködési alkukat. Míg a közös indulás szokásjoga és választói ismerete az elmúlt húsz évben kialakult, addig az utóbbi megoldásnak nincs hagyománya demokráciánkban, technikailag még lehetséges, de a hátralevő eljárásjogi szabályozási elemekkel el lehet lehetetleníteni. Az új, kétharmados Házszabály például egyelőre tiltja egy ilyen jelöltállító szervezet választások utáni szétszakadását önálló frakciókra. Bár ez utóbbi szabály alkotmánybírósági felülvizsgálata folyamatban van. A választási párt esetében további nehezítés, hogy az egyéni jelöltek és az országos lista mellett meg kell állapodni a választási eredmény után kapott központi költségvetési párttámogatás felosztásának elveiről is. Választási vereség esetén egy választási párt szétbomlása nehezen irányítható, a vereséget tovább mélyítő kihívássá válhat. De a közös listaállítás plusz közös egyéni jelöltállítás mellett ez a megoldás az, amelyik a legtisztább és legnagyobb győzelmi eséllyel is kecsegtet mind politikai, mind pedig választási matematikai értelemben.

Az összefogás győzelmi esélyeket megteremteni képes alternatívája a demokratikus ellenzék egy pártjának döntően népszerűvé válása földrajzilag kiegyenlített támogatottsági szerkezet mellett. Erre jelenleg – 2012 tavaszi erősödése után különösen – az MSZP esélyes még leginkább, de támogatottságának területi szerkezete az erősödés ellenére is az öröklött, 2008-2010-es mintázatot követi, fájdalmasan sok támogatót nélkülözve a modernizációban kulcsfontosságú és élenjáró országrészeken. Ha nem lesz egy domináns párt, vagy nem lesz semmilyen összefogás, vagy pedig csak gyenge és részleges összefogás valósul meg, akkor az elvesztett szavazatok és az egyéni választókerületi szintű konkurálás miatt a demokratikus ellenzék úgy vág neki majd a parlamenti választásnak, hogy függetlenül a népszerűségi helyzetétől előre megakadályozta közös vagy bármely szereplő önálló győzelmét.


(Az SZDSZ 2006-os és az LMP 2010-es listaszavazatainak korrelációs elemzése az új egyéni választókerületek szintjén)

Az önálló arcél megőrzésére nem kínál ideális technikai megoldást az új választási rendszer, mivel tilalmazza a töredékszavazat-megosztás korábban engedélyezett lehetőségét. Így ez a rendszer kikényszeríti a táborválasztás politikai dilemmájának előzetes megoldását a potenciálisan együttműködő felek részéről. Az is döntés, ha valaki nem csatlakozik egy szövetséghez, de a célszerűség azt kívánja, hogy ebben minél hamarabb teremtődjék tiszta helyzet. A külön induló kisebb, illetve kis-közepes jelöltállító szereplők számára a listaszavazatok öt-tíz százalékának megszerzése mellett sem juthat több kilenc parlamenti mandátumnál. De az is csak akkor, ha minden egyéni választókerületben tudnak egyéni jelöltet állítani, és e jelöltek nem lépnek vissza, tehát szereznek vesztes töredékszavazatokat. Ezzel veszélyeztetik az egyéb demokratikus ellenzéki egyéni jelöltek győzelmi esélyeit. Ha azonban nem indít egy kis-közepes jelöltállító minden egyéni választókerületben jelölteket, vagy pedig visszalépteti őket, akkor csökkenti a töredékszavazat-szerző képességét, aminek egyenes következménye, hogy egy öt-tíz százalékos listás eredmény ellenére is csak három-öt parlamenti mandátummal rendelkezik majd. Ez az új választási rendszer kispártokat büntető vonása, amit nem ellensúlyoz a számukra relatíve könnyebbé tett országos lista állítás.

A 106 új egyéni választókerület tipológiája

Az eredményül kapott hétfokú skála szintjei a következők lettek (zárójelben az oda tartozó egyéni választókerületek darabszáma látható): baloldali adottságú (tizenhat darab); átbillentendő, inkább kétpólusú (tizenhat darab); visszaszerzendő, közép- és nagyvárosi (hat darab); visszaszerzendő, inkább hárompólusú egyéni választókerület (tizenegy darab); meghódítandó, inkább kétpólusú (tizenöt darab); meghódítandó, inkább hárompólusú (tizennégy darab); jobboldali adottságú (huszonnyolc darab). A tipológia a jelenlegi demokratikus ellenzék nézőpontjából készült. A kormányzó jobboldal stratégiai érdekei és lehetőségei szempontjából máshogyan, más sorrendben és más elvek szerint kellene típusokat képezni az új egyéni választókerületekből. E típusok részben keresztbe metszenék a balközép oldal nézőpontjából készített csoportosítást.


(A tipológia összefoglaló térképe – Magyarország)

A tipologizálás a 2012-es politikai erőviszonyokból indult ki abban a tekintetben, hogy nem számol a Jobbik döntő áttörésével, támogatottsági szerkezetének országos kiegyenlítődésével, így a Fidesz–KDNP népszerűségével konkuráló szintre emelkedésével. Ennek következtében a Jobbik támogatottsági szerkezetében alapvetően a 2010-es regionális mintázatok fennmaradása valószínűsíthető, amelyet 2012 tavaszi véleménykutatási adatokkal igazolt a tanulmány.


