Bauer Tamás: Még egyszer az emlékműről

bauer_kicsiHetek óta folyik a vita a Szabadság téren a kormány által felállítani tervezett emlékműről. Mint a Galamus minden olvasója tudja, a kormány a német megszállás hetvenedik évfordulójára állítana emlékművet a magyar szuverenitást felszámoló megszállásnak. A különféle ellenvetések, tiltakozások főképpen azért bírálják az emlékmű tervét, mert az Magyarországot, a magyar államot – amelyet Gábriel arkangyal jelenít meg a tervezett emlékművön – áldozatként mutatja be, a birodalmi sas által megjelenített német állam áldozataként. A magyar állam áldozati mivoltát pedig azzal összefüggésben kérdőjelezik meg, hogy – szemben a kormány emlékműterve által sugallt történelemértelmezéssel – a magyar állam nem tekinthető áldozatnak, hiszen maga is súlyos felelősséget visel a zsidók százezreinek deportálásáért és legyilkolásáért. Ebből következik, hogy az emlékműterv intézményi kritikusaként a vallásos zsidók képviselete, a Mazsihisz jelenik meg.

Nem kérdéses, hogy a második világháború előtt és alatt történtek tömegükben legnagyobb áldozatának a magyarországi zsidókat kell tekintenünk. Ez azonban nem indokolja, hogy a közéleti diskurzusban a magyar állam felelőssége a zsidó áldozatokért való felelősségre redukálódjék, s emiatt a probléma, amellyel a magyaroknak szembe kellene nézni, de a mai kormány illetve parlamenti többség ezt elhárítja, zsidó és nem zsidó magyarok közötti ellentétként jelenjen meg. Merthogy az elmúlt hetekben ez történik.

A német hadsereg nem azért szállta meg hetven éve Magyarországot, hogy végre kiirthassa a magyarországi zsidókat. Arra is felhívják a figyelmet a hozzáértő történészek, hogy a németek csak munkaképes zsidókat vártak a magyar hatóságoktól, a magyar hatóságok „teljesítették túl” az elvárást azzal, hogy munkaképtelen időseket és gyerekeket is szállítottak Auschwitzba, akiknek útja ott nagyrészt egyenesen a gázkamrába vezetett. A megszállás fő célja tehát nem a deportálás volt, hanem annak megakadályozása, hogy Magyarország – Olaszországot követve – kiugorjon a háborúból. Merthogy a németeknek addigra, 1944 tavaszára már nagyon is szüksége volt a magyar hadseregre, amelynek bekapcsolódását a Szovjetunió megtámadásakor még nem kívánták.

Akik a magyar állam áldozatként való beállítását, a szuverenitás elvesztésére vonatkozó, a  fideszes Alaptörvényben is megjelenő állítást bírálják, arra szoktak hivatkozni, hogy Horthy kormányzó a helyén maradt, kinevezett egy új magyar kormányt, tovább működött a magyar Országgyűlés, tovább működött a magyar államapparátus, és – egyebek mellett – ez hajtotta végre a zsidók deportálását, önállóan teljesítve és túlteljesítve a német elvárást. Érdekes módon nem szoktak említeni egy további elemet. Ha a megszállás azt jelentette volna, amit a tervezett emlékmű mutat, akkor a bevonuló németeknek le kellett volna fegyverezniük a magyar hadsereget. De nem ez történt, és nemcsak azért nem, mert harcoló erőként volt szükségük a magyar hadseregre – ez volt a „keresleti oldal” –, hanem azért sem , mert – ez a „kínálati oldal” – a magyar tisztikar (néhány németellenes tiszttől eltekintve) gond nélkül folytatta a háborút a náci Németország oldalán. Ez a leginkább egyértelmű cáfolata a szuverenitás elvesztéséről szóló fideszes állításnak.

Nemcsak a magyarországi zsidók iparszerű legyilkolása miatt kell tehát arról beszélni, hogy a magyar állam nem áldozat volt 1944-ben, hanem tettestárs, hanem a második világháborús részvétel miatt is, amelynek folytatása a megszállás igazi célja volt. S ha ehhez az elemhez eljutunk, akkor eljutunk a magyar háborús részvétel megítélésének kérdéséhez.

A holokauszt nemzetközi emléknapján – mint minden évben – megemlékezést tartottak a német Szövetségi Gyűlésben. Norbert Lammert házelnök beszédében az emléknapot összekapcsolta egy másik évfordulóval: a leningrádi blokád feltörésének évfordulójával, amelyet a Vörös Hadsereg hajtott végre; vagyis magával a blokáddal, a milliónyi áldozattal, s ezen keresztül a Szovjetunió ellen viselt háborúval, amelyet a mai, demokratikus Németország egyértelműen elutasít. Joachim Gauck államfő külön levélben fordult a blokád feltörésének évfordulóján Putyin elnökhöz. Azt írta: „csak mély gyásszal és szégyenérzéssel emlékezhetek a náci Németországnak a Szovjetunió elleni irtóháborújára.” A német állam mai vezetői – akik mellesleg következetes antikommunisták – félreérthetetlenné teszik, hogy semmiféle közösséget nem vállalnak a náci Németország háborújával.

Ilyesminek a magyar jobboldalon nincs nyoma. Amióta Antall József elmondta emlékezetes beszédét a Hadtörténeti Múzeumban, jobboldali politikusok és történészek egyre inkább elfogadják a Horthy-rendszer elitjének a háborús részvételre vonatkozó döntését. Elfogadják mindenekelőtt azért, mert elfogadják a fő motívumát: a Németország szövetségi rendszerébe bekapcsolódott szomszédokkal, Romániával és Szlovákiával való rivalizálást, ami a revíziós politika egyenes következménye volt. Voltaképpen az iránt megértők, ahogyan a magyar állam a Szovjetunió megtámadásának, az ellene folytatott háborúnak, a szovjet lakossággal szemben folytatott irtóhadjáratnak vált részesévé. Nemcsak a magyarországi zsidók kiirtásában, de a háborús részvételben is tettestárs volt a Horthy-féle magyar állam, s ebbéli szerepe sem változott a német megszállással.

Boross Péter az ellen tiltakozik, hogy a baloldalon mindmáig él a Rákosi-korszakban megjelent „bűnös nemzet” értelmezés. Ha a magyar nemzet bűnösségéről nem is indokolt beszélni, a magyar állam, a magyar honvédség bűnös szerepéről igen. Ezt persze csak az láthatja be, aki eljut a háborús részvétel elutasításáig, aminek pedig a revíziós politika elutasítása az előfeltétele. Ez az irredenta hagyomány életben tartóitól, a Trianon-emléknap és a letelepedés nélküli honosítás bevezetőitől nem várható el. A demokratikus Magyarországnak viszont előbb-utóbb el kell jutnia ide.

Most sokan arra kíváncsiak, hogy végül tudomásul veszi-e a Mazsihisz az emlékműben és más gesztusokban megjelenő fideszes történetfelfogást. Ez fontos részletkérdés, de csak részlete annak a tágabb kérdésnek, hogy kapitulál-e a nem fideszes közvélemény a Horthy-kor revíziós felfogásának fideszes érvényesítése előtt a huszadik századi magyar történelem ábrázolásában.
(galamus.hu)

Vélemény, hozzászólás?