Pikó András: Mi lesz itt?

[justify]float:left;margin-right: 5pxAzt mi nem fogjuk tudni, ha rajtuk múlik.

Ha rajtuk múlik, egy láthatatlan és hallhatatlan országban fogunk élni, amelyet letörölnek a térképről. Mint amikor az általános iskolában a hetes a szünetben a bevizezett, savanyú szagú ócska szivaccsal lemossa a zöld tábláról az odaírtakat – nem marad más, csak egy elmosódott, kontúrjait vesztett halvány folt, amit a bebüdösödött lé és a krétapor elegyéből kentek fel oda. Véletlen mementó, ami valami határozott állításra utal, csak lassan elvész a tudás, mi is lehetett az. Bennragadunk a szünetben, és nem lesz becsengetés.[/justify]
[justify]2012, ha úgy lesz, ahogy ők akarják, puha és berendezkedős év lesz. Nem lesz kiegyezés és nem lesz konszolidáció – mert hiszen minek is, kivel is? Ha a rendszert egyensúlyban tartó fékeket és ellensúlyokat kiszerelik, akkor annak működési elvei is megváltoznak. 2012-ban a „megszoksz vagy megszöksz” rendszerében élünk, a „pofát súlyba” szisztémájában, a látszatdemokrácia kulisszái között bolyongó látszatellenzékkel, amellyel a hatalomnak még szóba állni is felesleges, hiszen olyannyira eljelentéktelenítették, jogaitól megfosztották. Mint ahogy a szakszervezeteket, a bíróságokat, mindent és mindenkit, ami és aki a kétharmaddal hatalomba emelt Akaratnak természetes gátat szabhatna, korrekcióra késztethetné.

Tudjuk, miért történt így. Azért történhetett így, mert a Demokrácia Házból mi már rég kiköltöztünk. Ott van még a nevünk az ajtó mellett, oda vagyunk még bejelentve, de az épület üresen áll, és csak néhány önkéntes gondnok próbált állagot őrizni. Hiába hívtak vissza bennünket oda, volt más bajunk is, nagyobb is. Rájuk hagytuk a dolgot, és hagytuk, hogy az udvart, ahová valamikor szép zöld gyepet álmodtunk, meg több száz évig üzemképes öntözőrendszert is, elfoglalják a focisták. Kirúgták a gyeptéglákat, felrúgták az írott és íratlan szabályokat, bokára mentek, stoplival, hogy jobban fájjon.

És most elfoglalták a Házat is.

Épp most szedik ki az ajtókat és az ablakokat az erőszakos önkényesek. Nem lesznek lakók, nem, ők csak annyit akarnak elérni, hogy senki se akarjon többé beköltözni oda.

A botrányos közügyek helyett a csendes magánbizniszek politikája jön – hiszen ez a berendezkedés lényege. Az állam elfoglalása és teljes megszállása közben szép csendben felpörög az államosítás is, melynek célja a közvagyon soha nem látott mértékű redisztribúciója. A Fidesz-vállalat politikai üzletága 2011-ban megtisztította a terepet a gazdasági részleg előtt – 2012 az ő totális térfoglalásáról szól majd, hatékonyságuk és a módszereik ismertek még az előző kormányzásuk idejéről (l. Debreceni József: A politika fertője), és ne legyenek kétségeink, azóta csak fejlődtek. Amíg kitart a Nemzeti Bank 37 ezer milliárdos devizatartaléka, le is lehet nyúlni egy ekkora országot, tankönyvellátástól a MOL-ig, a MAL-tól a közszolgálati és kereskedelmi médiáig mindenre van és lesz gusztus és étvágy.

Csak a javunkat akarják, és nekik semmi sem lesz drága.

