Lakner Zoltán: A végtelenben találkoznak

[justify]float:left;margin-right: 5px
Tizenkét szavazat döntött a minap a dunaújvárosi időközi önkormányzati képviselő-választáson a kormányoldal jelöltje javára. Néhány héttel korábban egy másik dunaújvárosi körzetben és Miskolcon is látszott: ha a demokratikus ellenzéki pártok beraknák a „közösbe”, amijük van, megverhetnék a Fideszt. Bár még két év van hátra az országgyűlési választásig, a kormánypárt gyengülése miatt érdemes, az ellenzék tagoltsága miatt pedig szükséges gondolkodni azon, mi sülhet ki a jelenlegi helyzetből. Lesz-e pszichológiai áttörés, átbillenés az ellenzék javára, vagy tovább tart a toporgás a küszöbön.[/justify]
[justify]Kényszer és lehetőség

A pohár félig tele van: két évvel ezelőtt alig valaki számított a Fidesz most már egyre világosabban megmutatkozó erőtlenedésére, már ami a választói támogatottságot illeti. A kormánypártot persze megtámasztja saját alaptörvényi rendszere, skrupulusoktól mentes politizálása, bármit legalizálni kész szavazógépezete. Másfelől viszont a teljes népesség körében húsz százalék körülire olvadó tábor nem életbiztosítás a Fidesznek, még a saját választási rendszerében sem. Senki se tudhatja, gyengül-e még tovább a kormánypárt; nehéz ezt elképzelni, de az MSZP-ről is hányszor elmondták 2006 után, hogy ennél meg ennél lejjebb nem mehet, míg végül a szocialisták a 17 százalékos EP-választási eredménnyel értek a gödör aljára.

Az egyelőre virtuális demokratikus ellenzéki térfél felől szemlélve az eseményeket a mostani helyzetnek két oldala van: kényszer és lehetőség. A kényszer az egyéni kerületi túlsúlyú választási rendszerben testesül meg, amelyben kevésbé lehet arányosítani a szavazatokat (kerületenként egy mandátumot nem lehet felosztani: a győztes mindent visz). Az egyfordulós rendszerben nem lehet várakozni a másodlagos preferenciákra sem, nem lehet kombinálni a rivalizálás és az együttműködés stratégiáját. Továbbá, a kompenzációt cinikus premizálási szisztéma egészíti ki, ami a győztes jelölt pártjának juttat töredékszavazatokat. Ez a momentum az egypárti többségi kormány megalakulásának esélyét fokozza, erre az az oldal képes, amely a legkevésbé aprózza el voksait.

Ami a lehetőséget illeti: a Fidesz verhető. Nincs megírva se a sors könyvében, se az alaptörvény Kerényi Imre felkérésére illusztrált lapjain, hogy a Fidesznek örökké kormányon kell maradnia. Nem kell, és a választók többsége gondolja ma már úgy, hogy nem is kellene ezt erőltetni. Egy egységes demokratikus ellenzéki oldal – amelyet dominálhat egyetlen párt, amely összeállhat egy párttá, vagy amely lehet pártok és szervezetek konföderációja – a maga javára fordíthatná a Fidesz választási törvényét, és többséget szerezhetne. Bár a kétharmad megszerzése szinte tervezhetetlenül nagy cél, mégis igaz, hogy az új választási rendszerben könnyebb kétharmadot szerezni, mint az 1989-től 2011-ig érvényben lévő szabályok szerint.

Az ellenzéki pluralizmus nem baj. Sőt, éppenséggel vonzerő is lehet a centralizált, túlfegyelmezett, egyéni gazdasági és politikai érdekeket tudatosan összeépítő Fidesszel szemben. A probléma inkább a stratégiák divergálása, illetve a stratégiák hiánya vagy realitásmentessége, valamint az önfelértékelés, az idővesztés, a bizalmatlanság, meg a gondolkodás nyitottságának hiánya.

