Bruck András: "Csak az a fontos, hogy a mieink legyenek"

[justify]Másfél évtizeden át botorkáltam a jelenlegi miniszterelnök szavai és tettei között húzódó szakadékban, igyekeztem rálelni csavaros észjárásának mozgatórugóira, szavai értelmére. Mára feladtam. A helyes és igaz dolgok amúgy is egyszerûek. Ne ölj! Ne lopj! Most már tehát kizárólag a tények érdekelnek. Mindenekelõtt az elmúlt két év tényei, mégis muszáj messzebbrõl indulni. Mert az a tragédia, hogy húsz év után ismét bizonygatnunk kell: minél szabadabbak egy állam polgárai, annál jobb abban az országban élni, annál több jut a gyerek iskoláztatására, a család egészségére, utazásra, kultúrára, ételre, ruhára, nem 2010 áprilisában kezdõdött. Egy vázlatos visszatekintés segíthet megérteni, már megint hogyan siklottak ki a dolgok ilyen végzetesen.[/justify]
[justify]A rendszerváltás elsõ nyolc évében még nem dõlt el semmi. Számos részletében dilettáns, ideológia irányította kormányzás folyt, de nem történt jóvátehetetlen. Orbán Viktor úgy ülhetett 1998-ban a miniszterelnöki székbe, hogy az ország elõtt megmaradt a lehetõség, hogy úgy tizenöt éven belül felzárkózzon a legalább közepesen fejlett európai nemzetekhez. Ma tehát körülbelül itt tarthatnánk. Magyarország nem volna tejjel-mézzel folyó Kánaán, de lenne elõtte perspektíva. És egész biztosan nem akarna külföldre menni minden második fiatal, és telente nem dideregnének milliók 16 Celsius-fokos lakásban. Magyarország egy teljesen más, sokkal jobb, élhetõbb ország lenne.

Nem így történt. Amikor Orbán leállíttatta a metró és a Nemzeti Színház építését, csodálkoztam. Nem értettem, mi szükség volt erre. Építés helyett rombolni a szememben nem tûnt se hazafias, se átgondolt intézkedésnek. Úgy éreztem, a miniszterelnök dühös és dacos, márpedig milyen dolog kétmillió emberrel dacoskodni! Vagy nem tudta, hogy a fa, amelybe belevágta fejszéjét, nem az õ kertjében áll?

Szinte hetek alatt elviselhetetlenül sûrûvé vált az élet akkoriban. Mintha a rádió a múltból örökösen ezt harsogta volna: csapataink harcban állnak. Nyoma sem volt a nyugati demokráciák többnyire békés tespedtségének, egy-két százalékról folyó vitáinak, csip-csup közéleti perpatvarainak. Már akkor ipari méretekben folyt a gyalázkodás: a hazaárulózás, hazaszeretetezés, zsidózás, kiamagyarozás, kommunistázás – megannyi múltból felmelegített, szégyellni való õrület. Intellektuá­lisan lehangoló korszak volt, tele terméketlen és mélységesen tisztességtelen vitákkal. Azt reméltem, majd elmúlik, a hatalmon lévõk lehiggadnak, és nekiállnak annak, amiért megválasztották õket. Amiért politikusoknak érdemes kormányra törekedniük.

Naiv voltam. Még akkor sem fogtam fel, mirõl van szó, amikor 2001-ben egy dunai hajó tetején Esztergomig utazott a korona hatalmas másolata. Még ekkor is mindezt múló, meghaladható bajnak tekintettem, a demokrácia „gyermekbetegségének”. Csak most, egy évtized távlatából vált világossá számomra, hogy a koronával együtt akkor valami más, ezerszer fontosabb dolog is elúszott: az ország megújításának lehetõsége. Akkor eldõlt, hogy Magyarország még hosszú ideig marad, ami volt; egy saját bánatába belemerevedett, történelmi hátrányait makacsul maga elõtt görgetõ nemzet. Ma már tudom, hogy a koronaúsztatással a miniszterelnök mindenkinek megüzente, esze ágában sincs a modern, progresszív Magyarország megteremtésén munkálkodni. Helyette a múltat ígérte vissza, ami felett nem rendelkezett, és nem a jövõt, amiért sokat tehetett volna. Nagy találmányuk, a polgári kormány kifejezés neki és hívei­nek egyetlen dolgot jelentett: magas beltér és stukkós mennyezet. Sokat elmond a magyar jobboldal által azóta bejárt útról, hogy Márai, a kiváló intellektus és humanista ma már nem kell nekik. Új kedvenceik írónak, embernek egyaránt százszor silányabbak nála.