(A tipológia összefoglaló térképe – Budapest)

A tipológiában hárompólusúak azon egyéni választókerületek, amelyekben a Jobbik támogatottsága nem marad el döntő mértékben a Fidesz–KDNP támogatottságától és a demokratikus ellenzéki erők potenciális táborától. Kétpólusúak pedig azok lettek, ahol a Jobbik egyelőre strukturálisan gyengébb szavazatszerző potenciállal rendelkezik mind a kormányzó erőkhöz, mind pedig a demokratikus ellenzék mozgalmaihoz képest. Budapest és a Dunántúl meghatározó része ilyennek bizonyult. A tipológiában a visszabillentendő jelző azt jelenti, hogy az új választókerületi határok alapján korábban, 2006-ban a balközép oldalnak többsége volt a jobboldallal szemben, és a szavazótábor 2010-es összeomlása is csak kevéssé érintette a balközép pártokat. A visszaszerzendő jelző magyarázata abban áll, hogy az ide tartozó egyéni választókerületekben egy győzelemre készülő demokratikus ellenzéki politikai szereplő inkább csak mennyiségi jellegű szavazatszerzési kihívással néz szembe. E területeken 2006-ban az új egyéni választókerületi határok között is együttesen rendre több szavazata volt 2006-ban az MSZP-nek és az SZDSZ-nek a Fidesz–KDNP-nél, de a Jobbik megjelenése és a balközép oldal 2010-es összeomlása megnehezítette a demokratikus ellenzék mai helyzetét. A szavazatszerzési kihívás van, ahol a helyi hárompólusosság miatt kisebb, mint 2006-ban, van viszont olyan országrész is, ahol jellemzően ugyanakkora. A meghódítandó kategóriák egyéni választókerületeiben a tanulmány érvelése szerint egy döntően népszerű demokratikus ellenzéki politikai szereplőnek a mennyiségi szavazatszerzési kihívás mellett minőségi szavazatszerzési feladatai is vannak. Tehát az ilyen területeken új szavazatok megszerzése, a tábor megújítása is elengedhetetlen.

Egy győzelemre törekvő, demokratikus ellenzéki jelöltállító szereplő számára nagy a kihívás 2014-ben, mivel a stabil egyszerű többséghez is kell legalább tizenhat-huszonegy győzelem a két meghódítandó kategória (zöld és világoskék) összesen huszonkilenc egyéni választókerületében, de a gyenge többséghez is kell négy-tizenöt ilyen mandátum. (Négy persze csak akkor elég, ha ugyanaz a jelöltállító ötven százalék körül szerez listán, amikor már amúgy is könnyebb az egyéni mandátumtöbbségek megteremtése.) Tehát teljes győzelem kell a baloldali adottságúakban (tizenhat darab), az átbillentendő, kétpólusúakban (tizenhat darab), a visszaszerzendő, inkább hárompólusú nagyvárosiakban (hat darab) és a visszaszerzendő, inkább hárompólusúakban (tizenegy darab). Márpedig akár a sárga, akár a rózsaszín, akár pedig a sötétkék választókerület-csoportban vannak nagy kihívások, annak ellenére is, hogy az adottságok ott relatíve kedvezőbbek a demokratikus ellenzék szempontjából, mint a két meghódítandó kategóriában. (Például sárga, tehát átbillentendő, inkább kétpólusú Budapest belvárosának Budát és Pestet összekötő, új egyéni választókerülete, amelynek meghatározó részén ma Rogán Antal az országgyűlési képviselő és a polgármester. Továbbá a rózsaszín, tehát visszaszerzendő, inkább közép- és nagyvárosi egyéni választókerület-csoportba tartozik a szolnoki mandátum is, ahol az MSZP ugyan korábban sikeres volt, de 2010-re a jobboldali pártok összeroppantották a támogatottságát.) Ha pedig a felsorolt kategóriák mandátumai közül akár egyben is sikertelen lesz e szereplő, akkor a listán ugrani kell egyet lefelé, és még többet kell nyerni a két meghódítandó kategóriából vagy a szinte elérhetetlenül nehéz jobboldali adottságúak között.


(A tipológia kategóriái és a parlamenti többség a jelenlegi demokratikus ellenzék nézőpontjából)

Nehéz egyértelműen eldönteni, hogy melyik meghódítandó kategória a könnyebb. Az igazság az, hogy mindkét kategóriában vannak relatíve könnyebbek és nehezebbek, jellemzően attól függően, hogy mekkora tábora volt ezen egyéni választókerültekben korábban a balközép oldalnak 2006-ban és az mennyire esett szét 2010-re. Mert például Borsod-Abaúj-Zemplén 5. – Sátoraljaújhely nehezebb, mint Szabolcs-Szatmár-Bereg 3. – Kisvárda, vagy például Pest 6. – Gödöllő könnyebb, mint Somogy 4. – Siófok. De az összesen huszonkilenc meghódítandó egyéni választókerület közül tizenegyben az MSZP-nek és az SZDSZ-nek 2006-ban együtt kevesebb szavazata volt mint a Fidesz–KDNP-nek. Ha az akkori MDF szavazók felét figyelembe vesszük a jobboldalon, akkor jellemzően nagyon kiegyensúlyozott választókerületeket kapunk. A huszonkilencből tizenhétben a Jobbiknak 2010-ben több szavazata volt az MSZP-nél, és az MSZP-nek és az LMP-nek együtt is kevesebb szavazata volt a Jobbiknál tíz ilyen egyéni választókerületben (e két utóbbi csoport egymás részhalmaza, nyilván).

