Lakner Zoltán: Középre célozz, csak találd is el!

[justify]float:left;margin-right: 5px"De van-e hát magyar középosztály?" – tette fel a kérdést Móricz Miklós a Nyugat hasábjain, kilencvenkilenc évvel ezelőtt[1]. Móricz Zsigmond tudós öccse szerint a magyar középosztály kicsiny, de "anyag" azért lenne a bővüléséhez. Szükség lett volna szerinte továbbá olyan irányú pártosodásra, amelynek alapját a középosztály adja. Kissé lelombozó, hogy évszázados problémákat változatlan formában és változatlan bizonytalanság mellett lehet újra és újra megfogalmazni. Mégis, talán érdemes újra nekifutni annak a kérdésnek, merre is van Magyarországon a középosztály és mihez lehetne kezdeni vele?[/justify]
[justify]Naponta tapasztalhatjuk, hogy a jelenlegi kormány megkísérli a középosztályból kiindulva megfogalmazni társadalompolitikája lényegét. Igaz, a miniszterelnök idei országértékelő beszédében felújította azt a retorikai panelt is, amely szerint a középosztály és a leszakadó rétegek érdekegyesítését tartja küldetésének[2]. Még annál is több ebben a logika, mint első pillanatra látszik. Szerencsés eltávolodás e felvetés az első Orbán-kormány stratégiai államtitkárának, Bogár Lászlónak azon magvas gondolatától, amely szerint a nemzeti középosztályt felülről a globális komprádor elit, alulról pedig a roncstársadalom fogja közre[3]. Más – nagyon más – kérdés, mi valósul meg a kormányfői beszédfordulatból a gyakorlatban.

Akárhogy is van, első nekifutásra megpróbálom meghatározni, mit tekintek középosztálynak legalább ennek az írásnak az erejéig. Annál biztosan többre lesz szükség, hogy a középosztály olyan, mint a pornográfia, amit nem lehet definiálni, de felismerjük, ha látjuk. Ízlés dolgában nem nyitnék vitát a kormányfővel, bár, ki tudja, talán az ízlésnek is van köze a középosztályhoz.

Mitől közép?

Miként Móricz Miklós írja, "van átmenet a tökéletes szegénységtől a legteljesebb bőség felé, és az átmenetnek néhány fokát a középosztály foglalja el".[4] A középosztály tehát közép abban az értelemben, hogy sem nem szegény, sem nem gazdag, de abban az értelemben is, hogy léte feloldja a társadalmi konfliktusokat azzal, hogy magába olvasztja az osztályharcos elemeket, a politikai középre húzva őket.

A középosztály termel, szolgáltat, fogyaszt, adózik, tanul, felhalmoz, egyszóval aktív, aktivitásra készül vagy korábbi aktivitásból eredő jogokkal bír. Elvárásai vannak, amelyeknek hangot ad, tehát érdekeket artikulál és érvényesít, küzd értük.

Ha az elit mintaadó, akkor a középosztály a mintahordozó életmód, életminőség, életszínvonal tekintetében: viszonyítási pont, egyben a társadalom zöme. A nyugati társadalmak "kétharmados" jelzője arra utal, hogy az emberek ekkora része sorolható a középosztályhoz, amelynek ellenében nem működik a gazdaság és nem nyerhető meg választás.

Bár a középosztály helyenként unalmas és langyos, olykor méltó az iróniára és a gúnyra, valójában vonzó célállomás az alulról érkezőknek. Ráadásul egy középosztály-központú társadalomban a középosztályba kerülés lehetséges is. A felemelkedés nem frusztráló álmodozás csupán, hanem olyan cél, amit el lehet érni, tehát érdemes érte küzdeni.

A középosztály "sötét oldala" a konformizmus, a konvenciók merevségének veszélye, az eltérésekkel kapcsolatos elutasító érzéketlenség, az integrálódás ebből adódó nehézsége, a (középosztály számára) kényelmes megoldások előnyben részesítése, meg a rosszabb helyzetben lévők kiszorítása az elosztási rivalizálás során, különösen válsághelyzetben.

Milyen a hazai közép?