LMP: pólusálom

Nem adta fel azt a célját Schiffer András, hogy az LMP-t önálló pólust alkotó párttá tegye. A volt frakcióvezető úgy véli, a pártrendszeren belüli ellentétek fő erővonala a „rendszerpártok”, vagyis az MSZP és a Fidesz, valamint a „rendszerkritikus” pártok között húzódik. Ebben a paradigmában az LMP a Jobbikkal versenyez a rendszerpártokon túli világ meghatározásáért. Szerinte akkor lehetséges a „Jobbik nélküli kormányváltás”, ha az MSZP és az LMP egymillió szavazatot szerez a bizonytalanok köréből. Ez mintha arra utalna, hogy még Schiffer is úgy gondolja, az LMP nem egyedül váltja majd le a Fideszt. Az erről szóló Népszabadság-interjúban Schiffer nem tért ki arra, mi történjék, ha nincs Jobbik nélküli kormányváltás: egy pillanatra mintha a technikai koalíció gömbvillámja haladt volna át a szobán. Schiffernek nagyon rossz véleménye van az MSZP-ről, amely szerinte azért akadályozza az LMP önálló pólussá erősödését, mert „1948 óta azt szokták meg, hogy nincs a térfelükön senki más, akit nem ők ellenőriznek”. Schiffer szerint gondok adódhatnak azzal is, hogy az LMP-s és az MSZP-s szavazók átszavaznának-e egymás jelöltjeire.

A problémák mindezzel kapcsolatban számosak. Most akkor együtt kell működnie az LMP-nek egy rendszerpárttal, az MSZP-vel egy másik rendszerpárttal, a Fidesszel szemben, vagy szigorúan a rendszerkritikus pártok küzdelme folyik a rendszerpártok ellen? Ha a fő konfliktusvonal a rendszer- és rendszerkritikus pártok között húzódik, akkor hogyan kell viszonyulni a Jobbikhoz? Az MSZP összekapcsolása 1948-cal milyen stratégiai funkciót szolgál? Ha az átszavazás gondokkal járna az MSZP és az LMP szavazói körében, akkor hagyni kell a csudába az egészet, vagy mérsékelni kell az ellentéteket?

Schiffer András ugyan fél éve nem frakcióvezető, ám az önálló pólusépítés politikáját utódja, Jávor Benedek is magáénak vallja. Emellett, a bázisdemokratikus LMP-n belül az is elég, ha a fennálló politika megváltoztatásának nincs többsége, és a párt stratégiai értelemben megbénul. Kongresszusi állásfoglalás szól arról, hogy „az LMP a soron következő parlamenti választáson nem köt semmilyen választási együttműködésre vonatkozó megállapodást a parlament jelenlegi pártjaival”. Jávor Benedek megválasztását követően azt mondta, érzékeli az állásfoglalás mögötti masszív többséget, ezért ennek szellemében kíván politizálni.

Fontos látni, hogy az LMP kitalálása és párttá alakítása az MSZP-kormányzás idején, azon belül is a Gyurcsány-éra hanyatlása során történt. A Lehet Más a Politika identitásának szerves része (volt?) a szocialisták elleni küzdelem, ami meghatározza szavazótábora (valamekkora részének) gondolkodását. Az viszont komoly kérdés, hogy egy domináns pártrendszerre törő kormánypárttal szemben mekkora a jelentősége az LMP 2009-es alapállásának. „Az események, az eseménye” – felelte egykor Macmillan brit miniszterelnök egy újságírói kérdésre azzal kapcsolatban, mi változtathatná meg a politikáját. 2009 óta feljegyezhettünk néhány eseményt, amelyek indokolhatják a változtatást.

Az LMP korrupcióellenessége, szavazótáborának életkora, életmódja, a gazdasági és társadalmi fenntarthatóság témája színesíti és bővíti az ellenzéki oldal politikai bázisát. A párt szavazótábora enyhén növekedett 2010 óta: ha az MDF és az SZDSZ rendelkezett volna olyan támogatottsággal a ciklus közepén, mint most az LMP, vezetőik alighanem ünnepi tűzijátékot rendeltek volna. Van tehát jelentősége annak, hogy az LMP saját térfelet akar-e vagy közöset. Érthető, hogy nem akar feloldódni, pláne idejekorán egy ellenzéki szövetségben. Csakhogy az önfelértékelő politika a marginalizálódás kockázatával jár, aminek eredménye az ellenzék egésze számára a felaprózottság fennmaradása, az LMP-t pedig a szavazatvesztés veszélyének teszi ki.