A két meghódítandó kategóriában eltérő a visszaszerzendőkön túli, új támogatók választói karaktere. A zöld színnel jelölt, inkább kétpólusú, dunántúli és közép-magyarországi országrészek érintett egyéni választókerületeiben ők azok, akik 2006-ban sem az MSZP-t, sem pedig az SZDSZ-t nem választották, inkább MDF-szavazók vagy gyengén kötődő, centrista fideszesek voltak. Jelenleg aktív bizonytalan, csalódott 2010-es Fidesz-támogatók ők, akik elutasítják a kormánypárt unióellenes, unortodox politizálását. Az ilyen választókból kevés is elég, ráadásul nem is szükségesek ők minden ilyen karakterű egyéni választókerületben, de ott, ahol mégis kellenek, nélkülük lehetetlen egy demokratikus ellenzéki jelöltállító győzelme. A világoskék színű, hárompólusú és meghódítandó egyéni választókerületekben a győzelemhez szükséges új támogatók azért újak, mert 2006-ban nem voltak a balközép pártok szavazói, az ott is megtalálható mérsékelt, polgári közép mellett ők leginkább nem túl radikális, állandóan ingadozó protestszavazóknak tekinthetők, akik jellemzően az átlagnál alacsonyabb iskolázottságúak és társadalmi helyzetűek. Ők 2010-ben a Fidesz–KDNP-re vagy a Jobbikra szavaztak e kategória egyéni választókerületeiben, és azért van rájuk ott szüksége a demokratikus ellenzék győzelemre törő erejének, mert ezen új egyéni választókerületek relatíve jobboldalibb adottságúakként írhatóak le.

Az új országgyűlési választási rendszer egyéni választókerületei közül körülbelül öt-nyolc jelenleg jobboldali adottságút is meg kell szereznie egy balközép jelöltállító szereplőnek ahhoz, hogy kétharmados, alkotmányozó többsége lehessen a kisebb létszámú parlamentben.

Az erős vesztes

Az új választási rendszer a korábbinál többségibb karakterű, ami kormányzóképes többséget teremt egy döntően győzedelmeskedő politikai erő számára. Bár arra is van esély, hogy a többségi kormányzás feltételei ne teremtődjenek meg. Erre vonatkozóan a Haza és Haladás adataiból készített modellt a Republikon Intézet. A többségibb karakter másik fontos következménye, hogy kedvezményezetti helyzetbe hozza a rendszer második politikai erejét is, ha annak több szavazata és kiegyensúlyozottabb szerkezetű választói tábora van a harmadik helyen végző politikai erőnél. Ebből következően az új parlamenti választási rendszer meg tudja erősíteni a második helyen végző politikai erőt is, míg támogatottságához mérten érdemben alacsonyabb mandátumszázalékot biztosít a harmadik helyen végző jelöltállító számára. A magas támogatottság, a nagy népszerűség azonban önmagában önbecsapásra adhat okot, mert ha földrajzilag nem kiegyenlített szerkezetű, akkor csak listán hoz elegendő számú mandátumot, egyéni választókerületi szinten nem.

Politikai stratégiai tanulságok 2012 nyarán

A tanulmány egyéni választókerületi, tehát mikroszintű elemzése elsődlegesen makroszintű tanulságot hordoz magában. Az új támogatók megszerzése nem történhet csupán helyi, egyéni választókerületi stratégiák mozaikja révén, hanem az országos politikai kínálat (program, ígéret, világkép és identitás) átalakítását, módosítását igényli.


(Pártpreferencia az összes, aktív szavazó körében és az aktív szavazók aránya – Ipsos 1997 és 2012. június)

Az új választási rendszerben a baloldali, balközép identitású csoportok, a mindig ingadozó, az egymást követő válságokban összeroppant életpálya-kalkulációjú alsóközéposztályi szavazók megtartása, illetve visszaszerzése mellett a győzelem érdekében egy döntően népszerű demokratikus ellenzéki jelöltállító szereplőnek az ország bizonyos részen még akár 2006-nál is tovább kell mennie az politikai közép meghódítása területén, kiegészülve a rendszerváltás status quojával elégedetlen, rendszerkritikus, de a demokratikus konszenzuson belüli választókkal. Ez nem a korábbi, az egyszerűség kedvéért baloldalinak, balközépnek nevezhető szociáldemokrata és liberális politikai identitás hátrahagyását jelenti, hanem annak kiegészítését olyan választókkal, akiknek megszerzéséért 2006-ban elindult az akkori MSZP–SZDSZ, és a Gyurcsány Ferenc által megszemélyesített kampányban időleges sikert is elért a választói koalíció ilyen irányú kiszélesítésében. De az őszödi beszéd sokkja, 2006 őszének politikai viharai és a magyar, illetve a világgazdasági válság hatásai széttörték ezt a választói koalíciót. Földrajzilag mindez a balközép hátországi területek új egyéni választókerületeinek visszabillentését és visszaszerzését jelenti, valamint bizonyos dunántúli országrészek választóinak kulcsfontosságú meghódítását is. Ezt diktálja az új egyéni választókerületi struktúra, a Jobbik északkeleti szorítása és a Fidesz–KDNP által 2012-re Közép-Magyarországon és a Dunántúlon elhagyott választók megszólításának a lehetősége.
(hazaeshaladas.blog.hu)[/justify]

