Lipovecz Iván: Vaku

float:left;margin-right: 5px[justify]Magyarország bukaresti nagykövete, Füzes Oszkár sajtóértekezletén közölte: Nyírő József nem volt sem fasiszta, sem antiszemita. A nemrég még jobb sorsra érdemes kolléga, a Népszabadság volt munkatársa – aki bizonyára alaposan tanulmányozta a „székely apostol” életművét – figyelmét talán elkerülte az 1942–43-ban Nyírő által szerkesztett Magyar Erő című, határozottan szélsőjobboldali szellemiségű lapban megjelent alábbi szöveg: „Nem tudjuk, milyen megállapodás van a nemzetközi zsidóság és az angol háborús vezetés között, bizonyos azonban, hogy sem ezek a megállapodások, sem az angol politikusok mézesmadzag ízű nyilatkozatai a zsidóság sorsán és jövőjén nem tudnak változtatni. Itt nem arról van szó, hogy igazságtalanság történt valamelyik fajtával szemben, hanem arról, hogy Európa igazságot tett. A zsidóságtól való szabadulás nem kortünet, nem valamely politikai párt programja, hanem egységes és halaszthatatlan követelése minden népnek, amely egyszerűen megismerte a zsidó veszedelmet.” Az pedig a nagykövet előtt sem lehet ismeretlen, amit itt, az ÉS-ben egy hete Nyerges András dokumentált (Színrebontás, 2012/21., máj. 25.), hogy mennyire odaadó híve és milyen szívesen látott vendége volt Nyírő a náci Németországnak, vagy hogy a Szálasi-féle „parlament” Sopronba költözése után milyen elánnal készítette az Eleven Újság nevű nyilas propagandaműsorokat.[/justify]
[justify]Én is szét tudom választani Nyírőnél a politikát és az irodalmat – ezt nem kisebb személyiség állítja, mint Kövér László, az Országgyűlés elnöke, aki az elmúlt hetek újratemetési siralomjátékának a főszereplőjévé vált. Most tekintsünk el attól, hogy Nyírő ezt a szétválasztást hallatlanul egyszerűen oldotta meg: a közéletbe történt dicstelen „kirándulása” idején, 1941–45 között egyetlen regényt írt, viszont annál elszántabban szónokolt az úgynevezett Erdélyi Párt képviselőjeként, illetve adta közre a pesti sajtóban a maga és mások uszító írásait. A kérdés inkább teoretikus: másféle emberré válhat‑e az ábrázolóművész, ha beleüti a politikába az orrát?

Vagy egyszerűen csak alkotói – adott esetben írói – pályájának egy újabb stációjához érkezik? Erdélyi Józsefnél figyelhető meg például, hogy jóllehet 1937-ben egy hirtelen fordulattal esett a fasiszta eszmék bűvöletébe, erre való hajlamossága már korábbi műveiben is tetten érhető volt. A Nyírővel – és Kós Károllyal együtt – 1940-ben Corvin-koszorút kapott Erdélyi egyébként, bár először ő is megszökött a felelősségre vonás elől, 1947-ben (Romániában) feladta magát, utána három évig ült börtönben, de 1954-ben már visszatérhetett az irodalmi életbe. Barna foltos múltja ugyan sohasem maradt említés nélkül, végül is zavartalanul élhetett és dolgozhatott tovább 1978-ban bekövetkezett haláláig.

Nyírő más utat választott. A háború végnapjaiban történt elmenekülés után meg sem kísérelte, hogy visszatérjen akár Erdélybe, akár Magyarországra, hanem – előbb Németországban, majd Spanyolországban – mindenféle skrupulus nyilas és hungarista szerveződésekben vett részt, illetve ilyen szellemű kiadványokat szerkesztett. Madridba költözése után pedig a francóista spanyol nemzeti rádió magyar nyelvű adásában dolgozott. Vagyis alkotóként azon az úton ment tovább, amelyre a ’40-es évek elején lépett. Így nem csoda, hogy a szó szoros értelmében kiírta magát a hazai irodalmi kánonból, és 40 évnek kellett eltelnie, mire irodalomtörténészek, kiadók, színházi emberek újra felfedezték – bizonyára kétségtelen – írói kvalitásait.