Ha szigorúan jövedelmi kategóriákat vennénk figyelembe, akkor látszólag egyszerű dolgunk lenne. Minden jövedelmi sorrendnek van ugyanis közepe. Tóth István György a Tárki 2009-es adatfelvétele nyomán a mediánjövedelem 80-120 százaléka közötti jövedelemmel rendelkezőket nevezi "középrétegnek", és ide sorol kb. 3,8 millió embert Magyarországon. E fölött található a "felső-közép" a medián 120-200 százaléka közötti jövedelemmel (kb. 2,5 millióan), valamint a hatszázezret meghaladó "jómódú" réteg. Lefelé az "alsó-közép" közel kétmilliós és a szegények majdnem egymilliós táborát találjuk, utóbbiak e besorolás szerint a medián fele alatti jövedelemből élnek[5]. Látszólag meg is volnánk: a vaskos középréteg körül még a felső- és alsó-közép puffereit is ott találjuk. Számbeliségüket tekintve kiteszik a társadalom többségét.

Csakhogy a középréteg kifejezés tényleg nem fejez ki más, mint a középpozíciót. Keveset árul el ennek a pozíciónak a karakteréről. Minap látott napvilágot Ferge Zsuzsa becslése arról, hogy a létminimum alatt élők száma közelít a négymillió felé. Ferge arra is emlékeztet, hogy ez a probléma nem hirtelen zuhant a nyakunkba. Jó ideje hárommilliós tömegről volt szó, és az utóbbi időben bővülésnek indult: 2009-ben például 3,7 millió körül lehetett. Ez pedig azt jelenti, hogy a fenti kategóriák alapján a szegények és az alsó-közép teljes mértékben, de még a középréteg ötöde is a létminimum, vagyis a megélhetési küszöb alatti jövedelemből él.

Ez azért nem klasszikus középosztályi szituáció.

Közelítsünk másként. Kolosi Tamás és Keller Tamás összevont rétegződési sémát alakított ki, amelynek alapja a foglalkozási státus. A középosztályba itt azokat sorolják, akik középvezetők, egyéni vállalkozók, gazdálkodók (de nem tartoznak a legfelső jövedelmi decilisbe), továbbá a beosztott értelmiségiek (a felső öt jövedelmi decilisből), az alsó szintű vezetők, az irodai dolgozók és a jobban kereső szakmunkások. Az 1980-as évek rétegződésvizsgálatának eredményével összevetve az látható, hogy a középosztály aránya kisebb lett, s innen le- és felfelé egyaránt el lehetett mozdulni, lévén az alsó és felső korlátokat kiemelték a társadalmi rendszerből[6]. A nyolcvanas évek "terhes babapiskótája" szétcsúszott, és a lefelé mobilitás nagyobb mértékű volt, mint a felfelé áramlás. A rendszerváltás környékén az átlag csúszott le, tehát a középen léttel együtt járó korábbi stabilitás megszűnt. Felváltotta azt a jövedelmi frusztráció és a Pataki Ferenc által oly pontosan megfogalmazott "biztonságvesztés" élménye[7]. Ha mintahordozói szerepet tulajdonítunk a középosztálynak, akkor e mintává a bizonytalanság állandósága vált.

A társadalmi biztonság elvesztése nem magyar sajátosság. Robert Castel erről hosszú ideje ír, kezdőpontjának a foglalkoztatás instabillá válását tartja[8]. Lehet ezt egyszerűen a világ változásának betudni, ám mégiscsak hús-vér emberek naponta megélt problémájáról van szó. Gosta Esping-Andersen is azt állapítja meg, hogy az európai jóléti államokat egyebek mellett a magas foglalkoztatásra alapozták a második világháborút követően, és most ez az alappillér megingott[9].