Nem mellesleg a rendszerpártok hanyatlását váró Schiffer-stratégiával szemben e rendszerpártok állnak ma is a ranglista élén. Az LMP-nek emellett komoly szervezeti problémái vannak. A civilekre és a szakszervezetekre alapozott tavaszi népszavazási aláírásgyűjtés kudarca a szervezetépítési stratégia besülése volt: az LMP túl sokat remélt népszavazási partnerei szervezeti erejétől. Végső soron egy realitáshiánnyal küzdő stratégia nem annyira stratégia, mint inkább vágyakozás.

DK: kettős karanténban

A Demokratikus Koalíció az ellenzéki együttműködés elkötelezett híve. Ez amúgy jól felfogott érdeke. A szövetségesszerzés (ön)igazolást jelentene arra nézve, hogy a Gyurcsány Ferencre sütött, illetve a Gyurcsány Ferenc nevű bélyeg ellenére partnerszámba veszik a DK-t. Legkisebb ellenzéki erőként akkor válhat releváns erővé, ha bizonyítani tudja: nincs egyedül, a rá adott szavazatok nem vesznek el, ezért a rajongókon kívül mást is érdekelhet, amit mond. A taktikázást nehezíti, hogy nyilván a DK-nak is érdeke, hogy látszódjon, sőt, létezzen, ezért például a maga szempontjából volt logika abban, hogy Dunaújvárosban saját jelöltet állított. Csak éppen ez megosztotta a demokrata szavazatokat. Azóta is zajlik a felelősség felosztása, hogy most akkor ki törte meg az együttműködést azzal, hogy elindult és/vagy nem tárgyalt a többiekkel.

A középpontban nyilvánvalóan a Gyurcsány-probléma áll – ez a ka­rizmapolitika árnyékos oldala. A volt miniszterelnök puszta létével alkalmas a DK éltetésére és szavazótábora kohéziójának fenntartására. Másfelől azonban az egykor több mint kétmillió szavazóra sugárzó karizmatikus erő ma százötvenezer emberre gyakorol vonzerőt. A volt kormányfő népszerűtlen. Ezen nem sokat változtat a DK által enyhén szólva túl komolyan vett ATV-s játék, amelyet Gyurcsány 4047 vokssal, hétszavazatnyi előnnyel nyert meg Bajnai Gordonnal szemben. Választási sikerhez ennél kevéssel többre volna szükség.

A Gyurcsány-probléma legalább kettős. Egyrészt, sok választót nem tölt el lelkesedéssel egykori miniszterelnöki tevékenysége, különösen annak utolsó három éve. Vágyott partnerei körében pedig politikusi működése, taktikai húzásai, 2009 utáni MSZP-n belüli leplezetlen önépítése vált ki fokozott bizalmatlanságot. Ennyiből kettős a karantén: volt kormányfőként életműve, politikustársként együttműködési készsége kérdéses a választók, illetve a lehetséges szövetségesek körében. Az MSZP-s és a DK-s szavazók között valószínűleg sokkal kisebb gondot okozna az átszavazás, mint az MSZP–LMP-viszonylatban, ám a szocialisták vezetői nem kívánják visszakapni az egyszer már letudott Gyurcsány-problémát. Az LMP vagy például a 4K! pedig egyáltalán nem szeretné kipróbálni a partnerséget Gyurcsánnyal.