Fogadás jobbról

[justify]A kormány, amelyik szemlátomást nem bízott a sportolók sikerében, még egy utolsó megpróbáltatást állított olimpikonjaink elé, Semjén Zsoltot.
A nemzeti ügyek sportbarát kormánya magát Semjén Zsoltot küldte az olimpikonok fogadására. Ennek következtében az egyik oldalon ott álltak a hősök, akik boldoggá tették Magyarországot, a másik oldalon Semjén Zsolt, aki a boldog Magyarország nevében várta őket. Hirtelen nem is tudok ennél nagyobb kontrasztot elképzelni, úgy vizuálisan, mint esszenciálisan. Talán a Simicska Lajos köszönti Assisi Szent Ferencet, vagy a Budai Gyula üdvözli Arisztotelészt, esetleg a Pálffy István fogadja Barack Obamát lehetne hasonlóan extravagáns performansz, de egyikben sem vagyok biztos.[/justify]
[justify]Hogy kerülhettek ilyen helyzetbe a sportolók? És hogy kerülhetett ilyen helyzetbe a kormány? (Azt nem kérdezzük, hogy kerülhetett ilyen helyzetbe Semjén Zsolt, mert ez egyike lehet azon kevés rejtélyeknek, amelyekre még Selmeczi Gabriella sem tudja a választ.) Mivel az elmúlt napokban figyelemre méltóan sok embert állított megoldhatatlan indulatkezelési feladat elé az a felimerés, hogy még az olimpiával kapcsolatban is léteznek az általánostól eltérő vélemények, érdemes feltenni azt a kérdést, hogy melyik gesztus sérti jobban a sportolókat és az értük rajongó nemzetet: ha egy magánszemély megírja, hogy tojik az olimpiai sikerekre, vagy ha egy kormány a legsúlytalanabb, egyben legröhejesebb tagját delegálja a bajnokok fogadására, ami nyilvánvalóan azt jelenti, hogy tojik az olimpiai sikerekre?

Miközben a miniszterelnök légvonalban 60 kilométerre nyaral.

A közvélemény egy része a tagadhatatlan ellentmondást azzal magyarázza, hogy az olimpia mégsem egy Videoton-meccs, ami miatt az idegileg kissé megviseltnek tűnő kormányfőnek meg kellene szakítania a szabadságát. Az a sejtés, hogy számára az olimpia kevésbé érdekes, mint egy felcsúti edzőmérkőzés, bizonyára helytálló, de ez önmagában még nem magyarázza a teljes közönyt, mert a diákok, a munkavállalók és a leendő nyugdíjasok sem érdeklik, mégis eljátssza az ellenkezőjét.

Itt alighanem más jelenséggel állunk szembe.

Ami azért érdekes, mert a fideszes paradigma szerint a kormányzás egyenlő a kommunikációval. Ha belegondolunk, ezen a területen nyújtják a legkiegyensúlyozattabb teljesítményt, a Közgép felvirágoztatását leszámítva. Ehhez képest az olimpiával nagyon mellényúltak. Valószínűleg eszükbe jutott, hogy amikor a magyarok a vártnál kevesebb érmet szereztek Pekingben, akkor ők mit csináltak. Schmitt „Azonnal lemondok, ha egy olimpián magyar doppingügy lesz” Pál például közölte, hogy a pénztelenség térdre kényszerítette a magyar sportot. „A kormány egyet tehet, hogy elhatározza, ezeket a dolgokat a jövőben a mostaninál nagyságrendekkel magasabb szinten finanszírozza” – vonta le a következtetést, szermernyit sem foglalkozva azzal, hogy azon a héten követeltek már több pénzt az egészségügynek, az oktatásnak, és úgy általában minden területnek. Bánki Erik szerint az volt a rossz szereplés oka, hogy Gyurcsány Ferenc megszüntette a Sportminisztériumot. „Döntést kell hozni, hogy sportbarát vagy sportellenes legyen a magyar kormány" – fogalmazott az ismert éleslátással, majd olimpiai törvényt ígért.

A sportminisztériumot nem állítottuk helyre, olimpiai törvény nincs, és az akkorinál nem magasabb nagyságrendekkel a sport finanszírozása. Amúgy is látványsportokra adtunk pénzt nem olyan izékre, mint mondjuk a kardozás és a kalapácsvetés – gondolhatták a kommunikációs stratégia tavaszi összeállításánál, arra jutva, hogy két feladatuk van: hűteni a várakozásokat és távol tartani ezt az egész nyavalyát a kormánytól. És hűtötték a várakozásokat, ahogy azt kell. Ebben nagyobb szerencséjük volt, mint a négy évvel ezelőtti kormánynak, mert akkor Schmitt „Az egész világ a magyar doppingügyektől hangos, mégsem mondok le” Pál felsrófolta az igényeket rendesen. Mindhárom éremből hatot-hatot várok – jósolta, mert egy-két hónappal a megnyitó előtt még nem tűnt fel neki a térdre kényszerítő pénzhiány. Ilyen hangok most nem hallatszódtak, mindenhol három, legfeljebb négy aranyéremről esett előzetesen szó.

Bármennyire megerőltető lehetett, a kormány távol maradt az eseményektől: nem pózoltak a felkészülési időszakban a versenyzőkkel, nem búcsúztatták őket a repülőtéren, a helyszíneken gyakorlatilag egyáltalán nem voltak ott, az Első Szurkoló szabadságot vett ki, és eltűnt a nyilvánosság elől. Mondhatná bárki, hogy ez így természetes, de a miniszterelnök eddig nem mutatott különösebb visszafogottságot, amennyiben sportrendezvények látogatásáról vagy sportsikerek kihasználásáról dönthetett. Utazott már olyan világbajnokságra, melynek közelébe sem járt magyar csapat évtizedek óta, és vett már debreceni sálat a nyakba Videoton-drukkerként, amikor olyan volt a hangulat.

Most viszont óvatos duhaj volt. Másképpen: rohadtul nem bízott a magyar sportolókban.

Aztán elkezdtek jönni az eredmények, de a kommunikációs vonatok nem olyanok, amelyekre menetközben simán fel lehet ugrani, mert könnyű aláesni. Nem volt ez a sztori felépítve, a „kormány szíve együtt dobog az olimpikonokéval” téma nem volt előzetesen a levegőben, nehéz utólag felmászni a színpadra primadonnának. Ez kiderült abból a széleskörű ellenérzésből is, amely a szerepzavaros államtitkár élőadásban elkövetett sms felolvasását követte.