Ehhez hozzá kell vennünk, hogy Magyarország koraszülött/torzszülött/államszocialista jóléti államát viszonylag hirtelen és nagy erővel érte a biztonságvesztés csapása. A teljességet célzó, részben persze álfoglalkoztatás szintje néhány év alatt süllyedt az európai sereghajtók közé, ahonnan két évtizede nem vezet út felfelé. Ebben a helyzetben az sem csoda, hogy a társadalom nagy része, benne a középső zömmel – miként Szalai Júlia írja – a piaci részvételre nem tud folyamatos, életformaszerű bevételi forrásként tekintetni, ezért kényszerűen ráhagyatkozik az államtól kapott támogatásokra. Vagyis nem az állandóan vegzált segélyezettek csapolják meg az államot. Szalai állítása éppen az, hogy mindenki ezt csinálja, és arányaiban a szegények veszik ki a legkevesebbet a költségvetésből, mert miként a piaci, úgy az elosztási küzdelemben is alulmaradnak. Szalai Júlia szerint már az előző kormányok alatt is jócskán folyt a források "átpumpálása" a szegényektől a közép- és felső rétegek irányába, aminek oka a középrétegek elszegényedés elleni elkeseredett küzdelme volt[10].

Célba talál-e a középosztály-politika?

Az átlag lecsúszása, a közép biztonságvesztése, a középréteg "belógása" a létminimum alatti jövedelmi kategóriába, a mintahordozó csoportok helyzetének instabillá válása: csupa olyan tényező, amely indokolttá teheti a középosztályra koncentráló politikát. Legitim célkitűzés, hogy a veszélynek kitett közép erősödjön, érezze magát biztonságban, legyen módja aktivitásra, munkára és tudjon adózni. Nem marad más hátra: el kell találni az igényeit, jól kell célozni a középosztálynak szánt politikát, hogy tényleg azok élvezhessék az előnyöket, akiknek szánták.

float:left;margin-right: 5pxBizonyítandó, hogy ez mennyire nem könnyű, talán nem érdektelen visszakanyarodni az első Fidesz-kormány egyik emblematikus intézkedéséhez, a lakáshitel-támogatási rendszer bevezetéséhez. Mikor 2000-ben az a döntés született, hogy nagyobb súlyt kap a kamattámogatás és a jelzáloghitelezés, mint a bérlakás-fejlesztés és a lakáskorszerűsítés, akkor a "polgári" kormány a hitelképes banki ügyfélként számításba jöhető állampolgárok mellett tette le a voksát. Ám a középosztálynak szánt konstrukció első fázisáról kiderült: nem éri el a célját, mert az elképzelt középosztálynak egyszerűen nincs elegendő jövedelme a hitelfelvételhez. A konstrukció a társadalom felső negyede számára volt ideális. Ezt követte a 2001-es "áttörés", amikor a kormány több ponton lazította a hitelfelvétel felvételeit, fokozta a kamattámogatás mértékét és még a törlesztőrészletekre is adókedvezményt adott. Ezzel jelentősen bővült a hitelfelvevők köre, miközben teljességgel háttérbe szorultak azok a nem hitelképes rétegek, amelyeknek kisebb összegű lakáskorszerűsítési támogatásra lett volna szükségük vagy egy átfogó bérlakás-programra. Emellett a szisztéma a költségvetési deficit, meg az eladósodás melegágyává vált: ez vezetett a megszüntetéséhez a Medgyessy-kormány idején[11].

Hasonló volt a helyzet a gyerekek után járó adókedvezménnyel is. Az Orbán-kormány a munkapiacon aktívak gyermekeit támogatta kiemelten, attól a tévképzettől vezérelve, hogy ez önmagában aktivitásra ösztönöz, illetve, hogy ettől a középosztályi családok reprodukciója fokozódik.

Nagyjából arról van szó, hogy azok az élethelyzetek, és azok az élethelyzetek mellé rendelt összegek, amelyeket az első Orbán-kormány a középosztály sajátjának gondolt, valójában a társadalom felső negyedének igényeivel egyeztek. Magyarán: a magyar közép jóval szegényebb, mint azt a Fidesz-vezetők gondolták. Mikor aztán ezzel szembesülve megpróbálták ezt a politikát kiterjeszteni a tényleges középre, akkor ez iszonyatos kiadást jelentett, amely kiadás legnagyobb nyertese továbbra is a felső negyed volt. Ennek fényében a 2002 előtti középosztályos kísérlet sikeréről beszélni barokkos túlzás.