De ez a fajta szellemi rehabilitáció indokolja-e, hogy a magyar állam – mivelhogy az Országgyűlés mégiscsak annak egyik tartópillére – aktív részese, sőt egyik kezdeményezője legyen Nyírő hamvai újratemetésének? Ráadásul nem ennek az államnak a fennhatósága, hanem egy másik szuverén ország területén. Mitől derült ki most, hatvan évvel a haláleset után, hogy ebben a történetben a magyar állam az illetékes? Miért nem mondjuk egy olyan társadalmi szervezet, amely felvállalja Nyírőt mint a magyar irodalomtörténet jeles alakját, magára veszi emlékének ápolását, és mellesleg pénzeket gyűjt, hogy az újratemetéssel járó költségeket viselni tudja? Ez egy minden szempontból korrekt megoldás lehetett volna, és azzal szemben sem emelhetett volna senki kifogást, ha ennek az alapítványnak vagy egyesületnek elnöki tisztét – szigorúan magánemberi minőségében – Kövér László tölti be. (Mint ahogyan az sem lenne államügy, ha ő csak otthon vagy legfeljebb baráti körben énekelgetné a „székely himnuszt”. Azt az egyébként 90 éve nem is Erdélyben, hanem Budapesten keletkezett műdalt, amelyről a tavaly elhunyt neves zenetudós, Dobszay László írta 2006-ban a HVG-ben: tömény giccs, aminél magyartalanabb dallamot nehéz elképzelni.)

A dolog valódi célja azonban éppen hogy nem a kegyeleti aktusban, hanem a politikai haszonkeresésben rejlett. Székelyudvarhely alpolgármestere, Szász Jenő, a Fidesz erdélyi leágazásának vezetője a helyhatósági választásokra készül. Kiütni az RMDSZ-t, megbuktatni a rivális párthoz tartozó Bunta Levente polgármestert – ehhez jött volna jól egy zajos médiaesemény, erős budapesti támogatással. Pedig még a történetben amúgy nem jelentéktelen szerepet vállaló Duna Televíziónak nyilatkozó román értelmiségiek is azt mondták: ha Nyírő politikai szerepvállalásától eltekintenek is, azt mindenképpen helytelenítik, hogy a rendezvényt a választási kampányra időzítették.

Szász Jenő ambíciója azonban nem véletlenül találkozott Kövér Lászlóéval. Az Országgyűlés egyre kevesebb toleranciát tanúsító elnöke kendőzetlenül törekszik arra, hogy bármi ügyet, ami az erdélyi magyarsággal összefüggésbe hozható, Budapesten, állami szinten vállaljanak fel. Mindenáron jelen lenni az erdélyiek életében – ez tűnik Kövér credójának, és erre nem sajnálja az adófizetők pénzét sem. Természetesen nem gondolom, hogy a madridi exhumálás a Budapestre szállíttatás, a díszhuszárok, a csömöri hamvasztatás vagy a Marosvásárhelyig szóló oda-vissza repülőjegyek együttesen a legkisebb rést is ütötték volna az állami költségvetésen. Ám felmerül a kérdés, meddig terjed az Országgyűlés elnökének pouvoirja az efféle, a büdzsében előre nem tervezett, viszont az ő politikai céljaiba illő kiadások fedezésében.

A végül is fiaskóval végződött újratemetési hercehurcában különösen méltatlan szerep jutott a „nemzet televíziójának”, amely körülbelül akkora teret szentelt a helyszínen mindössze kétezer ember érdeklődését kiváltó eseménynek, mint mondjuk a Magyar Televízió 1989. június 16-án Nagy Imre és társai újratemetésének. A Duna Televízió jó ízlést és arányérzéket vesztett vezetői totálisan kiestek közszolgálati szerepükből (ami valószínűleg nem volt túlságosan nehéz a számukra), és egyszerűen behódoltak a hatalmi fensőbbségnek. Pedig legkésőbb akkor, amikor kiderült, hogy a temetésnek – legalábbis egyelőre – annyi, rá kellett volna jönniük, hogy ha nincs médiaesemény, akkor közvetíteni sincs mit. Ők viszont a luftballon hámozását választották ahelyett, hogy mondjuk a gyereknapi programokra, pünkösdvasárnapi rendezvényekre vagy éppenséggel a komoly magyar sikereket hozó úszó-Eb-re terelték volna nézőik figyelmét. Így viszont egy igazi non-event lett majdnem egész napos főszereplő egy olyan tévéműsorban, amelyet súlyos adómilliárdokból tartanak fenn, és amelynek pártpolitikai semlegességét – elvben – törvény írja elő. Igaz, így legalább önmagukhoz következetesek maradtak. A szakma szégyenére a közelmúltban sugárzott négyrészes áldokumentumfilmük (Háború a haza ellen – ÉS, 2012. máj. 18.) szellemisége ugyanis szemernyit sem tért el Nyírő ’40-es évekbeli szövegeiétől.[/justify]
(Élet és Irodalom)

Vélemény, hozzászólás?