Semjén Zsolt vagy ez a csenevész apparátusi levél, amilyet iskolai versenyek győzteseinek szoktak küldeni, arra bizonyíték, hogy nem volt erre a helyzetre forgatókönyvük, nem tudtak időben váltani, de ez egyáltalán nem baj. Talán ennek a váratlan kormányzati akkumulátor lemerülésnek köszönhető, hogy az ország egész jól el volt ezzel az olimpiával. Persze semmi jó nem tarthat örökké, miért pont ezt az élményt ne tennék tönkre hamarosan.[/justify]
(hvg.hu)

Radó Péter: Az oktatáspolitikai Stockholm-szindróma

[justify]float:left;margin-right: 5pxTermészetesen nem tudjuk, hogy a közoktatásban tanító pedagógusok mekkora hányada támogatja a második Orbán-kormány oktatáspolitikáját. Ilyen típusú közvélemény kutatásoknak általában a kormányzat a megrendelője, a jelenlegi kormányzat azonban csak „nemzeti konzultáció” típusú PR fogásokkal és módszertani szempontból hiteltelen, manipulatív közvélemény-kutatásokkal operál. Oktatáspolitikai blogot író szerzőnk arra keresi a választ, hogy a pedagógusok egy jelentős csoportja miért nem hajlandó tudomásul venni mindazokat az elkerülhetetlen változásokat, melyek kiolvashatóak a tavaly karácsonyi „köznevelési” törvényből és annak nagy rendszerességgel bekövetkező részleges újragondolásából.[/justify]
[justify]A Stockholm-szindróma

Egyre inkább úgy tűnik, hogy a magyar állam a közjó egy teljesen egyedi értelmezésére építi működését, mely szerint a polgárok szeretik, ha kínozzák őket. A mi államunk mindenbe beleavatkozik, amibe nem kéne és passzív marad, ha be kellene avatkoznia, rángat és rombol, elherdálja a pénzünket, rossz tulajdonosa mindennek, amire ráteszi a kezét, ránk erőszakolja vezetői életidegen nünükéit, szeretne mindenkit maga foglalkoztatni, de pocsék munkáltató, röviden: rontja az életminőségünket. Azt hihetnők, hogy a polgárok saját jóllétük érdekében már rég feladtak minden reményt az állam működésével kapcsolatban és szeretnék azt oly picire és alázatosra zsugorítani, amennyire csak lehet, valamint szeretnék saját kezükbe venni saját ügyeik irányítását. Azt is hihetnők továbbá, hogy az államtól való megszabadulás vad vágya ott a legerősebb, ahol a NER atavisztikus eszméken alapuló rendszer-átalakító buzgalma a legjobban tombol: a közoktatásban. Azt gondolhatnánk, hogy a több mint másfélszázezer pedagógus, a pedagógusok családtagjai és barátai, a több milliónyi szülő és nagyszülő hatalmas népmozgalmakba szerveződve igyekszik megvédeni az iskolákat az állam túlhatalmával szemben.

Nem ezt látjuk mégsem. Van úgy, hogy az áldozatok nem gyűlölik meg az őket fogságban tartó kínzóikat. Előfordul, hogy a túszok egy kis kedvesség hatására empátiával és szeretettel fordulnak a elrablóikhoz és védeni kezdik őket. Ezt a sajátos, a józanésznek ellentmondó érzelmi reakciót – ami kialakulhat zsarnok apa és családtagjaik, vagy börtönőrök és rabok között is – a pszichológiai szakirodalom Stockholm-szindrómának nevezi. Úgy tűnik, mintha ez működne közpolitikai méretekben is: az második Orbán-kormány pedagógusbarát kommunikációval és a távoli jövőbe helyezett ígéretekkel simogatja a pedagógusokat, miközben lerombolja azt a világot, amiben két és fél évtizede éltek. A kormány látványosan szereti a pedagógusokat, miközben folyamatosan csonkolja jövedelmüket, rontja munkakörülményeiket és fenyegeti foglalkoztatásuk biztonságát. Az oktatáspolitika egyik legnagyobb kérdése ma nem az, hogy miért érzi egyre több pedagógus becsapva magát, hanem az ellenkezője: miért vannak még mindig olyanok, akik empátiával és megértéssel figyelik a kormányzat átgondolatlan és megannyi kárt okozó csapkodását?

A közvélemény

Mielőtt azonban megkísérelnénk megérteni, hogy mi teszi a pedagógusok egy részét fogékonnyá a Stockholm-szindrómára, tennünk kell egy kis kitérőt: meg kell néznünk, hogy a közvéleményben mekkora támogatottsága van a kormány oktatáspolitikájának. Erre részben azért van szükség, mert még a látszatát is el szeretném kerülni annak, hogy a mindenkori oktatáspolitikát a pedagógusok támogatása hitelesíti, mint ahogy az egészségpolitika sem az orvosok, vagy a közlekedéspolitika sem a vasutasok támogatásától válik legitimmé. (Az oktatáspolitikának az „iskolahasználók” igényeiből és szükségleteiből kell kiindulnia, a pedagógusok támogatása az oktatáspolitikák megvalósíthatóságának a legfontosabb feltétele.) Másrészt szükség van erre azért is, mert hangozzék ez bármilyen meglepően, a pedagógusok elsősorban a közvéleményt elsősorban befolyásoló médián keresztül tájékozódnak az oktatáspolitika cikkcakkjairól, még ha azt egy sajátos „beavatott” szemüvegen keresztül szemlélik is. (Ez a „beavatottság” egy pedagógiai látásmódot és az iskolai rögvalóság ismeretét jelenti, nem feltétlenül az oktatási rendszer egészének működéséről szóló, az átlag értelmiségi újságolvasóénál mélyebb tudást.)