Akár azt is feltételezhetnénk: a Fidesz elnöke tanult ebből a korszakból. Még ellenzékben, de már ismét kormányra készülve – s lám, idei országértékelésében is – a középosztály és a leszakadók koalícióját vizionálta. Tehát a deklarált cél immár nem csupán a középosztály megerősítése, hanem a leszakadók felemelése is. Az optimizmus persze azonnal elfogyott, amint a leszakadók pártján álló politika példáit említette a miniszterelnök országértékelésében. Egyes számú példája ugyanis a közmunkával kereshető, sokat emlegetett 47 ezer forint volt, amelynek alternatívája a 22.800 forintra csökkentett segély. A leszakadók érdekében folytatott kormányzati politika még akkor is üres halmaz, ha figyelembe vesszük a főtanácsadói naposcsibéket és malacokat, meg a belügyminiszteri kecskéket.

Ami a miniszterelnök által kívánt társadalmi koalíció másik elemét, a középosztály támogatását illeti, valamivel bonyolultabb a helyzet. A személyi jövedelemadó felső kulcsának tavalyi eltörlése jórészt a középréteg feje és jövedelme felett zajlott: döntően az elit és a felső-közép számára volt kedvező. Valahol ott vagyunk, mint 2000-ben: a társadalom felső negyedét-harmadát preferáló intézkedésről van szó, miközben több százmilliárd forinttal csökkent az újraelosztásban figyelembe vehető pénzösszeg, és a várt ösztönző hatások sem látszanak a gazdaságban. A legnagyobb nyertesek a magas jövedelmű, egyúttal sok gyereket vállaló családok. Semmiféle kutatás nem támasztja alá, hogy egy ilyen támogatási rendszer hatására több gyerek születne, s ily módon számbeli gyarapodásnak indulna az erősíteni vágyott középosztály. Az viszont mérhető napi valóság, hogy a többi gyerekellátás tudatos elhanyagolása miatt a már megszületett gyerekek szegénysége fokozódik.

float:right;margin-left: 5pxS akkor ott van még az adójóváírás eltörlése is. A miniszterelnök kétéves tevékenysége büszkeségeként említette, hogy immár nem 2,6, hanem 3,75 millió ember fizet személyi jövedelemadót[12]. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy már létre is jött az egymillió új munkahely, sajnos le kell hűteni lelkesedését: ennyivel több embert köteleztek adófizetésre. Ebben természetesen van logika, a minimálbér adómentességéről korábban is folytak viták. Arról viszont 2010-ig nem volt szó, hogy a büdzsé így szerzett friss bevételét rögvest odaajándékozzák a legmagasabb jövedelműeknek, valamint arról sem, hogy az adóátrendezés még az átlagos keresetűeket is hátrányosan érinti, és alattuk lefelé mindenkit. Különösen, ha nem tudnak gyerekkedvezményt érvényesíteni. Mikor ezzel szembesült a kormány – ki tudja, miért nem szembesült vele korábban -, akkor kétségbeesett bérkommandózásba, majd bérkompenzációba kezdett, illetve feltalálta az unortodox minimálbér-emelést: a nettó összeg nem változik, de a munkaadói teher jelentősen nő.

Összességében tehát az adóváltoztatások az átlagkeresettel rendelkezőknek is hátrányosak, az adókedvezmény felfelé hord. Ehhez jönnek még a megemelt fogyasztási adók, valamint az infláció minden fogyasztó számára hátrányos hatásai. Itt se lelhetők tehát fel a középosztályt támogató politika elemei. Szót kell ejteni a magán-nyugdíjpénztárak beszántásáról is: az itt felhalmozott vagyon elkobzása éppen a középosztály-politikával megcélozni kívánt aktív, kereső, államháztartásba pénzt befizető réteget érintette hátrányosan. E hátrány nagysága egyelőre nem határozható meg pontosan, mert a régi nyugdíjrendszert nincs mivel összehasonlítani. A nyugdíjvédelem nagy győzelmei óta eltelt másfél év során ugyanis nem derült ki, mit tesz majd a kormányzat a nyugdíjrendszerrel, kósza tervezetek pörögnek csupán a médiában.