Idõközben eltelt egy hosszú évtized, és a jobboldal csapatai ma újra harcban állnak. S ma még több külsõ és belsõ ellenséggel vívják kemény csatáikat. De legalább már a hályog lehullt a szememrõl. Immár szemernyi kételyem sincs afelõl, hogy Orbán Viktor elsõ kormányzati ciklusuk elsõ percétõl tudta, hogy mit fog és mit nem fog csinálni. Tudta, hogy nem áll neki modernizálni, nem célja Magyarországot versenyképes európai országgá átalakítani. Csupán egyet akart: már akkor is illetlenül sokáig hatalmon maradni. Amihez a trianoni fájdalmak és a keresztény nemzeti ideológia felmelegítését tartotta a legalkalmasabb, leggyorsabban mobilizálható eszköznek. És arra is sejteni vélem a választ, hogy miért ezt az utat választotta. Egyrészt, mert tisztában volt vele, hogy a modernizáció sziszifuszi, nagy eltökéltséget kívánó feladatához neki nem lenne kitartása, apparátusának pedig szakértelme. Alighanem felmérte, hogy egy nyelveket nem beszélõ, rossz korösszetételû, nehezen mozduló és vállalkozó, pocsék egészségi állapotú, többnyire elavult tudással rendelkezõ, állami gondoskodás után sóhajtozó lakosság csak béklyó lenne az õ nagy magasságokban szárnyaló fantáziája számára. Másrészt azért, mert nem minden politikus fejében kavarognak építõ gondolatok. A hatalom nem mindenki kezében szolgál jó ügyet. Népszerûsége révén Orbán már akkor nekiállhatott volna, hogy óvatosan, tapintatosan elkezdje kivezetni a magyarokat „zsákutcás történelmükbõl”, ehelyett még mélyebbre nyomta õket. Hozzáláthatott volna egy korszerû magyar jobboldal megteremtéséhez, az örökös nemzeti bút pedig otthagyhatta volna a szélsõjobbnak. Nem ezt tette, õ vált a nemzeti bánat cheerleaderévé.

De még hátravolt ennek a zûrös, kaotikus, semmilyen elõrelépést nem hozó négy évnek a csattanója. Az országot irányító, de, mint kiderült, a kollégiumi fiúerkölcsökön kívül másféle erkölcsöt nem nagyon ismerõ fiatal csapat négyéves kormányzása különös intermezzóval zárult: a miniszterelnöknek a Testnevelési Egyetemen mondott választási beszédével. Máig emlékszem a döbbenetre, amit akkor éreztem. Orbán Viktor ezúttal minden addiginál messzebbre ment a közhangulat felkorbácsolásában, jóllehet, mai füllel az a beszéd még szinte esti mese volt. Azt mondta, hogyha a baloldal visszajutna a hatalomba, azzal veszélybe kerülne: „a családunk, a gyermekeink, az emberi méltóságunk, a szabadságunk, a hitünk és a hazánk. És mindezt most meg kell védenünk!”.

Sok szempontból is rendkívüli pillanat volt ez. Egyrészt elhangzott egy szörnyûséges, hazug vád, amely ellen a hallgatóságnak az elemi igazság és tisztesség nevében tiltakoznia illett volna, másrészt feltárult az a zavaros idegállapot, amelybe a jobboldali tömegek a folyamatos izgatás hatására ekkorra már eljutottak. Elvégre a szocialisták „közveszélyességérõl” olyasvalaki tájékoztatta õket, akinek a szülei maguk is párttagok voltak, az édesapja ráadásul párttitkár. Hogy a szónok önnön KISZ-titkári múltját ne is említsük. De ez ekkor már senkit nem érdekelt, az erkölcsi gátak már rég átszakadtak. A tömeg megnyugtatta Orbán Viktort, hogy nem emlékszik semmire, õ meg cserébe antikommunista glóriát vont a Kádár-korszakkal amúgy – a baloldaliakhoz hasonlóan – békésen kollaboráló hívek feje köré. Tényleg nagyszerû érzés lehetett annyi évvel a kommunizmus bukása után pár óra leforgása alatt antikommunistává válni. Immár kockázat nélkül, fájdalommentesen!