A második Orbán-kormány oktatáspolitikájának talapzata a központi kormányzat, az önkormányzatok és az iskolák/pedagógusok között a rendszerváltáskor kialakult felelősség-megosztás rendszerének teljes felülírása, a közoktatás máshol az Európai Unióban ismeretlen mértékű központosítása és államosítása. Az alapkérdés tehát az, hogy ezt a gyökeres ellenreformot mennyire támogatja a közvélemény? Mint már jeleztem, a kormányváltás óta nem készült közvélemény-kutatás, melynek eredményei orientálhatnának minket. Előtte azonban igen. Amíg az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (korábbi nevén az Országos Közoktatási Intézet) többé-kevésbé rendszeresen megjelentette a „Jelentés a magyar közoktatásról” című köteteket, az azokat megalapozó rengeteg empirikus kutatás és statisztikai elemzés mellett rendszeresen megtörtént a közvélemény szondázása is. Az utolsó megjelent kötet a 2010-es Jelentés, ezért az utolsó oktatási közvélemény-kutatás az oktatásban 2009-ben készült. A kutatás egyik attitűd kérdése még egy 1990-ben megfogalmazott, az állam és helyi-intézményi döntéshozatal közötti viszonyt firtató, a rendszerváltáskor – és ma újra – aktuális kérdés. A megkérdezettek a következő két állítás egyikével érthettek egyek: „Az oktatás problémáinak többségét helyi szinten, az iskolákon belül is meg lehetne oldani”, vagy „Az oktatás problémáit csak központi állami intézkedésekkel lehet megoldani.” A válaszok megoszlásának alakulását az alábbi grafikon mutatja.


Az oktatással kapcsolatos attitűdök változásai (az adott állítással egyetértők %-a)1990–2009 között

Mint látható, a helyi intézményi problémamegoldást előnyben részesítők – ha nem is jelentős és hullámzó mértékben – a rendszerváltás óta folyamatosan többségben voltak. Az adatok értelmezéséhez ráadásul látnunk kell két dolgot. Egyrészt azt, hogy az állami problémamegoldó központi beavatkozásra vonatkozó igény nem jelent feltétlenül a központi kézivezérlésre való átállás, a teljes centralizáció és államosítás támogatását. Így például a buktatás tilalma is központi állami intézkedés volt, ami nem írta felül a korábbi feladatmegosztás kialakult rendszerét. Ezzel szemben a helyi-intézményi problémamegoldás nem jelenthet mást, mint a korábbi decentralizált feladatmegosztás támogatását. Másrészt tudnunk kell azt is, hogy az állami beavatkozás iránti igény már csak azért sem jelenti feltétlenül az Orbán-Hoffman féle rendszer-visszaváltás támogatását, mert igen sokan az egyenlőtlenségek csökkentése, a szegregáció felszámolása érdekben szerettek volna nagyobb állai beavatkozást, márpedig ezek nem tipikusan a jelenlegi kormányzat prioritásai. Összességében tehát 2010-ig az önkormányzati tulajdonosi jogok és óvodai/iskolai autonómia felszámolása nem élvezett többségi támogatást a felnőtt magyar lakosságban. Nem tudjuk, hogy az elmúlt két évben ez átfordult-e a fülkeforradalmi kommunikáció hatására, de a kormányzat támogatásának erős erodálódása miatt ezt nem tartom valószínűnek.

A pedagógus perspektíva: rendszer és szerepelvárások

A pedagógusok rendszer-visszaváltással kapcsolatos attitűdjeivel összefüggésben érdemes észben tartanunk, hogy mindig is egy sajátos, sok tekintetben torzító perspektívából szemlélték a közoktatás kormányzását. Ebből az alulnézeti perspektívából például nem nagyon látszott, hogy a kormányzat és az önkormányzatok közötti törvények által elég pontosan definiált felelősség-megosztást az erősebb játékos – a kormányzat – szinte napi rendszerességgel írta felül. A kormány többnyire nem „kormányozta” az önkormányzati feladatellátást, hanem vagy akadályt látva az önkormányzatokban átlépett rajtuk, vagy pedig elvitette velük a balhét a saját kudarcaiért. Az előbbire jó példa a decentralizált fejlesztő rendszer működése 2006-tól, amely noha elméletileg önkormányzati iskolahálózatok fejlesztésének tervezésén alapult volna, a gyakorlatban azonban közvetlen iskolafejlesztési logikát alkalmazott. Az utóbbira a legpregnánsabb példa a 2006-ig felhalmozott költségvetési hiány egy részének áthárítása az önkormányzatokra. Az önkormányzatok által ellátott feladatok normatív támogatása 2005-ben még 549 milliárd forint volt, ez az összeg 2008-ra 338 milliárdra csökkent. Az önkormányzatok erre a brutális állami költségvetési kivonulásra hitelfelvétellel és a felvett hitelek egy jó részének folyó kiadásokra (többek között oktatási kiadásokra) költésével reagáltak. Ezt a kormányzatnak nem állt érdekében akadályozni, mert a felvett hitelek vagy a támogatás csökkenését ellensúlyozták, vagy az uniós fejlesztések önrészét finanszírozták. Ez 2010-re egy súlyos oktatásfinanszírozási válsághoz vezetett. Összességében az történt, hogy néhány nagyobb várostól eltekintve az önkormányzatok nem voltak képesek belakni az oktatási intézmények tulajdonosi szerepét, de ennek jelentős részben a kormányzat magatartása volt az oka.