Jól látja a volt miniszterelnök, hogy a népszerűtlenség és bizalmatlanság kettős falán úgy tudna áthatolni, ha növelné szavazótáborát. Ennek módszere volna, hogy a „legeslegellenzékibb” párt pozíciójába helyezkedik, vagyis a leghangosabban kritizálja Orbánt. Ha csak kicsit is sikerülne felélesztenie az „Orbán kihívója Gyurcsány” típusú emlékeket, és mondjuk 250 ezerre tornássza fel támogatói számát, az már az önálló parlamentbe jutás esélyét kínálná. Ez megkerülhetetlen tárgyalópartnerré avatná a demokratikus ellenzéki oldalon. Csakhogy a szakdolgozatügy veszteségei után ez nem látszik túl valószínűnek. Ha nem sikerül Gyurcsány kísérlete, akkor eltűnik a ködben, azokkal együtt, akik még most is bíznak benne, szavazói pedig nagy eséllyel visszamehetnek az MSZP-hez.

Bejelentkezők

Meglepetést okozott (nekem legalábbis) Kónya Péter, mikor kijelentette, hogy a Medián mérései szerint az általa társvezetett Szolidaritás átlépné a parlamenti küszöböt egy választáson. Az erről szóló nyilatkozatoknak utánakeresve kiderült, hogy a Medián szerint valóban telne a bizonytalanokból egy küszöb körüli pártra, ám ennek feltétele, hogy a jelentkezők ne egymás elől vegyék el a potenciális voksokat.

Egy újabb ötszázalékos párt akkor érték a demokratikus ellenzéki térfél számára, ha új öt százalékot jelent, tehát a bizonytalanok köréből érkezik a támogatás, vagy a Fidesztől/Jobbiktól és nem a demokratikus ellenzéken belül rendeződnek át az erőviszonyok. A másik lényeges alaptétel, hogy az értékes szavazatmennyiség birtoklása kooperációs hajlandósággal társuljon.

A szavazatszerzésben jelenthet előnyt a Schiffer által megénekelt rendszerkritikus attitűd, ám az együttműködési készség az MSZP-vel mint „rendszerpárttal” rögtön e rendszerkritikus attitűd mérséklését jelenti. A Szolidaritás és a 4K! e nehézséget oly módon kezelné, hogy első körben a rendszerkritikusok (az újak, a „tiszták”) tárgyalnának egymással, és meghatároznák a demokratikus ellenzéki együttműködés kereteit, majd közös csomaggal mennének az MSZP-hez. Itt azonban legalább két újabb probléma merül fel. Az egyik, hogy a szintén a rendszerkritikus mezőben mozgó LMP deklaráltan nem folytatna választási egyezkedést az MSZP-vel. Így tehát a megállapodási konstrukció második köre, amikor a rendszerkritikus demokraták tárgyalásba bocsátkoznak az MSZP-vel, egyszerűen nem tud létrejönni. Ettől kezdve az „első” egyeztetési kör – Szolidaritás, LMP, 4K! – időpocsékolásnak, kimenet nélküli beszélgetésnek tűnik. A másik immanens probléma, hogy ugyan mivel lehetne az MSZP-t rávenni arra, hogy a rendszerkritikus ellenzék feltételeit elfogadja, ha utóbbiaknak nincs kimutatható támogatottságuk? (Erre a problémára reagált Kónya Péter, mondjuk úgy, módszertanilag merész felvetése.) Ez nemcsak erőpolitika dolga, hanem legitimitási kérdés is: az MSZP-re, LMP-re már szavaztak a választók, a Szolidaritásra, 4K!-ra még sosem. A voks-faktort helyettesíthetik a tüntetések, de leginkább a megkérdőjelezhetetlen erejű tömegmozgalom pótolhatná a múltbéli szavazói támogatás hiányát. Ilyen tömegmozgalom nincs.