Tragikus és messzireható esemény volt ez, hiszen a vágást, amely teljes hosszában felhasította a magyar társadalom örökké érzékeny szövetét, nem az európai kultúra gyomos perifériáján tengõdõ szélsõjobb vezére ejtette, hanem az ország, mindannyiunk miniszterelnöke. Ma már világos, hogy ez volt a magyar társadalom összeomlásának kezdete. Az azóta eltelt idõ bebizonyította, hogy azon az estén valami végleg elpattant milliónyi jobboldali törzsszavazóban: kihunyt belõlük a honfitársaik iránt kötelezõ szolidaritás utolsó szikrája is. Mellé pedig elvesztették valóságérzékük maradékát is: többé képtelenek voltak belátni, hogy a mindinkább mentális és erkölcsi csatatérré változó országban mindenkinek, tehát nekik is nagyon rossz lesz élniük. Nem értették meg, hogy ha a másikat sikerülne is „elpusztítaniuk”, õk is velük pusztulnának. A szónok pedig nem árulta ezt el nekik.

Tíz év telt el azóta, hogy Orbán Viktor a szocialistákra ráütötte Káin bélyegét. A stigma immár az ország alkotmányában is helyet kapott, ami jól jelzi, hogy azok, akik azt kiagyalták, a harcot élet-halálig gondolják vívni. Weimar, Hitler hatalomba emelkedése óta nem történt ehhez hasonló orvtámadás legitim tömegpárt ellen egy formailag még mindig demokratikus országban. De még mindig várjunk, tekintsünk bele a két Orbán-kormány között eltelt nyolc évbe. Anélkül nem nagyon érthetõ, ami most zajlik Magyarországon.

Az elsõ Orbán-kormány választási fiaskója sokkolta a jobboldalt. Mintha ott elképzelhetetlennek tartották volna, hogy a koronaúsztatást nem mindenki tekinti a kormányzás csúcsteljesítményének. És valószínûleg azt sem értették meg, hogy amit õk olyannyira csodáltak miniszterelnökükben, a tántoríthatatlanságot, ellentmondást nem tûrõ határozottságot, az másokban bizonytalanságot, mindenekelõtt félelmet keltett. A magabiztosságát sokan gõgnek, fennhéjázásnak látták, hû emberei megnyilatkozásait pedig nemegyszer agressziónak, becsületsértésnek.

A felajzott, méltóságában sértett jobboldallal nem lehetett többet szót érteni: Magyarország egyre kevésbé hasonlított egy civilizált országra, amelyben egy politikai párt veresége miatti bánat nem tart sokkal tovább, mint amikor valakinek a kedvenc futballcsapata kap ki. Ilyen körülmények között a baloldalnak már akkor sem lett volna esélye a békességre, ha Szent Pétert állítja miniszterelnöknek. Ráadásul fontos pillanatokban ismételten csõdöt mondott az MSZP ítélõképessége. Elõbb akkor, amikor a III/II-es múltú Medgyessy Pétert jelölte miniszterelnöknek, majd amikor nem mérte fel, hogy Gyurcsány Ferenc halálos sebet kapott õszödi beszédével. Ettõl eltekintve is mindketten rossz, voluntarista gazdaságpolitikát követtek, amelynek semmi esélye nem volt a tartós sikerre. Medgyessy Péter meg se próbálkozott reformokkal, ehelyett populista osztogatásba kezdett, amivel ott folytatta, ahol Orbán Viktor abbahagyta. Két elõdjével ellentétben, Gyurcsány legalább felismerte, hogy muszáj lépnie; az õszödi beszéd után azonban gyorsan szitává lõtt céltáblájává vált a jobboldalnak. A baloldal vérzõ szívvel nézte, mi történik nagy reménységével, de közben csak kevesen ismerték el vagy fel, hogy ez szinte már mindegy is, mivel tétova reformkísérletei amúgy is koncepciótlanok és elõkészítetlenek voltak. Ami meg talán jó lehetett volna belõle, azt Orbán Viktor ellenzékbõl is sikerrel szétverte. Hiába, mindenki azzal foglalkozik a legszívesebben, amihez a legjobban ért.

A hatalomból kiszorult jobboldal mind mániákusabbá, zajosabbá, kíméletlenebbé vált. Sokszor volt olyan érzésem, hogy talán még éjszaka sem alszanak, örökké szervezkednek, készülõdnek – várják a pillanatot. A verbális agresszió, amely a kizárólag Orbán Viktorhoz hû, õt istenítõ jobboldali médiából áradt, egyre gyakrabban egészült ki utcai erõszakkal. Meggyõzõdésem, hogy amikor az Alkotmánybíróság jóváhagyta a szociális népszavazást – figyelmen kívül hagyva az alkotmány idevonatkozó paragrafusát –, már az erõszak, a terjedõ félelem elõtt hajolt meg. Talán ez volt az elsõ az árulások késõbb következõ hosszú sorában, amelyek végül hozzájárultak ahhoz, hogy Magyarország mára szinte pária országgá vált.