Mivel a kormány nem a jelen rabja, megpróbálja a jövőt is formálni. Olyan egyetemi tandíjat vet ki, amire az ezerszer elátkozott szocialista-liberális kabinetek még csak nem is gondoltak. Ezzel sújtja a frissen megadóztatott, vagyontalan rétegeket (is), és ezzel lezárja az értelmiségi pályákat számos nem értelmiségi, vagy legfeljebb közepes keresetű értelmiségi család gyermeke elől. Az egyetemi karriereket a kormány önkényes keretszámok meghatározásával is befolyásolja, közben viszont beindítja saját közszolgálati egyetemét. A kabinet azt várja, hogy aki nem jut be az egyetemre, az a "termelő gazdaságban" áll majd helyt, aki pedig egyetemet végzett, az pénzvisszafizetés terhe mellett nem rohan el külföldre. Szintén zajlik a közoktatás átszervezése, amelynek lényegi eleme a centralizálás, meg az új nemzeti alaptanterv, amelyen néhány markáns ideológiai módosítást vezettek át.

Mindebből kirajzolódik a szándék, hogy a közoktatás a nemzeti együttműködési rendszer rugalmas befogadójává tegye a fiatalokat. Akik, ha értelmiségi pályát választanak, lássák maguk előtt a NER közszolgálatában rejlő fényes jövőt, persze, csak akkor, ha lesz életpálya, meg lépcsőzetes béremelés az oktatásban, az egészségügyben és más pályákon. Közben a politikailag gyanúsnak és/vagy gazdaságilag nem kifizetődőnek ítélt ("nem termelő") szakmák tudatos leépítése folyik. A kormányzati gondolkodást áthatja a központi irányítás vágya. Ez éppenséggel a felelős állampolgár eszményének mond ellent, és egy olyan víziót vetít elénk, ahol a középosztály tagjai irányított pályán az államhoz – és az államot működtető kormánypárthoz – lojálisak, amiért elvileg stabil munkaerő-piaci pozíció a jutalmuk.

Sajnos azonban az egész reform sajátja a rettenetes butaság, hiszen nem számol azzal, hogy nyitottak a határok, hogy perspektíva nélkül nincs vonzerő és nem váltható ki a lojalitás, hogy az iskolai indoktrináció hatását számtalanszor keresztbe metszi az ezernyi egyéb információforrás, és még sorolhatnánk. Mindezzel középosztályt építeni aligha lehet, igaz, az oktatáson keresztül vezető – amúgy is felújításra szoruló – mobilitási pályákat le lehet rombolni.

Mindent egybevetve ezt a középosztályi politikát nehéz komolyan venni. A történelmi hívószavak nem passzolnak a jelenhez, a még csak nem is mindig vonzó víziók nem illeszkednek a mai magyar társadalomhoz. A konkrét lépések hatását nem mérik fel, nem számolják végig. Elhiszik, hogy narancs ez a citrom, csak azért, mert a kétharmad törvénybe iktatta.

A szomorú valóság, hogy a középosztályra hivatkozás valójában azt hivatott elfedni, miért érik hátrányok a szegényeket. Erre volna az a kormányzati magyarázat, hogy minden a középosztály érdekében történik. A középosztály kifejezés gyakori használatának másik célja, hogy feltételes reflexeket hívjon elő. Hiszen – mint láttuk – valóban volna igény a középosztály-centrikus politikára, s ha már a kormány nem képes ilyet előállítani, legalább gyakran beszél róla, így lassabban fogy el a bizalom. Ám ettől a politikától nem válik izmosabbá, védettebbé a társadalom közepe, és nem is válik népesebbé a középréteg.

Középosztályosító politika

Olyan országban élünk, ahol a közép egy része a létminimum alá lóg, ahol a stabilitás, a kiszámíthatóság, a gyarapodás esélye nem a társadalom kétharmadára jellemző, csak az egyharmadára vagy alig valamivel többre. Be lehet rendezni, persze, úgy egy társadalmat, hogy az erősebb érdekérvényesítő képességgel rendelkező csoportokhoz áramoltatjuk (vagy hagyjuk áramolni) a forrásokat. Egy ilyen politika védelmében elő lehet szedni a piaci és/vagy a "morális" érveket, tehát az "aki többet dolgozik, többet keres" szövegeket, meg a szegények érdemtelenségéről szóló hipokrita zsolozsmázást. Csakhogy a szegénység nem csupán a szegények baja: ilyen politikával, még ha jól célzott volna is, emberi erőforrások, potenciális tehetségek, fejleszthető tudás, életévek mennek veszendőbe.