Nem lehet megfeledkezni Bajnai Gordonról sem, akinek miniszterelnöksége – összevetve elődjével és utódjával – sokak számára felértékelődött. A volt kormányfő pontosan látja, hogy politikusi visszatérése nem egyszerűen kockázatos volna, de a kockázatvállalás értelme is kérdéses a jelenlegi helyzetben. Párt nélkül, a koronaékszerek mások általi felajánlása nélkül, többé-kevésbé biztos kilátás nélkül nem érdemes feladni az exség meg az agytröszt-építés előnyeit, valamint a kormányképességi viszonyítási pont pozíció­ját. Másfelől ilyen fajta kockázatvállalás híján az a másfajta kockázat áll fenn, hogy Bajnai „némethmiklósodik”. Annyit forog ugyanis a neve sztori nélkül, hogy végül a benne bízók fogják elkoptatni.

Bajnai politikai tőkéje a kormányzásra koncentrálás, a kérdésfeltevés és válaszkeresés, tehát az, hogy nem taktikával, hanem kormányzati issue-kkal van elfoglalva; neki pontosan ez a taktikája. 2009–2010 kormányfője megpróbál a demokratikus ellenzék felettes énjévé válni, nem mellesleg létrehozni egy olyan intellektuális holdudvart, amely nélkül valóban nehéz volna kormányozni. Bajnai a számára optimális esetben monopolizálni tudná a kormányzati tudást, a személye körül formálódó intellektuális kör tagjait tőle (talán vele együtt) kellene „kikérnie” egy demokratikus pártszövetségnek.

Az idő azonban telik, és Bajnai Gordon még mindig párt nélkül áll; a kormányképes szakértők másutt is feltűnnek. Az is világos, hogy azoknak a politikusoknak, akik a frontvonalban küzdenek a kétharmados forradalmárokkal, érthetően nincs ínyükre, hogy más tűzze homlokára a véres babérokat. Nem vágynak külsős miniszterelnök-jelöltre (lám, megint egy Németh Miklóst idéző kritika), mindent megtesznek, hogy ne kelljen listavezetői ajánlatot tenniük a volt kormányfőnek.

MSZP: se nélküle, se nélküle

Bizonyítási vágy, majdhogynem dac jellemzi az MSZP-t. A 2010-ben vesztes párt létét is kétségbe vonták sokan, ehhez képest a szocialisták a legerősebb ellenzéki erő maradtak, növelték is támogatottságukat. A különbség az MSZP és a Fidesz között csökken, így amikor azt látjuk, hogy a demokratikus ellenzéki térfél versenyképes lehetne a Fidesszel, azt is látni kell, hogy ez elsősorban az MSZP pozíciójából adódik. A szocialisták azonban továbblépnének, Mesterházy Attila egy interjúban – igaz, konkrét helyzet vonatkozásában – már kimondta a „győzni egyedül is lehet” félmondatot. Elégtétel lehetne ez az elhamarkodottan leírt szocialistáknak, akik most megkísérlik újjáépíteni azt a baloldali pólust, amelyet Horn Gyula hozott létre két évtizede.

Nem realitás nélküli ez az elképzelés, és van is mögötte racionalitás. Az egyfordulós rendszerben egységes demokratikus ellenzéknek van esélye győzni. A szövetkezni nem vágyó LMP, a homályos támogatottságú Szolidaritás, a saját politikusi múltjával terhelt Gyurcsány mind-mind rizikófaktor, amelyek kerülése politikai­lag ésszerű. A szocialista logika ebből adódóan az, hogy ne kelljen megegyezni senkivel, ne legyen szükség az egyéni kerületek felosztására, se előválasztásra. Nem olajfa kell, hanem egy egészséges diófa, amely fölébe magasodik a többieknek. Az MSZP maximális célja, hogy ne csak meghatározó ereje legyen a Fidesz-ellenes erőknek, hanem a kormánypárt egyedüli kihívójává váljon, amely nem szorul rá egy új SZDSZ-re sem.

Az igazi kérdés, hogy az MSZP el tud-e jutni önerőből arra a pontra, amikor a mennyiség minőségbe csap át, vagyis amikor a legnagyobb ellenzéki erő státusa váltópárti pozícióba billen. Ez pszichés áttörést eredményezhetne, felgyorsíthatná a további szavazatszerzést, mert egyértelművé válna, hogy nem csak nem megy az MSZP nélküli kormányváltás – ezt jó ideje senki se vonja kétségbe –, de ebben az esetben az MSZP maga jelentené a kormányváltást. Nehéz volna megmondani, hol van ez a pont, de valószínűleg az MSZP és a Fidesz támogatottságának tartós kiegyenlítődése környékén, illetve a teljes népesség körében az MSZP 20 százalékos támogatottságának magasságában kellene keresni.