A gyors, de megalapozatlan életszínvonal-növekedést követõ muszáj megszorítások közepette a jobboldal különösen nehezen viselte, hogy nem õ intézheti az ország ügyeit. Egyetlen hatalmas szívdobbanásban egyesülve várta vissza Orbán Viktort a kormányszékbe. A jobboldalról is csak õt, senki mást. Minden vágyukat õ egyedül testesítette meg, ami talán csak egy tömeges méreteket öltött beszûkült tudatállapotként írható le. Mert ugyan mi másnak nevezhetõ a valóság, a realitások teljes elutasítása? Az, hogy az országnak, amelyben élnek, dolgoznak, gyereket nevelnek, képtelenek örülni, ehelyett egy már nem létezõ országot vágynak vissza? Hogyan hihetnek még mindig a hihetetlenben, hogyan bízhatnak a lehetetlenben? Hiszen tudniuk kell, hogy reményeiket örökre elnyelte egy feneketlen kút, nevezzük történelemnek, õk mégis ott állnak a kút fölé hajolva, és egyre kiáltoznak, mit sem törõdve azzal, hogy onnan már újonnan alakult nemzetállamok polgárai, horvátok, szlovákok hangja szól vissza.

Ráadásul miniszterelnökként Orbán a realitások világában sem sokat bizonyított a neki tulajdonított kivételes képességekbõl. Amikor ma mind több közgazdász beszél „elvesztegetett húsz évrõl”, abba az õ négy évét is beleértik. Ennek ellenére szépszámú hívei úgy emlékeztek vissza elsõ kormányzati ciklusára, mint a magyar történelem egyik aranykorára. Vajon mi okozza náluk a realitásérzék ilyen súlyos torzulását? Hadd idézzek egy tanár végzettségû, az élet számtalan dolgában intelligens jobboldali érzelmû asszonyt, akinek hozzám intézett szavai, úgy hiszem, sokat elárulnak errõl a különös lelkiállapotról. „Ugyan már, kit érdekel a gazdaság! Csak az a fontos, hogy a mieink legyenek!”

Végül teljesült a tanárnõ kívánsága. Megtörtént az, aminek bekövetkeztét már legalább két évvel korábban tudta mindenki: a magát teljesen amortizált baloldal tetemén diadalmasan átmasírozva Orbán Viktor visszatért a hatalomba. A baloldalon is csak kevesen vitatták, hogy a váltás nemcsak elkerülhetetlen, de szükséges is volt; a baloldal vezetõi mindent elkövettek, hogy ne legyen okuk és módjuk folytatni a kormányzást. (A Bajnai–Oszkó páros higgadt, racionális egy éve ebbõl a szempontból már nem osztott, szorzott.) Sokakhoz hasonlóan én is azt mondtam: jól van, lássuk, mihez kezd Orbán Viktor ezzel a szinte példátlan hatalommal. De valójában nem hittem, hogy képes lehet pozitív energiákká átalakítani azt a rengeteg romboló energiát, amit a szocialisták, a baloldal legyõzésére saját magában és a jobboldalban a nyolc ellenzéki év során felhalmozott. Úgy éreztem, már értem, mibõl táplálkozik konok megszállottsága, amellyel újra és újra az utcára vitte, lázította, izgatta a jobboldali tömegeket: hozzájuk beszélt, de közben mindvégig saját múltja ellen harcolt. Amirõl éppen õ maga mondta a legbecsmérlõbb szavakat. Nem hittem, hogy a hatalomba visszatérve képes lehet ezen változtatni. Vagy két énje lenne? Egy jó és egy rossz? A magánéletérõl semmit nem tudtam, egy-két családi szentképen és falusi idillen kívül azt is titok övezte. Közéleti, politikai ténykedésérõl viszont nagyon régóta egyetlen pozitív dolgot sem tudtam felidézni. Nem emlékeztem egyetlen progresszív, humánus mondatára sem. Nem emlékeztem, hogy egyetlen olyan ügy mellett kiállt volna, amelyet én helyesnek és igazságosnak gondoltam. Már régóta napjaink legreakciósabb, leginkább haladásellenes európai politikusának tartottam. Úgyhogy nem bíztam benne.