A másik lehetőség, hogy olyan közpolitikákat valósít meg egy ország, amelyek túlmutatnak a középosztályon. A középosztály és a leszakadók társadalmi koalícióját kellene megvalósítani. Igen, a miniszterelnök ígéretét, csak vele ellentétben komolyan kellene venni. Itt elsősorban az integrációra, a különbségek kezelésére készségszinten alkalmas közoktatási rendszer kialakítására gondolok. Az oktatás nemzetgazdasági szinten az egyik leginkább megtérülő beruházás. Hiába mondja bárki, hogy ennek eredményei csak húsz év múlva látszanak: húsz év már eltelt. Ha a rendszerváltáskor elkezdődik egy ilyen jellegű átalakítás, annak ma már az előnyeit élveznénk. Most azt kell eldönteni, mihez kezdünk a következő húsz évünkkel.

Szó lehetne továbbá szolgáltatásintenzív szociális rendszerről, amely képzett munkaerőt igényel, és amely képességet nyújt a segítő szolgáltatások igénybe vevőinek. Létfontosságú volna továbbá a területi egyenlőtlenségek mérséklése, legyen szó a nagy regionális eltérésekről, vagy a kistérségek egyenetlen helyzetéről. S persze nem lehet az adórendszerről sem megfeledkezni, ahol a valódi progresszivitás helyreállítása aligha eredményezne bonyolultabb szisztémát, mint amilyen ez a mai "söralátétes" rendszer. Ellenben figyelembe vehetné az adózók eltérő tehervállalási képességét. Még az adókedvezményt is meg lehetne tartani, csak más konstrukcióban, a középső és alsó jövedelmi kategóriák felé kinyitva.

Végső soron Magyarországot középosztályosítani kellene. A középrétegek megerősödésén túl a leszakadók és az alsó-közép felemelkedésének útjait kellene megépíteni és nyitva tartani. A középnek is jobb, ha nem egy szakadék tátong alatta. Nem mellesleg a kiszámíthatóság, a stabilitás, netán a bizalom erősödése a társadalom politikai válságtűrő-képességét is fokozná, háttérbe szorítva a populizmust, teret és értelmet adva a felelős döntéseknek.

_________________________________
[1] Móricz Miklós: A magyar középosztály. Nyugat, 1913, 9. sz.
[2] Orbán Viktor 2012-es országértékelője.
[3] Bogár László. Magyarország és a globalizáció. Budapest, 2003, Osiris.
[4] Móricz Miklós. U. o.
[5] Tóth István György: Jövedelemeloszlás a konszolidációs csomagok és a válságok közepette Magyarországon. In: Kolosi Tamás – Tóth István György (szerk.): Társadalmi riport 2010. Budapest, 2010, Tárki. 29. o.
[6] Kolosi Tamás – Keller Tamás: Kikristályosodó társadalomszerkezet. In: Kolosi Tamás – Tóth István György (szerk.): Társadalmi riport 2010. Budapest, 2010, Tárki. 120-121. o.
[7] Pataki Ferenc: Rendszerváltás és bűnbakok. Budapest, 2000, Osiris.
[8] Például: Robert Castel: A társadalmi biztonság elvesztése 1-3. Esély, 2005, 4-5-6. sz.
[9] Gosta Esping-Andersen: Ismét a Jó Társadalom felé? Esély, 2006, 6. sz.
[10] Szalai Júlia: Nincs két ország…? Társadalmi küzdelmek az állami (túl)elosztásért a rendszerváltás utáni Magyarországon. Budapest, 2007, Osiris. II. fejezet.
[11] Lakner Zoltán: Versengő célok, versengő elvek. Lakáspolitika és politikai motivációk 1990-2003. Esély, 2003, 6. sz.
[12] Lásd: http://orbanviktor.hu/interju/az_uj_rendszerek_bejaratasa_kovetkezik (Letöltés: 2012. június 13.)
[/justify]
(hazaeshaladas.blog.hu)

Vélemény, hozzászólás?