Személyes (egészség)ügyem?

fehervary_janosHallgatom a Szócska államtitkárt, aki meg akar győzni minket arról, hogy az egészségügy pénzbeli támogatása mostantól rendbe teszi az ágazatot. Akár a rezsicsökkenés nagy orbáni harca, valószínűleg az ő szavai sem is hatás nélküliek. Főleg azok körében, akik nem akarják (tudják) ezeket az összegeket összehasonlítani a sokadrangú magyar footballra költött százmilliárdokkal. (Magam már „Bem apó idejétől” a labdarúgás – most már reménytelen – szerelmese vagyok.)

Tavalyi kéthetes kórházi „vendégeskedésem” idején csak furcsállottam néhány dolgot, de azt gondoltam, ezek részei a modernizálásnak. Járni alig, állni egyáltalán nem tudó állapotomban a főorvosi vizitre a vizsgáló szoba elé kellett sántikálnom és ott – mivel csak három szék volt – kivárnom soromat. Első éjjel a fájdalmaim miatt nem tudtam aludni és valami fájdalomcsillapító kérése miatt kitartóan csengettem, ám hiába. Reggel tudtam meg, hogy a nővérhívónak nincs kimenete, vagyis csak dísz az, ami a fejem felett van. Csökkent optimizmusom és abbéli hitem, hogy modernizációról van szó, amikor első alkalommal a tucatnyi elesett állapotú, idős férfi által használt toalettre igyekezvén leginkább csónakra lett volna szükségem. Nem is csodálkoztam már nagyon azon, hogy az ugyanennyi ember rendelkezésére álló zuhanyozó semmiféle szellőzővel nem bírt és a gyorsan keletkezett forró gőz elviselhetetlenné vált néhány perc alatt.  Ám mindezt megértettem és valami átmeneti problémának véltem. Azért az elgondolkodtatott, hogy az egy, már a nyugdíj korhoz közeli, szókimondó nővér, kezelés közben lesújtó szavakkal minősítette az éppen akkoriban Szócska úr által „kiharcolt”, neki jutott háromezer forintos béremelést. Az orvosok és nővérek munkáját mindemellett jónak találtam.

„Megvívtuk sok harcunkat” mindenki ellen és hatalmas sikereket értünk el. Minden területen. Ezt szónokolja a vezénylő tábornok. Már amikor nem csapatainak hadrendbe állításával van elfoglalva. Talán már orvosaink sem akarnak nyugaton dolgozni. Itthon minden ágazatban elégedettség és főleg csend honol, nincsenek sztrájkfenyegetések. Mindenki magas fokon végzi a dolgát. Nem is lehet másként, ha egyszer az a sok hatalmas siker a mi sikerünk – mint mondja két avatás között ráérő idejében a miniszterelnöki tisztet betöltő kis ember. Tudomány, sport, tegnap óta már a kultúra is országunk emelkedésének bizonyítéka, hisz elkészült a nagy múltú Zeneakadémia (igaz, az „eemút nyóc évben” kezdődött) és Erkel (leánykori nevén Városi) színház rekonstrukciója. A stadionok fantasztikus vázszerkezetei pedig már jelzik, hogy az újabb 1:8-at itt, az Üllői úton vagy Debrecenben, a húszezres új stadionban akár ezer néző is végigtombolhatja. E „csodák” mellett mit tapasztaltam a Dunántúl két nagy kórházában? Különösen mostanában, amikor a májusban még sokoldalúan aktív férfiből mára a halálára készülő emberroncs lett? Ne legyen félreértés! Nem állítok olyasmit, hogy az ő sajnálatos, alattomos és végzetes betegsége bárkinek a lelkén száradna. Csak felvetem a kérdést, hogy milyen szinten van a humanitás, az empátia és a technikai felkészültség két megye első számú kórházában?

A történet: sógorom több nap óta az emberi élet nagyon prózai elemét nem tudta  megvalósítani. A felkeresett szakorvos gyanakvása beigazolódott, és egy kórházi vizsgálat eredménye bélműtétet tett szükségessé. Megtörtént, a felépülés gyors volt és eredményesnek látszott. Ám a szövettani vizsgálat megvalósultnak mutatta az addigi gyanakvást: rákos volt az eltávolított bél. A laikus számára nehezen érthető, hogy bár a műtétkor ismerték már a májon is jelen levő, több eltávolítandó vagy más módon megszüntetendő problémás pontot, mégsem vizsgálták a beteget tovább. Otthoni gyógyszeres kezelés melletti döntés született. Egy-két nap múlva fokozódó ízületi- és csontfájdalmak jelentkeztek. Amikor már elviselhetetlenek voltak a csontfájdalmak, a család ismételt utánjárására a kórház (onkológia) izotópos vizsgálatot végeztetett és azt állapították meg, hogy a rák már áttételes a csontokra. Egyeztettek egy időpontot sugárkezelésre a győri kórházzal és a már otthon is csak kerekes székkel közlekedni tudó beteget a betegszállító Győrbe vitte. Felesége „természetesen” kísérőként nem tarthatott vele, külön kellett utaznia. Ott két nagyon mélyen szántó kérdést kapott a beteg: „nagyon fáj, bátyám?”, és „be tud járni a kezelésre?” . Talán nem kell minősítenem a kérdéseket. Kapott egy időpontot a kezelés kezdetére és haza vihették. Az adott időpontban ismét megjelent – a betegszállítás jóvoltából – Győrben a sógorom, de az elhelyezése helyett azt hozták tudomására, hogy a Veszprémben végzett röntgen- és izotópos vizsgálat eredményei ellentmondanak egymásnak, a kezelés megkezdésére nincs mód.  Menjen haza! Majd egy soron kívüli MRI vizsgálatot megbeszélnek a veszprémi kollegákkal. Lehet, hogy Győrben nincs technika ehhez a vizsgálathoz? Ez már olyan helyzet, aminek talán mégsem a pénztelenség vagy Gyurcsány, Orbán a közvetlen oka. Ott, ahol végezték a két vizsgálatot, nem látták az ellentmondást? Egy időpont meghatározásért a mai kommunikációs technikák mellett az alig mozgó beteget feleslegesen többször is 200 km-t kell utaztatni? A sugárkezelés öt kórházi napja alatt nem tűnt fel, hogy a beteg egyáltalán nem evett? Bizonyára nagyon szakszerűtlen a kérdésem: ha egy beteg valamely testrészéről a kórházban megállapítják, hogy rák támadta meg, nem lenne indokolt az egész testére kiterjedő vizsgálatot azonnal elvégezni? Úgy tudjuk, hogy a rák az első, vagy második a halált okozó betegségek között Magyarországon. Színvonalnak nevezhető, ami nálunk rákszűrés néven folyik?

Nem vitás, az egészségügynek, a kórházaknak jelentős fejlesztésre, az orvosoknak tisztességes fizetésre lenne szüksége (persze másoknak is), de a mai szinten sincs rendben a rendszer összehangoltsága, főleg a beteg-centrikussága.  Az elmaradott felszereltség és alacsonynak talált jövedelem miatt sokan mentek már el az egészségügyből? 

Eszembe jutott, hogy a kilencvenes évek elején sokadmagammal Kányády Sándor, erdélyi költőnk társaságában lehettem, és valaki megkérdezte őt: „Sándor bácsi, mi lesz, ha Erdélyből eljön a nép színe-java?” A válasza az volt: „a színe lehet, hogy elmegy, de a java itthon marad.”  Lehet, hogy az egészségügyben a következő években fordítva lesz?  

Fehérváry János

Vélemény, hozzászólás?