A gyõzelme tehát nem, de az aránya meghökkentõ volt. Egyeduralkodóvá avatásának még az ismert körülmények között sem szabadott volna bekövetkeznie. Hogyan hagyhatott cserben ennyi embert a veszélyérzete? Hiszen ekkor már nemcsak a baloldal megtiport teste hevert Orbán elõtt, hanem a hosszú úton elbukott, eltaposott, perbe fogott, rács mögé szánt egykori szövetségeseié is. És az is sokatmondó, hogy míg a két évtized során szinte az összes többi parlamenti párt vezetõi számtalanszor cserélõdtek, addig a Fidesznek mindvégig õ volt az egyetlen pártelnöke és miniszterelnöke. Egy a tábor, egy a zászló – egy a fõnök. Ebben bizony egy grammnyi sem volt a szabad országok demokratikus szellemébõl. A tengernyi baljós elõjel ellenére mégis sok millióan õt választották! Hogyan történhetett ez?

Magyarázatként egy olyan szerzõhöz fordulok, aki érzékeny és pontos elemzését adta a harmincas évek németországi eseményeinek. Utána én is „kollektív idegösszeomlásnak” nevezem azt a jelenséget, amely a 2010. áprilisi választásokon végbement Magyarországon. Ennek a bonyolult lelkiállapotnak a kialakulásához addigra adva volt minden feltétel: az államcsõd réme, utcai zavargások, égõ televízió-székház, gárdamasírozások, romagyilkosságok, tüntetések, felvonulások, a jobboldal egyre militánsabb hangneme; míg végül a sok millió ember egyidejû összeroppanásából összejött Orbán Viktor kétharmada. És ma már azt is tudni, miért akarta ezt annyira. Errõl ugyanis mindvégig mélyen hallgatott. Lényegében hozomra kért és kapott több millió magyar embertõl bizalmat, õ meg cserébe elvette a nyugdíj-megtakarításukat, a szabadságuk garanciáját jelentõ alkotmányukat, munkahelyi biztonságukat, fiatalok tömegétõl a továbbtanulás lehetõségét és a kedvüket attól, hogy itthon maradjanak, kisvállalkozók tízezreitõl megélhetésüket, a társadalom legvédtelenebbjeitõl pedig szinte mindent. Ezt az egészet pedig elnevezte nemzeti együttmûködésnek. Nemcsak reakciós volt, de cinikus is minden határon felül.

A hétpecsétes titokról tehát lehullt a lepel. Kiderült, hogy a fiókokban ezúttal sem az ország modernizálását elõkészítõ reformtervek sorakoztak, hanem egy egészen másféle terv. Afféle Blitzkrieg az alkotmányos rend védelmére szolgáló intézmények lerohanására: részben megszüntetésükre, részben kiherélésükre. Ezen dolgozott hát, ezt készítette elõ Orbán Viktor és feltehetõen bizalmasainak kis csapata éveken át. Ezt a jó másfél éven át tartó rohamsorozatot Vörös Imre volt alkotmánybíró egy nyilvános tanulmányában alkotmányellenes puccsnak nevezte. A mélyülõ letargia, az elharapódzó szellemi és erkölcsi önfeladás jele, hogy fontosságához képest elemzése szinte visszhangtalan maradt. De ahogy a könyveknek megvan a maguk sorsa, bizonyára az államcsínykísérlet-tanulmányoknak is.