Az ilyen átbillenés feltétele, tehát a pártkoalíció alternatívája egy társadalmi koalíció létrejötte volna. Ez azt jelentené, hogy az MSZP nemcsak erős pártként, hanem erős társadalmi tényezőként, a demokratikus közélet generátoraként, ötletközpontjaként, identitásteremtőjeként, programadójaként lép fel. Ennek eléréséhez tudatos építkezés és egy másfajta nyitottság szükséges, mint a pártközi együttműködés esetében, mondhatni: társadalmi szintű önújradefiniálás. Funkciójában ahhoz hasonló lenne ez, mint amilyen a kilencvenes években Horn kisember-politikája volt, amely nemcsak rezonált egy markáns társadalmi várakozásra, hanem képes volt politikává is formálni azt.

Közös pontok

Itt most annak kellene következnie, hogy a Fidesz és a Jobbik elutasítása közös kiindulópont a potenciális demokratikus ellenzéki térfélen, ami reményekre jogosít. Ám amíg nem alakul ki tényleges közös politika, addig a Fidesz- és a Jobbik-ellenesség legfeljebb azzal a jó érzéssel töltheti el a demokratikus lelkeket, hogy nem vagyunk egyedül. Hízeleghetünk magunknak azzal, hogy ha kia­bálunk is a sötétben, nem félelemből tesszük (pedig dehogynem).

Zárásként másféle közös pontokra szeretnék utalni. Arra, hogy a számításba vett szereplők mindegyike – ki több, ki kevesebb joggal – vár a Nagy Igazolásra, amikor a választók egyszer csak megérkeznek, és önálló pólussá, kormányváltó alternatívává, nélkülözhetetlen partnerré avatják az adott pártot, mozgalmat, személyt. Ez nem lehetetlen. Viszont azzal is érdemes számolni, hogy a nem kormánypárti szavazókat sokféle csalódottság, sokfajta eleven rossz emlék, továbbá napi megélhetési gondok és perspektívahiány gyötri, amelyek inkább bénító, kevésbé motiváló tényezők. Ezért az a fajta politikusi várakozás, amely szerint a választók határozott, egyúttal tömeges mozgással kikényszerítik majd az egységet vagy kijelölik a váltópártot, elég ingatag. Nem annyira a demokrataságból fakad (döntsön a nép, az istenadta), inkább a politikusi tanácstalanság jele. Nevezhetnénk a felelősség áthárításának is, hiszen politikát formálni és kínálni mégiscsak politikusoknak kellene, ha már valaki politikusnak állt.

Ehelyett fontos volna reális helyzetérzékelést adni például arról, hogy a valóban nem egyszerűen kormányváltó, hanem rendszerkritikus 2010-es választásból mi következik? Úgy, ahogy van, utálják a magyarok az elmúlt húsz évüket? Vagy a kép ennél színesebb, és csak bizonyos dolgokat szeretnénk elvetni? Milyen kérdések mentén teremthető egyetértés, részben a társadalmi kiegyezés, részben a szavazatmaximalizálás szándékával? Hol vonhatók meg a demokratikus együttműködés határai? Nehéz, de nem megválaszolhatatlan kérdések, már ha felteszik őket.

Szinte biztos, hogy a Karinthy által is megírt „negyedik végtelenben” a demokratikus pártok, mint „a párhuzamos vonalak leteszik a kalapjukat, aztán átmennek a szobába, leülnek a padba, és örömmel üdvözlik egymást”. De azért a végtelen, ez „nagy, kék valami” jövőképnek kicsit bizonytalan.[/justify]

(Élet és Irodalom)

Vélemény, hozzászólás?