Ez a pedagógusok világától látszólag távol álló probléma azért került ide, mert az iskolák belső világa felől nézve a kormányzat és az önkormányzatok között szerepmegosztás erősen elmosódott. Az iskolákhoz szinte minden az önkormányzatokon keresztül jutott el. A pedagógusok, amikor okkal vagy ok nélkül fel voltak háborodva valamilyen buta adminisztratív korlátozás vagy általuk elutasított változtatás miatt – néhány nyilvánvaló esettől eltekintve – szinte soha nem tudták, hogy a kezdeményezés az államtól vagy a fenntartó önkormányzattól indult ki. Attól függően, hogy milyen képük volt a „közeli” önkormányzat működéséről, minden problémáért felelőssé tehették a központi oktatásirányítást, vagy éppen a fenntartó önkormányzatot. A gyakoribb valószínűleg az utóbbi volt, mert sokkal több informális információval rendelkeztek az önkormányzatról, mint a kormányról, így könnyen kialakulhatott bennük az a kép, hogy az állam jobb gazdája lenne az iskoláknak. Egy önkormányzati iskolából egyszerűen nem látszik, hogy egy önkormányzat nem feltétlenül korruptabb és nem szakszerűtlenebb, mint a központi irányítás, sőt.

A másik, a pedagógusok rendszervisszaváltással szembeni viszonyát erősen befolyásoló tényező a „kiterjesztett szerepelvárások” problémája. A már említett 2010-es Jelentés pedagógusokról szóló fejezetében Sági Matild és Varga Júlia ír arról, hogy a fülkeforradalom előtti hosszú időszak oktatáspolitikája a tradicionális pedagógus szerepnél sokkal szélesebb elvárásokat közvetített. Az integráció, az inklúzió, az iskolákon belüli együttműködés és a minőségirányítás, az infokommunikációs eszközök alkalmazásának tanításba illesztése, a végtelenül sokféle tanuló, szülői és helyi közösségi igényekre való nyitottság csupa olyan elvárás, amelyek – ha nem is önmagukban, de együttesen mindenképpen – a pedagógusok igen nagy része számára teljesíthetetlennek tűntek. Az ebből fakadó frusztráció szükségképpen motiválatlansághoz és a saját munka eredményességével való elégedetlenséghez vezet. Mindez alaposan megágyazott a második Orbán-kormány oktatáspolitikájának, amely az iskolai és pedagógusi autonómia felszámolásával, az előre rögzített feladatokkal, a szakmai megújulás kívánó oktatáspolitikai célok kihajításával, az iskolán belüli együttműködések hálózatának felszámolásával és általában, a felelősség teljes elvonásával egy „korlátozott szerepelvárást” kínál a pedagógusoknak. A pedagógusok jelentős része mindezt valószínűleg felszabadító érzésként éli meg.

A pedagógus szakma és a pedagógusok közérzete

Az eddigiek részben magyarázzák a pedagógusok nyitottságát a NER nekik szóló oktatáspolitikai ajánlatára, de nem feltétlenül magyarázzák azt, hogy miért ennyire kitettek a „közpolitikai Stockholm-szindróma” tüneteinek. (Végül is az elmúlt két évben csökkent a reáljövedelmük és 2013-tól – további jövedelemcsökkenés mellett – tízezrével vesztik majd el az állásukat, az állásukat megtartók munkaterhelése pedig rettenetesen megnő majd.) Ennek megértéséhez fel kell térképeznünk a pedagógus szakma néhány egyedi jellegzetességét.

[list]A pedagógusok munkája a világ egyik leginkább tudás-intenzív, az egyik legnagyobb hozzáadott értéket produkáló és az egyik legnehezebb munka a világon.
*A tanítás hihetetlenül összetett, ugyanakkor végtelenül praktikus munka. Végtelenül kidolgozott elméleti alapja van, a gyakorlatban mégis elsősorban napi rutinokból áll a “mi működik az én praxisomban” típusú személyes tapasztalat alapján.
*Hosszú évekig tart, amíg ezek a napi gyakorlatot diktáló rutinok kialakulnak, egy pedagógus 5-7 évnyi tanítás után “érik be”.
*A pedagógusok nem keresnek többet, mint egy jobban kereső szakmunkás, ami munkájuk magas hozzáadott értékét tekintve mélyen igazságtalan. A magas tudás- és tapasztalat igény és a szakmunkás bérekben kifejeződő alacsony státusz feszültsége a pedagógus munka egyik alapvető ellentmondása.
*Ez a státusz-inkonzisztencia a legfontosabb akadálya annak, hogy a pedagógusok munkáltatói (a „köz” – jelentsen ez akármit) magas szakmai elvárásokat támasszanak a pedagógusokkal szemben. A pedagógusok jelentős része ellenáll a külső elvárásoknak, ami persze még értékesebbé teszi a sok kivételt.
*A pedagógusok maguk sem ösztönzöttek a professzionális munkavégzésre, mert a pályájuk nem kínál nekik semmiféle klasszikus értelemben vett karrier lehetőséget. Aki ezt a munkát pedagógusként kezdi el az négy évtizeddel később ugyanazzal a „rendfokozattal” megy nyugdíjba.
*Egy másik lehetséges ösztönző lehetne a szakmai siker, de a pedagógus szinte soha nem kap azonnali visszajelzést (ami a legtöbb munkahelyen akkor is szinte automatikus, ha nem intézményesül) és amit kap, az is bizonytalan, nehezen interpretálható. A kiterjesztett szerepelvárásokon alapuló oktatáspolitika ezt a problémát felerősíti.
*A pedagógusok munkája úgynevezett „diszkrecionális” közszolgáltatás: naponta döntések sokaságát hozzák, amelynek szakmai helyességét a gyermekek és szülők nem tudják megítélni. A pedagógus és a szülők között ennek következtében egyoldalú (információs, hatalmi) kapcsolat van, a szülői („fogyasztói”) elvárások nem vagy alig határozzák meg a pedagógus munkáját, nehezen értelmezhetőek külső elvárásként.
*A pedagógusok olyan szervezetekben (iskolákban) dolgoznak, amelyek nem közvetítik, hanem szűrik a külső elvárásokat. A pedagógusoknak valójában nincs szükségük szakszervezetekre, mert ott vannak az igazgatóik: az igazgatói szerep egyes számú referenciája az általuk vezetett pedagógusok szeretete. (Sáska Géza bonmot-jával élve az iskola anarcho-szindikalista bázisközösség.)
*Az iskolai munkaszervezet „futószalaghoz” köti a pedagógusokat. Diplomás értelmiségi embert viszont csak elképesztően magas munkamorál tarthat a futószalag mellett. A pedagógusok munkamorálja felülmúlja bármelyik nagyobb közalkalmazotti csoportét.
*A pedagógus munka magas és speciális tudásigénye, valamint a közalkalmazotti foglalkoztatás korlátozó szabályrendszere miatt nincs munkaerő mobilitás, ami a más jellegű (szervezeti, szakmai) tudás megszerzésének az előfeltétele. A pedagógusok hét éves koruktól 63 éves korukig iskolában töltik az egész életüket, más fajta munkaszervezetről nincs személyes élményük. Ez felülírja az egyéni prioritások egész normális rendjét: az (állás)biztonság fontosabb, mint a megszerezhető jövedelem és a karrier lehetőségek.[/list]