A miniszterelnök pedig továbbra sem játszik nyílt lapokkal, ami okkal kelt gyanút szavai iránt. Az biztos, hogy valaki nem azért fûrészeli le az alkotmányos intézmények lábait, nem azért köti gúzsba a következõ kormányok kezét, nem azért tart fenn csak õt szolgáló médiát, elemzõ és közvélemény-kutató intézeteket, nem azért íratja át úgy a választási rendszert, hogy – némi retorikai túlzással – eggyel több szavazat már teljhatalmat adjon majd neki, mert ettõl reméli hazája felvirágzását. Akkor viszont milyen cél lebeg a szeme elõtt? Ráadásul kézi vezérlésû, a piacgazdaságot módszeresen romboló gazdasági szisztémája is nyilvánvalóan versenyképtelen, ez a többség számára inkább a nyomorszint felé gravitál, mint az európai közép felé. A különféle gazdasági mutatók jól egybecsengenek egy körös-körül pusztuló, lebomlóban lévõ ország polgárainak mind keserûbb hangulatával. Senkit ne tévesszen meg a tömött szórakozóhelyek, a presszók teraszán limonádét szürcsölgetõk látványa. Fecseg a felszín… – éppen mi ne tudnánk? Kizsebelni mindenkit: egyént, bankot, kisvállalkozót, önkormányzatokat, világcégeket, lerombolni a még piacképes néhány magyar nagyvállalat pénzügyi alapjait, nem reform. Nincs hitel, nincs beruházás, nincs munkahely, nincs fogyasztás – Magyarországon minden leállt, esik szét. Ebbõl fellendülés, jólét biztosan nem lesz. Legfeljebb néhány üres stadion, mert még élvezhetõ foci se lesz. Rossz hírünk van: azt se könnyebb csinálni, mint egy élhetõ országot. Ahhoz is szükség van a világra.

A kormány is nyilván hallja, hogy nem dicséretét zengi a nép, inkább arról folyik már a szó, hogy három- vagy már négymillió koldus országa‑e Magyarország, és hogy ez már itt diktatúra, vagy még nem egészen. Hogyhogy a hatalom egy csöppet sem látszik aggodalmaskodni? Legbefolyásosabb pártemberei olyan hányaveti, öntelt képpel nyilatkozgatnak, mintha amerikai szenátorok hozzájuk járnának demokráciatanfolyamra, német bankárok pedig kölcsönért. Tudnak valamit? Úgy érzik, minden a terv szerint alakul? De akkor mi a terv?

Bármerrõl nézem is az elém táruló képet, az nem áll össze. Ennyire rosszul nem lehet kormányozni. Akkor meg mire megy ki a játék? Nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy a dac és a düh, amely Orbán Viktor elsõ ciklusában még csak Budapest ellen irányult, immár kiterjed az egész országra. Csak nem megharagudott a magyar népre, amiért az két alkalommal is mást választott miniszterelnöknek helyette? Miért ne? Semmi nem rombolja a lelket annyira, mint az árulás, és Orbán Viktor nemcsak a saját múltját árulta el, de a szüleiét is. Attól tartok, ezért az árulásért, az õ meghasonult lelkéért fizetünk mi, az egész ország. Mi lehet például a célja a két éve folyó államosító, az állampolgári és szakszervezeti jogok gyakorlását korlátozó, az írott szabályokat futószalagon átíró, az íratlanokat felrúgó politikának? Akár egyetlenegy dolog is jobb lett ettõl? Vagy rosszul tudjuk, és nem azért van a kormány, hogy az embereknek minél jobb legyen? Akkor meg mire való a rengeteg elénk gördített akadály? Az erõsödõ keménykedés és szigor? Gyerekeink fenyegetése? Ahol egy tizenkét éves gyereket rendõr vihet be az iskolába, ott elõbb-utóbb bárkit bárhonnan bárhova bevihet a rendõr. Efelé haladunk. Na és hogy vélekedjünk arról, hogy a magyar állam, akárcsak egykor a kommunista, vétlen és ártatlan embereket üldöz? Tudósokat és politikusokat hurcol meg, sajtójában igyekszik tönkretenni jó hírüket, hajtóvadászatot folytat egy rádióállomás ellen, csak azért, mert az nem a kormány dicséretét zengi. Nem a diktatúrák tekintik ellenségnek saját állampolgáraikat?

Mindazonáltal ezt itt még nem nevezném klasszikus diktatúrának – ahhoz hiányzik még néhány feltétel –, inkább csak afféle preklasszikusnak. De például nem sok jót ígér az a tiszteletlenség a joggal és a jog által védendõ nemzettel szemben, amellyel a kormány lényegében üzenõfüzetté fokozta le az alkotmányt, minden állam legmagasabb szintû, leginkább becsben tartott jogforrását. A magyar alkotmányba viszont immár bármi bekerülhet, a kormánypárt bármelyik arra járó képviselõje szabadon beleirkálhat – és attól tartok, bele is fog. A volt államfõ gondtalan öregkora garanciájánál sokkal gonoszabb dolgok is eszükbe juthatnak. Például a legnagyobb baloldali párt illegálissá nyilvánítása. Amihez, mint tudjuk, az elsõ lépést már megtették. Majd meglátjuk, mennyire fog haragudni a miniszterelnök jövõ ilyenkor a baloldalra. Ha például úgy ítélné meg, hogy mégsem múlt ki teljesen.

