Váncsa István: Magyar tengely

[justify]float:left;margin-right: 5pxElöljárónk igazat szólt, Magyarország csakugyan nem lesz gyarmat. Ahhoz ugyanis, hogy valamely földterület gyarmattá váljon, kellenek először is gyarmatosítók, akik az illető térségben fantáziát látnak, és invesztálni is hajlandók bele. A gyarmatosítás többnyire avval indul, hogy a gyarmatosító hozza a pénzt. Elöljárónk maga is így látja, hiszen a minap arról beszélt, hogy a modern kor gyarmatosítója türelmesen cserkészi be áldozatát, éberségét elaltatja, zsebeit rengeteg pénzzel teletömi.

"Mire a nyomorult föleszmél, addigra már a bőre alatt is pénz van, ő pedig „nem is érti, s aztán nem is akarja érteni, mi történik vele”.[/justify]
[justify]Elöljárónk szavait most betűhíven idéztük, mert magunk se mondhattuk volna szebben. Ha ugyanis az áldozat értené, ami történik, akkor a hitelbe kapott pénzt nem elverné, ahogy mi szoktuk, nem is adná oda a vazallusainak, ahogy elöljárónk szokta, hanem befektetné, így aztán nem kerülne „nyakába hám, szájába zabla”, hitelét vissza tudná fizetni, sőt akár még némi haszna is lenne belőle. Gyanítható, hogy elöljárónk erről a lehetőségről sohase hallott, szerinte ugyanis a hitelezők a kényelmes hitelekkel minket szép lassan megfőznek, ahelyett, hogy a gyarmatosítandó népek régi szép szokása szerint mi főznénk meg őket, egész törzsünk legnagyobb örömére. Megjegyzendő amúgy, hogy nekünk is volt egy gondolkodó államférfink, aki a hitelezésnek ezen a kulináris megközelítésén túl tudott lépni, őt azonban elöljárónk vélhetőleg ritkán forgatja. Pedig hivatkozni szokott rá, az ember ifjúkorában radikális, mint Petőfi, férfikorban józanul tettre kész, mint Kossuth, később pedig hajlik a fontolva haladásra, mint Széchenyi, mondta például a minap.

Feltehető, hogy mostani önmagát a józanul tettre kész Kossuthtal azonosítja, míg viszont a külső megfigyelő inkább azt mondaná, hogy elöljárónk ez idő szerint a női klimax küzdelmes éveit éli, amikor az ember lánya hisztis, agresszív, kiszámíthatatlan és súlyos önértékelési problémákkal viaskodik.

Gyarmattá válni már csak ezért se fogunk. Amikor a gyarmatosító gyarmatosí­ta­ni indul, először is keres egy épeszű helybeli potentátot, akivel a teendőket levajazhatja. Ti adtok nekünk fahéjat és szegfűborsot, mi hozunk nektek üveggyöngyöt, jó lesz így? Persze olyan is volt, amikor a gyarmatosító hadsereggel érkezett, de a gyakorlat megmutatta, hogy úgy többe kerül. Tárgyalni kell inkább, de nyilván nem egy öregedő úrinővel, aki folyton arra panaszkodik, hogy a férfiak csak a testét akarják, holott valójában nem is akarják egyáltalán.

Semmit se akarnak tőle, legkevésbé a testét.

Mutatis mutandis a mi elöljárónk szerint a magyarok programja és kívánsága 2012-ben így hangzik: nem leszünk gyarmat! Nem hagyjuk, hogy a zsebünkbe pénzt dugdossanak! Holott eközben elöljárónk – tőle tudjuk – éjjel-nappal a gyarmatosítókat várja, viszont az idecsalogatásuk érdekében Washingtonba küldött emberünk egyelőre csak abban jutott közös nevezőre washingtoni tárgyalópartnerével, hogy jelenleg Washingtonban vannak mind a ketten. Elöljárónk zsebei céda mód kitárvák, ám a gyarmatosítók nem jönnek és nem akarnak semmit beledugni. Mintha ebben az egy dologban csakugyan komolyan vennék a mi elöljárónkat, aki alighanem jobban tette volna, ha ezt a gyarmatosítás-metaforát soha elő nem veszi. „A magyar észjárás világos különbséget tesz gyarmatosító és szövetséges között. Akinek csak a piacunk kell, a magyar észjárás szerint gyarmatosító” – mutatott rá egy jó hónappal ezelőtt. Vagyis a mi bölcs elöljárónk szerint mindazokat, akiktől autót, ceruzaelemet, földgázt, kávét, zsilettpengét vagy bármi egyebet szoktunk vásárolni, gyarmatosítónak kell tekintenünk, és ő ezt nem a ludányhalászi elmeszociális otthon lakói előtt, hanem történetesen épp a Deutscher Wirtschaftsclub jubileumi ünnepségén vázolta föl.

