Dániel Péter: Toldi (Arany János után szabadon)

[justify]Ég a napmelegtől a magyar szík sarja,
Tikkadt fideszesek lopnak, csalnak rajta;
Nincs már tisztesség a sok gaz közt kelőben,
Nincs tenyérnyi jóság nagy határ fertőben.[/justify][justify]KÖZGÉP hűvösében tíz-tizenkét szolga
Számláz, mintha legjobb rendin menne dolga;
Hej, pedig üresen, vagy félig rablottan,
Nagy nyugdíjpénztárak álldogálnak ottan.

Hiába ég ettől a demokraták arca,
Orbán-hű pribékek jót röhögnek rajta.
Ösztövér nyugdíjas, hórihorgas csekkel;
Mélyen néz zsebébe s benne kis pénzt kémel:

Riadt madárkának képzelné valaki,
Melynek vérit Matolcsy éppen most szíja ki.
NAV előtt emberek, riadtan figyelnek,
Ellenőrök hadával háborúra kelnek:

De felült Viktor a magyarok nyakára,
Nincsen itt már bér sem, nem jut a családra.
Egy, csak egy legény van talpon a vidéken,
Meddig a szem ellát puszta földön, égen;

Szörnyű ketchupos flakon reng araszos vállán,
Hatalmas nagy szakáll burjánzik az állán.
Széles országútra messze, messze bámul,
Mintha más helyre vágyna e diktatúrábul;

Azt hinné az ember: élő tilalomfa,
Ütve, általútnál’ egy csekély halomba.
Szép öcsém, miért állsz ott a nap tüzében?
Ládd, a többi horkol pártok hűvösében;

Nyelvel a kincstárnok földre hengeredve,
A világért sincs most sikkasztani kedve:
Vagy sohasem láttál olyan forgó szelet,
Mint az, aki mindjárt megbirkózik veled,

És az útat nyalja sebesen haladva,
Mintha füstokádó ellenzék szaladna?
Nem is, nem is azt a forgószelet nézi,
Mely a hamvas útat véges-végig méri:

Túl a tornyon, melyet porbul rakott a szél,
Büszke logó csillog, büszke pártsereg kél.
És amint sereg kél szürke por ködéből,
Úgy kel a sóhajtás a fiú szívéből;

Aztán csak néz, csak néz előre hajolva,
Mintha szíve-lelke a szemében volna.
„Szép magyar ellenzék, aranyos vitézek!
Jaj be keservesen, jaj be búsan nézlek.

Merre, meddig mentek? Harcra? Háborúba?
Kopogtatót szedni gyöngyös koszorúba?
Mentek-é Orbánra? mentek-é Semjénre?
Nekik jó éjszakát mondani örökre?

Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék,
Szép magyar ellenzék, jó ballib leventék!”
Ilyenforma a legény gondolatja,
Mely sóvárgó lelkét mélyen szántogatja;

S amint fő magában, amint gondolkodik,
Szíve búbánatban összefacsarodik.
Mert bár ellenzéki volt minden jó barátja,
És szeme előtt nőtt fel az szép demokrácia;

S míg ő társaival tüntet, vonul is egy sorban,
Gőgös pártkatonák henyélnek a honban.
Itt van immár a had, Mesterházy hada,
Itt a kevély haddal Szanyi Tibor maga;

Délcegen megűli sárga Toyotáját,
Sok szép piros szegfű terheli ruháját;
És utána a nokiás dobozos legények,
Tombolván alattok cifra gépjárművek:

Nézi Péter, nézi, s dehogy veszi észbe,
Hogy a szeme is fáj az erős nézésbe.
„ Hé, civil! melyik út megy a hatalomba?”
Kérdi Szanyi hetykén, csak amúgy félvállra;

De Péternek a szó szívébe nyilallik,
És olyat döbben rá, hogy kívül is hallik.
„Hm, ez csak így megy?” füstölög magában,
„De Hát ki volna szövetséges e hazában?

Schiffer Bandi talán, a rókalelkű bátya?
Ki Orbánnál ott fenn a tányért váltja?
Én mutassam? én?” – Amit még e szóhoz gondolt,
Az MSZP-re szörnyű nagy káromkodás volt.

Azzal a nehéz flakont könnyeden forgatja,
Mint csekély botocskát, véginél ragadja;
Hosszan, egyenesen tartja félkezével,
Mutatván az utat, hol DEKÁ-ra tér el,

S mintha vassá volna karja, maga válva,
Még csak meg se rezzen benne a ketchupja.
A Chartások látják Pétert a ketchuppal,
És elámul rajta mind, az egész hadával.

„Ember ez magáért” Bauer mond „akárki;
Nos fiúk, birokra, hadd lássuk, ki áll ki?
Vagy ki tartja úgy fel azt a fura tárgyat,
Amellyel mutatja e suhanc az utat?”

Szégyen és gyalázat: zúg, morog mindenki,
Egy civil fiúval még sem áll ki senki!
De ki vína bajt az égiháborúval,
Szélvészes, zimankós, viharos borúval?

És ki vína a civilek tüzes haragjával,
Bátor, kormányváltó, sok szavazatával?
Mert csak az kössön ki Péterrel, ha drága
S nem megunt előtte Isten szép világa;

Jaj-keserves annak, aki jut kezébe,
Elbukott pártjának visszarí ölébe.
Elvonul a hadnép hosszú tömött sorban,
Péterről beszélnek az egész táborban;

Mindenik mond néki nyájasat vagy szépet,
Mindenik derít rá egy mosolygó képet;
Egyik így szól: „Barát! mért nem jősz csatára?
Ily legénynek, mint te, ott van ám nagy ára.”

Másik szánva mondja: „Szép öcsém, be nagy kár,
Hogy demokrata voltál és az is maradtál.”
Elvonul a tábor, csillapul morajja:
Ezt a szél elhordta, azt a por takarja;

Péter meg nagybúsan hazafelé ballag,
Belőle itt már nem lesz semmi párttag;
Mint komor bikáé, olyan a járása,
Mint a barna éjfél, szeme pillantása,

Mint a sértett vadkan, fú veszett dühében,
Csaknem összeroppant a flakon a kezében,
És összetörtek sajnos az álmok is szívében,
Nincsenek remények hőn sajgó lelkében.

/Az aktualizált változat bárminemű hasonlatossága a valósághoz csupán a véletlen műve lehet, így azért sem Arany, sem én nem vállalunk semminemű felelősséget. Arany Jánostól pedig ezúton is elnézést kérek ezen merész kontárkodásomért./[/justify]

Vélemény, hozzászólás?