Miként elsõ kormányzati ciklusának lényegét és értelmét is csak évekkel késõbb fogtam fel – a demokráciák miniszterelnökeirõl hajlamos jót feltételezni az ember –, Orbán Viktor sok egyéb cselekedete is csak jóval késõbb nyert számomra értelmet. Amikor a kommunista-antikommunista vonal mentén kettéhasította a társadalmat, hogy aztán kommunisták nélkül is évrõl évre sikeresen továbbmélyítse ezt az árkot, még én is elhittem, hogy célja csupán a szavazatmaximálás, ami a honi politológia szerint bármit igazol. Csakhogy a „fõ árok” mellett hamarosan elkezdtek szaporodni a mellékárkok is, és pár év elteltével már a teljes Magyarország ezek között a szellemi árkok között botladozott. Árkok keletkeztek nyugdíjas és pályakezdõ, város és falu, Budapest és az ország, zsidó és keresztény, öreg és fiatal, szülõ és gyerek, gyerek és iskola, korán nyugdíjazott és késõbb nyugdíjazott, szakszervezet és munkás, végkielégítést kapott és nem kapott, szegény és gazdag, kokárdát kirakó és nem kirakó, magyar tõkés és multi, nemzeti és liberális, színház és színház között. Míg végre valahára megértettem, hogy ez a cél: felaprítani, részekre szakítani a társadalmat, mindenkit valaki ellen fordítani, széttépni az emberek közti, ember voltukból természetesen adódó szolidaritást. Gyanítom, hogy ugyanezért kellett háromszáz bírónak is ereje teljében, a legjobb bírói korban naftalinba tennie a talárt, s nem azért, mert a régi rendszer emberei voltak: így lehetett megosztani a bírói kart, s rajtuk keresztül sok ezer befolyásos embert. És az állampolgárságügy sem a nemzetegyesítésre, hanem éppen a nemzetmegosztásra kellett. Megosztani magyart a magyarral, itthon és külföldön. És ez a terv is bevált. A békétlenség szítása az orbáni stratégia sarokköve. Nagy része van benne, hogy a magyar társadalom máig nem tudott megegyezni egy közösen vallott demokratikus és nemzeti minimumban. Nem csoda, hogy a magyar társadalom jobban hasonlít egy acsarkodó kutyafalkára, mint egy nagy múltú európai nemzetre.

Bármi alkalmas eszköz: a konfrontáció, a nyugtalanság, az örökös izgalmi állapot a lényeg. A szellemi, lelki energiák megtörése. A minden mindegy állapot kialakítása, ami után a társadalom, akár a két hétig vallatott fogoly, bármit aláír, amit elé tesznek. Elemeire kell tépni a társadalmat, míg végül nem marad senki, aki össze tudna fogni valakivel – a készülõ diktatúra ellen. Mert a kormánynak, Orbán Viktornak aligha van más esélye, hogy hatalmon maradjon. Csak ebbe az irányba tudnak elõremenekülni. Visszafordulni innen már nem lehet, muszáj végigmenniük ezen az úton. Ehhez viszont elég jók az esélyei. A lassan két évtizede tartó, hol csendesen folydogáló, hol hangosan dübörgõ ostromállapot felõrölte, védekezésre képtelenné tette a nemzetet. Nem véletlen a kormányellenes tüntetések apátiája.

A köztársaságot az állam túlhatalmával szemben védõ intézmények nagy része, nemritkán személyes gyávaságok, taktikázások, helyezkedések következményeként is, lényegében összeomlott. Mindez, kiegészülve az ellenzéki pártok koncepciótlanságával, exhibicionista civilszervezetek öncélú rivalizálásával, a volt köztársasági elnök, szakszervezeti és diákvezetõk, a média nagyobb részének árulásával oda vezetett, hogy a magyar társadalom immár minden rosszra alkalmassá vált: a Horthy-korszakba ugyanúgy visszavihetõ, mint az ötvenes évekbe. A két éve még demokratikusnak gondolt magyar parlamentben sem bízhatunk többet. A képviselõk több mint kétharmada a demokrácia, a nagyszerû gazdasági és kulturális teljesítményekre alkalmassá vált liberális európai közösség ellensége. Néhány bátor, tisztességes bíró még tartja a frontot, de ez aligha lesz elég a közelgõ vég elkerülésére. Úgy néz ki, kizárólag Orbán Viktoron múlik, hol kötünk ki.