Minden összevetve egyáltalán nem meglepő, hogy a magyar pedagógusok elégedettsége és munkájuk érzékelt sikeressége nemzetközi összehasonlításban rettenetesen alacsony. Az alábbi sokkoló összehasonlítás az OECD 2009-es pedagógusok között végzett TALIS vizsgálatának eredményeiből származik.

Senki számára nem lehet kétséges, hogy motivált, együttműködő és munkájukért felelősséget vállaló pedagógusok nélkül halálra van ítélve minden értelmes oktatáspolitika. A jövő oktatáspolitikájának egyik legnagyobb kihívása tehát az lesz, hogy miképpen lehet újra elvárásokat támasztani a pedagógusokkal szemben – pedagógusbarát módon. Nem lesz könnyű.[/justify]
(hazaeshaladas.blog.hu)

Közlemény

[justify]A MEGYEI DEMOKRATIKUS KÖZVÉLEMÉNY MONDJON NEMET ÉS LÉPJEN FEL KÖZÖSEN A SZÉLSŐJOBB RASSZISTA POLITIKÁJA ELLEN!

A Demokratikus Koalíció Veszprém megyei szervezetei határozottan és egyértelműen elítélik a cigányellenesség, a rasszizmus minden formáját. A Demokratikus Koalíció Veszprém megyei szervezetei elítélik a Jobbik és több jobboldali radikális szervezet részvételével megtartott "Élni és élni hagyni – a jogos magyar önvédelemért" elnevezésű, augusztus 5-én, vasárnap Devecserben, a katolikus templom előtt megtartott szégyenteljes rasszista, fajgyűlölő, kirekesztő demonstrációt, majd az azt követő megfélemlítő utcai felvonulást.[/justify]

[justify]Felszólítjuk a megyei demokratikus ellenzéket, és az egyházak képviselőit, hogy velünk együtt ítéljék el a Jobbik által gerjesztett cigányellenes indulatot, mondjuk ki közösen, olyan társadalmat akarunk, amelyben senkinek sem kell félnie kulturális, etnikai vagy vallási hovatartozása miatt. Olyan demokratikus társadalmat akarunk, ahol cigány honfitársaink befogadásra találnak, ahol nem kell rettegniük, ahol otthon érzik magukat.

Ma hazánkban ismét polgárjogot nyert a cigánygyűlölet, mindennapos a cigány emberek hátrányos megkülönböztetése. A magyar parlament egyik pártja pedig politikájának szerves részéve tette a rasszizmust, a faji alapú gyűlölködést. Ennek legutóbbi példája az a törvényjavaslat is, amely szerint a bűnügyi nyilvántartásoknak a jövőben a bűncselekmények elkövetőinek etnikai hovatartozását is tartalmaznia kellene. Ezt az indítványt a leghatározottabban visszautasítjuk!

A devecseri demonstráción a Jobbik egyik képviselője kijelentette, követelik a halálbüntetés visszaállítását, "hogy kellő visszatartó erő legyen ezeknek a bűncselekményeknek a visszaszorítására, megelőzésére."
Magyarországon nem lehet visszaállítani a halálbüntetést, ez ellentétes lenne a Alkotmánybíróság érvényben levő határozatával és nemzetközi kötelezettségeinkkel. Senki sem bélyegezheti meg a magyarországi cigányságot, semmi, egyetlen, még oly borzalmas bűncselekmény sem indokolhatja a cigányellenes hangulat további szítását, a magyarországi cigányság becstelen megbélyegzését.
A DK felszólítja a demokratikus közvéleményt és az egyházak képviselőit, álljanak ellen, mondjunk nemet, cselekedjünk!

A Demokratikus Koalíció Veszprém megyei szervezeteinek vezetői:

Deák Istvánné, (Várpalota)
Katanics Sándor, (Veszprém)
Keller Imre, (Ajka)
Kerecsényi Zoltán (Pápa)

Veszprém, 2012. augusztus 6.[/justify]