Az üzletmenet nem szereti a nyilvánosságot. Nem csak a nyilvánvaló és evidens okok miatt, de azért sem, mert az ilyen, a maffiához hasonló, hierarchikusan felépülő, felülről irányított szervezetek működése szükségszerűen nepotista, csak a rokoni és más személyes bizalmi kapcsolatok cementezik össze. Különösen igaz ez vidéken, de egy kisvárosban mindenki ismer mindenkit, nem lehet tehát titokban tartani a sógorságon és komaságon alapuló székfoglalásokat és kirúgásokat. Ám az az üzletmenet és a nyugodt hatalomgyakorlás szempontjából teljesen biztonságos és kezelhető helyzet, ha csak pletykál a város. Kártyavárként omolhat össze a szervezet, ha a helyi nyilvánosságban megjelennek a stiklik és disznóságok. Ez a Fidesz-hatalom gyenge pontja, hosszú évekre lenullázhatja a pártot az, ha a helyi és országos nyilvánosságban közösségi tudássá transzformálódnak a piaci szóbeszédek. Ez történt 2000-ben Szegeden és ez történik most Esztergomban is. De ezek ritka kivételek csak – a rendszerváltás utáni magyar belpolitikai stabilitás egyik perverz garanciája épp a vidéki nyilvánosság megyei keretek között létrejött monopolizálása (egy megye – egy lap) és a helyi média önkormányzatok alá hajtása. A városi televíziók, lapok és rádiók vagy önkormányzati fenntartásúak, és így most épp Fidesz-szócsőként funkcionálnak, vagy a helyi önkormányzati vállalatok és a hozzájuk közel álló vállalkozók hirdetéseiből élnek. Konkurencia, versenytárs, hírverseny a magyar nyilvánosság ezen részében ismeretlen fogalmak. És ezt a nyilvánosságot, melyet a depolitizált megyei lapok és az átpolitizált helyi nyilvánosság jellemeznek, lehetetlen átalakítani. Egy Szeged nagyságú városban már a kilencvenes évek közepén, pedig akkor sokkal több példányban fogytak a szeriőz lapok, 2500 példányban keltek el az országos lapok – nem külön-külön, hanem összesítve! Megkérdeztem a jelenlegi hatalomhoz képest alternatívnak számító napi- és hetilapoknál dolgozó kollégákat, és tőlük tudom: a példányszámnak csak kisebb része fogy el vidéken. 2010 előtt sem volt ez másképpen, csak akkor az országos hatású média kiegyensúlyozottabb volt. Most viszont depolitizálódtak és bulvárra hangolódtak a legnézettebb kereskedelmi televíziók híradói, megszűnik a Klubrádió vidéki hálózata – lassan maga a Klubrádió is –, és terjeszkednek a katolikus rádiók és a Lánchíd. A közszolgálati rádiót, mely a 10 ezer lakosnál kisebb helyeken még mindig az elsődleges hírforrás, kormányszócsővé tették, a közszolgálati televízió látványosan hamisít, az ingyenessé tett, de politikailag irányított MTI révén pedig a helyi rádiók és tévék is a kormánynak kedves híreket harsogják. Vidéken egyetlen ellenzéki erőnek van sajtója, a Jobbiknak, párlapos, ingyenesen terjesztett bulletinek próbálják felvenni a versenyt a Fideszhez kötődő Helyi Témával, narancsszínű ingyenes bedobós újságokkal, az önkormányzati, tehát fideszes helyi lapokkal és tévékkel. Ez az Alien vs Predator forgatókönyve, ránk adaptálva. A nagyobbik kormánypárt médiabirodalma országos és helyi szinten mindent szűr, ha kell, elhallgat, ha kell, felerősít. Hát ezért nem tudunk majd semmit arról, mivé lett az ország egy év alatt. Csak azt fogjuk tudni, amit ők tudatni akarnak.

Tudom, még mindig ott az internet, a Facebook, ott vannak a szabad szájú és szellemű blogok és a maradék független nyilvánosság néhány szigete. Aki ebben bízik, csalódni fog. Ahhoz, hogy a jelenlegi hatalmat törvényes keretek között, választásokon leváltsuk, vidéken és egyéni körzetekben kell megverni a jelöltjeit. Ehhez pedig kevés lesz a maradék szabad nyilvánosság. Le kell végre számolnunk három ránk, magyar értelmiségiekre jellemző tévképzettel. Az első lebecsüli a nyilvánosság szerepét, és azt állítja, a nyilvánosság nélkül is elsodorhatja a Fideszt az egzisztenciális ellehetetlenüléssel sújtottak haragja. Meglehet, így lesz, és szörnyű, kontrollálhatatlan indulatokat felszabadító társadalmi robbanás vet véget a mai kurzusnak. Épp ezt kellene elkerülnünk, és a szabad nyilvánosság erre a legjobb ellenszer. A második tévhit úgy szól, hogy hiába ragadja meg és szállja meg a nyilvánosságot egy hatalom, ez eddig sosem mentette meg a rossz kormányzás következményétől, a bukástól. Van benne valami, de fordítsuk meg a képletet: képes volt-e az ellenzék bármikor is leváltani a hatalmat, ha nem volt nyilvánossága? Márpedig most nincs olyan nyilvánossága, mely a választók döntő többségéhez eljutna. Mert tévhit az is, a harmadik a sorban, hogy az internet és a Facebook pótolhatja mindazt, amit a tévéinkből, a rádióinkból és az újságjainkból kivettek. Nem képes erre, mert kevesen élnek vele. Ahhoz, hogy ebben az anómiás, atomizált társadalomban összegyűlt tapasztalati anyag a közösségi tudássá, a változást megalapozó közös élménnyé váljon, mindez kevés lesz.

Vidéken, ahol 2014-ben az új választási törvény szerint eldől majd a sorsunk, nem marad más, csak a csend és a piaci pletyka.

Újra kellene kezdeni ezt az írást.

Hiszen elég egy mondatot kihúzni, hogy ne ez legyen majd.

Húzzuk ki tehát onnan az első bekezdés második sorából azt, hogy „ha rajtuk múlik”. Hiszen rajtunk is múlik. Úgyhogy kezdjünk új mondatokat, most már ezzel: rajtunk is múlik. Az én mondatom így szól: rajtunk is múlik, hogy lesz-e második demokratikus nyilvánosság a hazánkban. Ha komolyan vesszük, ha sikerül, pontosan tudni fogjuk, milyenné vált az ország. Majd elolvassuk a Mozgó 2013. januári számában, terjesztjük az interneten, idézzük a sajtóban és hivatkozunk rá a kedvenc rádiónkban is.[/justify]
(Mozgó Világ)

Vélemény, hozzászólás?