Persze Kelet-Európa már nem sztálinista porfogó, Moszkva sem egészen a régi, így a ma még EU-tag Magyarország miniszterelnöke, távol természetes kazah és kirgiz szövetségeseitõl, taktikázni kényszerül. Egyelõre kivár. Valószínûleg õ maga sem látja elõre összes lépését. Évei voltak a jelenlegi állapotok megtervezésére, de most már nem játszhat tovább kottából; rögtönözni kényszerül, akár a sakkozó, aki parti közben kifogy a házi elemzésbõl. Csak azt tudja, mi a végcélja, a hozzá vezetõ utat aligha látja tisztán. Az biztos, hogy a jelenlegi helyzettel nem lehet maradéktalanul elégedett. Terve nagyobb részét ugyan megvalósította, már nincs más akarat az övén kívül, de a népszerûsége hanyatlik, romokban a gazdaság, az oktatás, az egészségügy, és a közgazdász szakma egybehangzó véleménye szerint elkerülhetetlenül minden csak egyre rosszabb lesz. Feltételezem, hogy emiatt nincsenek álmatlan éjszakái – ha lennének, nem így csinálná, kommunista elõdeivel ellentétben õt semmi nem kényszerítette erre –, de ilyen körülmények között nem veheti biztosra, hogy újra pártja nyeri a választást. Márpedig legalább még egy ciklusra mindenképp szüksége van ahhoz, hogy feltehesse az i-re a pontot. Az árulásban továbbra is számíthat a jobboldali parlamenti képviselõkre és megingathatatlanul hûséges sajtójára – szerintem régi barátja és bizalmasa, az új köztársasági elnök is motor lesz, nem fék –, a már kapitulált, térdre rogyott nemzetnek kuss a neve, de a Nyugat, amely a múltban szívesen félrenézett, amikor bajban voltunk, most figyel. Gondolom, ez kimaradt az elõzetes tervekbõl.

Ezzel tehát Orbán Viktornak még tennie kell valamit. El kell érnie, hogy Magyarország kilépjen az EU-ból, amit egy végletesen megosztott, elszegényedett és reményét vesztett nemzet a közhangulat egy különösen mély pontján alighanem meg is szavazna. Úgyhogy elhúzódó állóháborúra, újabb árkokra számíthatunk. S máris mindenfelé dübörögnek a jobboldal ideológiai exkavátorai. A teljességgel anakronisztikus kommunista–antikommunista ellentét után most a nagyon is valóságos fasiszta–antifasiszta ellentét szítása van soron. Nem számít, hogy ez az árok valóban másodszor is elnyelheti az országot. Persze azok, akik nem hisznek a morálban, azt sem tartják elképzelhetõnek, hogy az erkölcsön is tönkreteheti magát egy ország. Míg más nemzeteknél a minõségi oktatásért, kultúráért, a piacért, az emberek egészségéért, hosszú életéért – a jóért és a jólétért folyik a versenyfutás, nálunk a Gonoszért. A gázkamraszagú kormányzó emlékéért. Egy szörnyû katasztrófába, százezrek bestiális legyilkolásába, az ország németkézre adásába, a budapesti hidak felrobbantásába torkolló korszak rehabilitálásáért. Orbán Viktornak pedig nincs véleménye! Mindenrõl van, csak éppen errõl nincs. Mindent el tud venni az önkormányzatoktól, könyvtárat, múzeumot, iskolát, kórházat, de azt mondta, a szoborállításba nem tud beleszólni.

Ennél világosabb már nem is lehet, milyen rémisztõ a helyzet. Semmi máshoz, de félmillió halott emlékének meggyalázásához, az új, közös európai morál alapjává vált antifasizmus megtagadásához minden magyar polgármester szabad kezet kapott. Ez az egész olyan, mintha Magyarország kapujára kiírták volna: Vigyázz, a kutya harap! Egyúttal pedig udvarias jelzés az EU-nak is: igaza volt hazaáruló liberális barátainknak, és jobb, ha megszabadultok tõlünk, mert a harc nekünk még nem ért véget, valóban Hitler utolsó csatlósa vagyunk.

Nem különös? A miniszterelnök, akár Nostradamus, elõre látja Európa pusztulását, de a saját hazájáét nem? És azt sem látná, hogy a kommunizmus és a nácizmus a világon elsõként Magyarországon összeért? Van, aki ezt elhiszi neki?[/justify]
(Élet és Irodalom)

Vélemény, hozzászólás?