Krasznahorka égő várának fényénél azt kell mondanunk, hogy elöljárónk a kelleténél többször csinál pojácát önmagából, és az ilyesmi nem múlik el nyomtalanul. Jó szüleink és tanáraink annak idején gyakorta intettek minket, mondván, ne hülyéskedj, fiam, mert úgy maradsz, s most, elöljárónkat elnézve, be kell látnunk, hogy jó szüleinknek és tanárainknak igazuk volt. „Az, hogy az országban legyen valamiféle kiszámíthatóság, és megszűnjön Magyarország hülyegyerek-pozíciója az Európai Unióban, az nem az IMF/EU-hitel miatt kell, hanem önmagában”, mondja evvel kapcsolatban Csaba László, ő pedig komoly ember, nem igazán ballib, és könnyen lehet, hogy igaza van. Tizennegyedikén írunk Barrosó­nak egy levelet, amelyben megígérünk fűt-fát, tizenötödikén mondjuk, amit mondunk, tizenkilencedikén pedig azt üzenjük ugyanannak a Barrosónak, hogy neki a demokráciáról fingja nincs, ellentétben velünk, minthogy mi éltünk diktatúrában is, ő viszont nem élt. Közben, persze, tudjuk, hogy Barroso a Salazar-diktatúrában nőtt föl, csak hát azt mi nem diktatúrának, hanem követendő példának tekintjük. (Mellesleg némi joggal, tekintve, hogy Salazar Európa és a világ valamennyi fontosabb országával jó kapcsolatot ápolt, ránk viszont már San Marino jámbor népe is borzadva tekint.)

Magyarországot a külföldi befektetők leírták, Budapestet ma már Bukarest, Szófia és Brno is megelőzi, a világ hátat fordított nekünk. Magyarországnak a jelek szerint csakugyan a saját tengelye körül kell forognia, viszont arról a tengelyről csak annyit tudunk, hogy saját. Elöljárónk ünnepi szónoklata József Attilát és Váci Mihályt idézi, egyszersmind azonban a magyar szélsőjobb egyik legfontosabb jelmondatát is tartalmazza, ha pedig magyar szemmel, magyar észjárás szerint és a magyar szív ritmusát követve megvizsgáljuk, olyan zagyvaléknak mutatkozik, hogy az bármelyik überszittya gondolkodónak dicséretére válhatna. Elöljárónk valószínűleg a behívott lengyel zsoldosok – honfitársaik szerint „mentális menekültek” – intellektuális színvonalán próbált megszólalni, és ez zavarba ejtően, sőt aggasztóan jól sikerült. „Nem nézhetjük ölbe tett kézzel, hogy bármely politikai és szellemi irányzat egy szentségtelen szövetséget erőltessen Európára”, mondta egyebek között, vagyis már Európa vezetőjének képzeli magát, miközben gondosan ügyel arra, hogy a megnyilatkozásai Zagyva György Gyula kényes ízlésével is konveniáljanak.

Természetesnek vesszük, hogy a magyarokat lehet szeretni vagy nem szeretni, szögezte le a beszéd közepe táján, ámde mi ezt a legkevésbé se vesszük természetesnek. Az emberek különfélék, így aztán szeretni vagy nem szeretni csak egyenként lehet őket, csoportosan semmiképp.

Van egy konkrét magyar ember, akit a világ mostanában eléggé rühell. A világot e tekintetben meg tudjuk érteni.[/justify]

Vélemény, hozzászólás?